Angelina Jolie filmje hű tudott maradni Maria Callas akaratához, és meg merte mutatni, hogy hajómágnás szerelme csúnya volt

A múlt századból számos nagy operaénekest ismerünk, sőt néhányuk (mint Plácido Domingo) még ma is aktív, ám a műfaj határain messze túlterjeszkedő kultusza és legszemélyesebb legendája csupán Maria Callasnak van. Emlékezete 48 esztendővel a halála után is eleven, sőt az Angelina Jolie főszereplésével ékes mozifilm, a Maria révén úgy tűnhet, a néhai díva alakja ma jelenvalóbb, mint valaha. Ráadásul a film által kiváltott médiafigyelemtől függetlenül, részint a 2023-as születési centenáriumhoz kapcsolódva könyvek egész sora jelent meg a 2020-as években Callasról. Csakis a hazai könyvpiacra figyelve például legalább három ilyen kötet említhető: Daisy Goodwin Díva című vadonatúj regénye (Helikon, 2024), a Maria Callas, a díva (Kossuth, 2020) a Michelle Marly néven alkotó német írónő, Michaela Jary műve, valamint Lyndsy Spence életrajzi munkája, a Díva születik – Maria Callas titkos élete (Athenaeum, 2024).

A téma népszerűsége aligha igényel további bizonyítást, a kurrens feldolgozásokat, egyszersmind a magyar nyomtatott és online sajtóban megjelentetett Callas-anyagok zömét áttekintve azonban az is hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a nagy énekesnő emlékezete körül jócskán akadnak problematikus mozzanatok és szembeötlő kiegyensúlyozatlanságok.

A legkönnyebben alighanem az a féloldalasság észlelhető, amely Callas életét már-már kizárólagosan a szerelmi tematika, s azon belül is az Arisztotelész Onasszisz-románc felől tárgyalja. A görög hajómágnás által Maria Callasban felébresztett női vágyak így válnak – Goodwin és Marly regényében egyaránt – jószerint minden más életeseménynél és fordulatnál fontosabbakká, hogy azután a férfi állhatatlansága csak annál megsemmisítőbb hatást gyakoroljon a megcsalt és a megaláztatástól porba sújtott asszonyra.

Ehhez az erősen romantizáló megközelítéshez, amely rendszerint következetesen mellőzi az érzelmi-érzéki hatáson túl vélelmezhető további motívumok szerepét (például az anyagi megfontolásokat vagy a vokális kimerülés miatt érzett aggodalmat), többnyire ráadásul Onasszisz esztétikai és emberi felstilizálása is társul. Két összeillő ember – alapértelmezetten így jelenik meg ez a kapcsolat a különböző feldolgozásokban, és csak dicsérhető, hogy Pablo Larraín chilei rendező filmje e tendenciával dacolva szóban és a képi megjelenítésben is hangsúlyozza a valót: a milliárdos csúnyaságát.