A szerelmes dal betölti a csendet Isten és köztünk – részlet a Hit, remény és vérontás című Nick Cave-interjúkötetből

Seán O’Hagan: Tudom, hogy nem szeretsz visszanézni, most mégis felidézném számodra néhány régebbi mondatodat.

Nick Cave: Tényleg? Kell ezt?

Ne aggódj, nem interjúkból vannak. Újraolvastam „A szerelmes dal titkos élete” című 1998-as tanulmányodat. Azt írod, „művészként továbbra is az a fő motivációm, hogy valóságossá tegyem Istent a szerelmes dalon keresztül”. Még mindig ez a helyzet?

Igen, azt hiszem, igen. Ahogy mondtam, amiket mostanában írok, azok tágabb értelemben véve vallásos dalok. Feltételezik Isten létezését, eszerint viselkednek. Lényegében a hit mellett teszik le a garast, miközben néha ambivalensek és következetlenek az ügyben, létezik-e Isten. Azt hiszem, végső soron azt a gondolatot próbálom szavakba önteni, hogy a létezésünknek van valamilyen súlya, jelentősége. Hogy rendelkezünk valamilyen spirituális értékkel.

Elolvastam a Marilynne Robinsonnal készült interjút, amit küldtél. Nagyszerű beszélgetés. Azt a gondolatot veti fel, hogy a vallás alapvetően reflektív és kontemplatív, és hogy az Istenről való elmélkedés számottevő része annak, amit vallásosságnak nevezünk. Ez nagyon egybevág azzal, amit gondolok. A vallás az, amikor felteszszük a kérdést: „Mi van, ha?” És számomra ez a kérdés, a maga módján, a teljesen adekvát válasz is. Érted, mit akarok ezzel mondani?

Azt hiszem, igen. Hogy talán elegendő csak eljátszanunk a gondolattal, hogy Isten létezik?

Igen. Ez az, amit a dalaim egy ideje kérdeznek: „Mi van, ha?” A válasz nélküli kérdés. Ugyanakkor a vallás nem sokat ér, ha nem szolgál valami nagyobb ügyet – mások jólétét.

Igen, természetesen. Ám maradjunk a „mi van, ha” kérdésnél. Nem hagy ez már önmagában teret a kétségnek és a csodának is?