Frida Kahlo fotóinak gyűjteménye nem művészetbiznisz, hanem különös időutazás – kiállítás a Mai Manó Házban

Frida Kahlo (1907–1954) festményeivel itthon hat és fél éve találkozhattunk a Magyar Nemzeti Galériában; életének utolsó tíz évében írt és rajzolt naplója két és fél éve jelent meg magyarul is (fordította: Szabó T. Anna); ez év októberében pedig megérkezett a Mai Manó Házba az a kiállítás is, amelyet a személyes fotógyűjteményéből válogattak. Abból a gyűjteményből, amely eredetileg olyannyira nem volt közönség elé szánva, hogy halála után kerek 50 évig elzárva tartották a múzeummá alakított házának egyik helyiségében – egykori férje, Diego Rivera (1886–1957) kívánságának megfelelően.

A Mexikóváros Coyoacán nevű városrészének egyik saroktelkén álló, kékre festett falú földszintes ház, a Casa Azul tárolóvá alakított és lezárt fürdőszobájából egyébként a kb. 6000 fotóval együtt a művész más személyes tárgyai is előkerültek: levelek, dokumentumok, ruhák, ékszerek, szemceruzák, rúzsok, parfümös üvegcsék, betegségeinek és testi szenvedésének parafernáliái az orvosi fűzőktől a gyógyszereken át a piros csizmás műlábig.

María Cecilia Armida, Diego Rivera, Katherine Dunham és Juan O’Gorman azonosítatlan személyek társaságában. Ismeretlen fotográfus, 1945 körül.

Diego Rivera & Frida Kahlo Archives

Ezzel a Frida Kahlo művészete és személye köré épült és a halála után páratlan méretűvé nőtt kultusz újabb nyersanyagot kapott, ami pörgethette a kulturális, kultúrdiplomáciai, és nem utolsósorban gazdasági gépezetet. A restaurált tárgyakból összeállított és a „Frida Kahlóval való legintimebb találkozásként” is hirdetett kiállítást a világ több pontján is bemutatták, kivételesen magas látogatószámot produkálva mindenhol. Mexikón kívül először a londoni Victoria & Albert Múzeumban volt látható, 2018-ban.

Az összes valamire való médium írt róla, a közönség kíváncsian, megilletődve, borzongva járkált a több mint 200 tárgy között.

Nem állítom azt, hogy engem semmiképpen sem lehetett volna becsábítani arra a kiállításra. De abban szinte biztos vagyok, hogy Frida Kahlo bőrcipős műlábát vagy beszáradt Revlon körömlakkos üvegcséit szemlélve nem tudtam volna meg többet róla. Nem értettem volna meg jobban a szenvedély és a szenvedés természetét annál, mint amikor egy festménye előtt állok, vagy számos önarcképe valamelyikének egy album lapjáról vagy a képernyőről rám szegeződő szemébe nézek.

Pedig ez hozzátartozik a művek előzményeinek, forrásainak feltárásához –  érvelhetnek a szakértők –, a szemérmes elfordulás, a meg-nem-mutatás nem vezet új tudományos és kultúrtörténeti ismeretekhez. Az cél az alkotások minél árnyaltabb megértése. Ráadásul a kulturális intézmények megfelelő szaktudás birtokában nyúlnak a művészek személyes hagyatékához, kontextualizálva mutatják be azokat. Tehát végül is jól van ez így?