Közép- és Kelet-Európa nem az ígéret földje, a menni vagy maradni kérdése itt sűrűn merül fel – interjú Szántó T. Gábor íróval

HVG: Rögtönzések életre-halálra – ez az új regény alcíme. Ön mennyire engedhette szabadjára a fantáziáját? Elvégre életrajzi történetet mond el az elbeszélője.

Szántó T. Gábor: A történet valós, a munkámhoz megkaptam a kettészakadt család földrészek közötti levelezését, beszélhettem pályatársakkal, olvastam visszaemlékezéseket, interjúkat, de a főhősöm rejtőzködő figura volt, akiről még a barátai is keveset tudtak. Elhallgatta a nyilas üldöztetést, az illegális határátlépésért kiszabott börtönbüntetést, erről élete vége felé a fiának is csak szűkszavúan beszélt. Voltak tényanyagaim, de fikciós feladat volt megalkotni ezt a zárkózott figurát, megírni a belső perspektíváját, felépíteni a személyiségét, kigondolni, hogyan élte meg mindazt, ami az életpályáját végigkövette, például a morális terheket, amelyeket a Kádár-korban a jazztanszak létrehozásáért kötött kompromisszumok helyeztek rá. A korabeli felvételeken fiatalkorától láttam rajta a melankólia jeleit. Péteren, a fián kívül a családtagok és a kollégái, akik olvasták a regényt, visszaigazolták, hogy János ilyen volt, hús-vér figura köszönt vissza rájuk a könyv lapjairól.

HVG: Megkönnyítette a belehelyezkedést regényhőse személyiségébe, hogy ha jól tudom, ön is szorongó gyerek volt?

Sz. T. G. : Alkatilag a figura közel állt hozzám. Az én szüleim is holokauszttúlélők, a másodgenerációs élményanyag az enyém is, láttam olyanokat, akik elszenvedték az üldöztetést, meg az 1950-es évek félelmeit. Tudom, mit jelent egy ilyen családban felnőni, ez segített, hogy belülről tudjam ábrázolni János figuráját, éreztetni tudjam a könyvben ezt az önmagába forduló személyiséget. Bizonyos zárkózottság van bennem is, de messze nem olyan, mint Jánosban volt.

Szántó T. Gábor

Veres Viktor

HVG: Gonda Jánosnál a negatív élettapasztalatokon túl a mentális betegségek családi öröklődése is közrejátszott abban, hogy zárkózott és melankolikus lett?

Sz. T. G. : A trauma nyilvánvalóan felerősítheti a mentális problémák megjelenését. Eldönthetetlen, mennyi ebből a genetikus és mennyi a társadalmi hatás. A nagymama depressziós volt, öngyilkos lett 1949-ben, ráadásul János talált rá a lakásban. Az anyja a mániás depressziója miatt gyakran került be a Lipótra, a fia vitte-hozta. Már a dédnagymamának is voltak elmeszanatóriumi időszakai. János bátyját skizofréniával diagnosztizálták Ausztráliában, végül öngyilkos lett. Tizenkilenc évvel az elválásuk után, 1965-ben találkozhatott először a két testvér. János akkor szembesült fivére állapotával, aki Sydney-ben nyilasokat vizionált a ház körül, és rettegve elrejtőzött. Úgy feltételezem, hogy János attól fogva figyelte és kontrollálta önmagát, hogy kordában tudja tartani ezt a fenyegető veszélyt. A munkamániába, a zenébe, a rögtönzésbe menekült. Az improvizációs készség már gyerekkorában kialakult nála, de később tudatosan feszültségoldó eszköznek is használta.

HVG: Visszatérő motívum a regényeiben az itthon maradni vagy elmenni kérdése, ami manapság is sokakat foglalkoztat.