Kefirpolitikával hessegeti a kormány az inflációt

„Jöhetnek újra az árstoppok?”

Hétfő reggel nyolckor egy ilyen szövegű Facebook-poszt az árstopok atyjától, Nagy Márton nemzetgazdasági minisztertől azért épp elég ahhoz, hogy megakadjon a tejeskávé az ember torkán. Gyorsan végig is pörgeti a fejében: van még otthon tartós tej, a kávéból is maradt bőven – ha valamit megtanultunk az előző árstopból, az az, hogy rettentő gyorsnak kell lenni, gyorsabbnak a kormánynál, márpedig az képes akár fél órával a bejelentés után bevezetni egy hatósági árat, gyorsabbnak a gyűjtögetőknél, akik csak azért is felvásárolnak mindent, aminek fixálták az árát, és gyorsabbnak a kereskedőknél is, akik a veszteségeiket a többi termék magasabb árából próbálják kompenzálni.

Az árstop és a nyomában vagy annak ellenére felpörgő – ezt majd egyszer lemeccselik egymással a közgazdászok – infláció rémképe annyira erősen él még, hogy képes elnyomni az elmúlt öt év minden más traumáját, covidostul, háborústól. Hiába riogat a kormány bármivel, hiába kiált megint egyre hangosabban Brüsszelt és Sorost, az embert az igazi sokk akkor éri, amikor ránéz a trappista árára a boltban.

Vagy amikor, egy nappal az (utólag azért kijavított) „árstoppolás” után ránéz a KSH közleményére, és azt látja: az infláció nemhogy a jegybanki célsáv felső határától, a 4 százaléktól került messze, de olyan sebességgel pörög fel úgy általában, hogy az már tényleg repülőrajtnak illik be. A decemberi 4,6 százalékos adat utáni 5,5 százalékos éves szintnél csak a 1,5 százalékos havi az aggasztóbb, a számoknál pedig csak az, hogy jól látszik, nemhogy kikerülnénk a pocsék ipari termelés-alacsony fogyasztás jelentette gazdasági pangásból, de az árok széléről megint csak lefele csúszunk.