Könyvhét közben nagyon nehéz úgy tenni, mintha a könyves buborékon kívül is lenne világ. Pláne, ha az embernek (vagy egyéb élőlénynek) saját könyve is jelenik meg a jeles alkalomra. Szívem szerint elkezdeném írni, hogy mit jelent ez az egész, és hogyan látom magam előtt minden alkalommal a korpulens Móricz sziluettjét egy pavilon mögött eltűnni, egy kalapos-bajszos alakban ráismerni József Attilára, aztán korrigálni, ez mégsem ő volt. Vagy mégis? Hallani Esterházy hangját a színpad mellől, figyelni a Kertész Imre asztala előtt kígyózó sort, megállapítani, hogy Mándy Iván szandálja utánozhatatlan. Mindez van, és nincs. Úgy van, hogy nincs, és úgy nincs, hogy közben mégis megkérdőjelezhetetlenül létezik. Mert mi létezik, ha nem ez? Az irodalom nem csak könyveket jelent, nem csak egy hagyományt, hanem kultúrát, nyelvet, hangot, amellyel az idő rétegein át beszélgetést tudunk folytatni egymással, magunkkal, a világgal. Valójában az irodalom egy álom, lázálom olykor, látomás, de mégis, a tudat ünnepe, hogy az önmagában értelmes cselekvés, az elvonulás, olvasás, írás, közösségi értelemmel is bír. Nos, valahogy így. Pattognak a rabláncok, susog a papír.
Olykor lezúdul egy-egy zápor, a véletlenül kintfelejtett akciós ládában megszívják magukat a számkivetett könyvek, víziszony ül az eladók tekintetében, aztán majd mégis jön valaki, akinek pont ez kell, kicsit nyirkosan, kicsit méltatlan állapotban, de ez, hiszen mióta kereste, és egy pillanatra helyreáll a világ egyensúlya. A fákon dalolni kezdenek a pacsirták, meg máshol is, hagyjuk.
Mert mindeközben mi történik, amit látnunk kéne? Végtelen, síkságnyi asztalok mellett tárgyalnak a világ folyásáról betompult akarnokok. Vagy ha nem a világ folyásáról, akkor valami big bizniszről. De hát lehet, hogy a kettő ugyanaz. Vagy legalábbis, ugyanazzá válik, ha hagyjuk, hogy a világot csak úgy lehessen érteni, ahogyan ők szeretnék. Pedig abban nincs sok köszönet, se sok szín, forma, hang, annyi sokkal jobb ajánlat van, annyi szebb vízió. Nyiss ki egy könyvet, és megváltozik az életed, nyisd meg a hírfolyamot, és nem történik semmi. A szürkére hangolt valóság sunyi behajtói ülnek a nyakunkon, és azt gondolják, bármit megtehetnek. Egy darabig mindig úgy is tűnik, igazuk van, de aztán meg mégsem, és ezt tudják ők is, és ettől csak még elszántabbak. Én meg arra gondolok, hogy a végén úgyis az írók fogják majd megírni a kort (meg a történészek, meg a szociológusok, gazdaságkutatók stb., de elsősorban és a legélesebben az írók), és abban nem lesz köszönet. Ez nem fenyegetés, ahogy mondani szokás, hanem ígéret. Kedves bégek, pasák, hadurak és egyéb nyavalyások, az emléketek a mi kezünkben lesz, hiába is hadakoztok ellene.
Persze ez nem vigasz a mában, ahol azt látjuk, amit. Mármint a fecsegő pacsirtákon és a síkságnyi asztalokon túl. Kivéreztetett műhelyeket, éhkoppra fogott alkotókat, bosszúból elnyomott tanárokat, frusztrált, lekezelt, könnygázba mártott kamaszokat. A Koldusopera ehhez képest vidám esztrádműsor. A felperzselt föld taktikája megy éppen, csak épp alig lehet észrevenni, ha az ember épp nem szeretne rá odafigyelni. Hiszen mindig ez van, ameddig nem a mi földünket égetik épp, addig még minden rendben van, ugye? És ha már mindenkié csupa korom és hamu? Vagy mindig van hová félrefordítani a tekintetünket?
Most még kint vannak a könyvek a téren, még úgy tűnik, működik valami, lehet beszélni, olvasni, nevetni és sírni, de ha majd szétszedik a standokat, meglátjuk mi jön. Betonmeleg nyár, remegő horizont, libabőröztetően hűvös vizek, tülekedés az árnyékban. Egy elviselhetőbb valóság töredékei. Sosem csak egyféle élet létezik.