Haraszti Miklós: Minden kleptokrácia az arany vécékefén bukott el

Visszatekintve látni, hogy a rendszerváltást a demokratikus ellenállás alapozta meg, pedig a lázadás éveiben aligha lehetett remény a változásra.

Nekem és a nemzedékemnek az 1968-as prágai bevonulást követően esett le, hogy bármerre is tévedezünk a marxizmuson belül, hazugságba ütközünk, és egyszerűen nem vagyunk szabadok. Az ellenállás nekem innen kezdődik, és a romantikáját épp a reménytelensége adta. Szóba sem jött, hogy a jaltai kettéosztottság és a kölcsönös nukleáris megsemmisítés által determinált fogházból ki lehetne törni.

Tehát nem is volt lehetőség szabaddá válni.

Dehogynem. Belső emigráció árán. A poén az, hogy ellentétben a sztálinizmussal, amikor igaz volt Illyés Gyulának a tétele, miszerint a zsarnokságban „mindenki szem a láncban”, a kádári Magyarországon bezáródhattál a magántérbe, hogy hazugság nélkül kommunikálhass. Ezt én az elsők között ismertem fel, az inspirációt olyanoktól kaptam, akiknek életmódjuk volt a szabad kifejezés: underground művészektől és hitvallóktól. Az ellenállás első évtizede még nem a rendszer, hanem az öncenzúra elleni harcról szólt. Ez volt a gépelt szamizdat kora. Félelmes határátlépés volt áttérni a nyomtatott szamizdatra, ezt már a Szolidaritás biztatására tettük meg.

Mikortól volt érezhető, hogy az ellenállás valami naggyá összeállhat?

A nyolcvanas években, miután láttuk, hogy a Jaruzelski-puccs nem tudta leverni a lengyel mozgalmat. Ebből mi, a Beszélő körüli csoport tagjai azt szűrtük le, hogy igenis vége lehet a rendszernek. Kis János vezércikkei ezt a vitát indították útjára, mert nálunk a vita volt a módi, nem a kinyilatkoztatás. A magyar értelmiség közben Illyés zsarnokságról szóló mondatát a kádárizmusra is érvényesnek tekintette, és meg volt győződve arról, hogy a lengyelek egyszerűen nem tanulták meg a magyar leckét. Ez engem akkor felháborított. Érdekes, Illyés tétele a demokráciára viszont igaz.

Hol demokrácia van, ott mindenki szem a láncban?

Igen, ha demokráciában a zsarnokság többséget szerez, akkor szem vagy a láncban, akár felismered ezt, akár nem.

Szavazati jogod van, mint mindenki másnak, kifelé nincs út, csak előrefelé. Elképesztő életfelismerés, hogy a Kádár-rendszerben én tényleg szabad voltam, szabadabban döntöttem a sorsomról, mint ma.

Úgy, hogy kitiltották az ország minden egyeteméről, nem publikálhatott, és gyári munkásnak kellett állnia?

Nem voltam igazából melós, mert tudtam, hogy ennek a munkának vége lesz. Utána pedig könyvet írok arról, milyen is valóban az „uralkodó osztály” tagjának lenni. A Darabbér eleve provokáció volt, egy pert akartam kikényszeríteni, követve a csodálatos orosz ellenállók példáját. A sztálinizmusban a per a rendszer politikai színháza volt, figyelmeztetésnek szánták nemcsak a vádlottnak, de a beidézett tanúknak és a beengedett nézőknek egyaránt. Ezt akartam ellenük fordítani.

A szabad szó jogáért börtönbe menni nagyon jó színháznak tűnt, és fényesen is sikerült.

Ez volt az utolsó íróper a Kádár-korban.

A hatalom félreértette a helyzetet, és úgy építette fel a pert, mintha húsz évvel korábban lettünk volna. Nyolc év fegyházat kértek, nyolc hónap felfüggesztett lett belőle. Ez éppúgy a közszabadságot bátorította, mint az, amikor 1971-ben Dalos Gyuri barátommal 25 napos éhségsztrájk és erőszakos etetés árán kikényszerítettük, hogy intellektuális ügyekben megszüntessék a rendőri felügyelet intézményét. Bár a korabeli sajtóban nem találni ennek a nyomát, olyan politikai siker volt ez, ami végigfutott a hatalom belső körein és a szubkultúrán.

Hogyan lehet kevésbé szabadnak leírni a mai helyzetet, miközben ötven éve gumicsővel etették?

Mert a szavazati joggal befűztek a rendszerbe. Ha szavazok, ha nem, része vagyok. Nem tudok kivonulni. Tehetek Orbánról is meg Gyurcsányról is.

Mennyiben változott a félelem, amit akkor és ma megélnek a magyarok?