Turulok "röpdösése" – Kinek, minek a jelképe a hegyvidéki emlékmű?

,,A magyarok ott álltak ragadozó nélkül” – adott magyarázatot 1994-ben a Magyarok Kelet és Nyugat között című, a mítoszok és a nemzeti jelképek történeti kapcsolódását taglaló tárlat főrendezője, Hofer Tamás etnográfus arra a talányra, miért éppen a millennium idején keletkezett új kultusza az “ősmagyar szimbólumnak”, a turulmadárnak. Merthogy – folytatta a gondolatmenetet Hofer – “a 19. században, a nemzeti öntudat megerősödésének idején az államok nagy részének címerében volt olyan ragadozó állat, oroszlán, sas, amit gyakran agresszív nemzeti törekvések kifejezésére lehetett használni”, ám a magyar állam címeréből hiányzott az effajta jelkép.

Ezt pótolandó kezdték el felfedezni – éppen a honfoglalás ezredik évfordulójának érzelmileg amúgy is túlfűtött időszakában – az Álmos és Árpád címerpajzsán fellelhető sasszerű madarat, a turult, melyet aztán kitárt szárnnyal, a harciasságot jelző felborzolt tollazattal és egyre nagyobb, félelmetes testtel jelenítettek meg.

Az egy évtizeddel ezelőtti kiállítás, noha a szervezők szándéka szerint a tudomány által feltárt összefüggéseket kívánta bemutatni, meglehetős indulatokat váltott ki: jó néhányan akadtak, akik a “szép ősmagyar mítosz elleni méltatlan támadásnak”, mások egyenesen “magyarellenességnek” aposztrofálták a Néprajzi Múzeum szóban forgó tárlatát.

Hasonló fűtöttségű disputa várható mostanság, amikor is a XII. kerületi önkormányzat – a fővárosi közgyűlés elutasító határozata dacára – második világháborús emlékművet állít fel. A 2 méter magas és 4,5 méter szárnyfesztávolságú – az évszázada kialakult ábrázolás kánonjának megfelelő – turulmadár a kerület katonai és polgári áldozatainak emlékét lesz hivatott őrizni.

A fővárosi közgyűlési vita valójában végig akörül forgott: vajon a “kardos turul” megfelelő szimbólum-e arra, hogy közös emlékműve legyen az 1944-1945-ös ostrom során a hitleri csapatok mellett végsőkig kitartó s a harcban elesett magyar katonáknak, valamint sok más áldozatnak, ideértve az előtte való években zsidó származásuk miatt törvényileg kiközösített (esetleg már 1944 nyarán deportált) és a nyilas időszakban meggyilkolt hegyvidéki polgárokat (Lásd alább Békétlenséggé oldott emlékezés című keretes írásunkat).

“A turul vagy saskeselyű a magyar nemzet legrégibb hadi címere” – ez áll az ugyancsak a millenniumi felbuzdulás jegyében fogant Pallas Nagylexikonban, amely IV. Béla névtelen jegyzőjének, Anonymusnak, illetve a 13. századi krónikásnak, Kézai Simonnak állítását elfogadva a magyar nemzetséget Attila hun királyig vezeti vissza. Az egyébként meglehetősen rövid szócikk felemlíti az Álmos-mondát is, mely szerint Emesét – Álmos anyját, a honfoglaló Árpád vezér nagyanyját – az égi és földi hatalmak között közvetítő turulmadár termékenyítette meg, ekként, isteni beavatkozással jött létre a Turul nemzetség, e királyi családot pedig csak később kezdték Árpád-házként emlegetni. (A ragadozó madarak, amint azt számos jelképpel foglalkozó tanulmány bizonyítja, mindenkor az uralkodás égi eredetét szimbolizálták, kezdve az egyiptomi – olykor sólyomfejjel ábrázolt – Ré napistentől, a hindu fantáziamadáron, a hatalmas testű Garuda Indrán át a szibériai griffig.)

Az említett ősmagyar mondának egyébiránt fennmaradt egy erkölcsösebb, szelídítettebb változata is. E szerint Emesét nem a turul ejtette teherbe, hanem a méhében már Álmost hordó anyának álmában megjelent a “sólyomfogú karvaly”, s ő ebből az isteni látomásból értesült arról, hogy “ágyékából dicső királyok származnak majd”.

A kérdéskör egyik legavatottabb szakértője, Szűcs Jenő eszmetörténész A magyar nemzeti tudat kialakulása című, a halála után négy évvel, 1992-ben megjelent kötetében azt bizonyítja, hogy a “pogány-totemisztikus” turulmonda eredetiben nem, csupán annak “lényegesen átdolgozott, krisztianizált” változatában mentődött át az utókorra. Mégpedig azokban a krónikákban, melyeknek célja a 12. és 13. századi dinasztikus érdekek szolgálata volt. Szűcs szerint a turulmonda túl pogány gyökerűnek bizonyult a keresztény Magyarországon. A kerecsensólymot – így is nevezik a turult – csak a 19. század végén fedezték fel ismét mint ősmagyar jelképet.