Prémium hírlevelek – Concorde: Hova tegyem a pénzem? // A hazai gazdasági növekedési adatokat látva ma nagyon úgy tűnik, hogy Magyarország növekedési potenciálja látványosan megrekedt. A Covid óta nem sikerült érdemben tartós növekedési pályára állítani a gazdaságot. Megítélésem szerint a napi adok-kapok helyett a probléma valódi okai mélyebbek és strukturálisabbak. Az elmúlt évek gazdaságpolitikai kísérleteire talán leginkább egy régi vicc ad keserédes útmutatót.
A pásztor elpanaszolja a varázslónak, hogy döglenek a libái.
– Mivel eteted őket?
– Szemes kukoricával.
– Az a baj. Etesd ezután darával!
A pásztor egy hét múlva ismét panaszkodik, hogy még mindig döglenek a libái, pedig darával eteti őket.
– Mert szamár vagy! Zabbal etesd őket!
Pár nap múlva megint siránkozik a pásztor, hogy hiába eteti zabbal a libáit, mégis pusztulnak.
– Ostoba fajankó vagy, miért nem árpával eteted őket?!
Másnap megint megy:
– Varázsló, hiába próbálkoztam az árpával, megdöglött az utolsó libám is!
– Most már egy libád sincs?
– Egyetlen egy se.
– Kár. Pedig még annyi jó ötletem lett volna.
A berlini fal lebontását követően Magyarország szinte elsőként csatlakozott rá a globalizáció akkor dübörgő gyorsvonatára. A sikeres és gyors piacnyitás miatt a 2000-es évek elején éltanulónak tartott gazdaságpolitikai sikerek alapján nem tűnt kizártnak, hogy az Európai Unióhoz is elsőként csatlakozunk, megelőzve az akkor még tőlünk lemaradó szomszédainkat.
A globalizáció áldásos hatása azt jelentette számunkra, hogy ide áramlott a tőke és a technológiai tudás az olcsón elérhető, szakképzett munkaerőhöz. Németország szempontjából mindez relatív közelségben biztosított extra versenyképességet a német iparnak. A magyar gazdaság valójában nem egységes gazdaság lett, hanem kialakult egy, elsősorban a német iparra és autógyártásra épülő, szuperversenyképes exportszektor, valamint egy döcögő hazai vállalati szektor.
Az exportszektor közel 30 éven keresztül tolta a magyar gazdaság szekerét: ennek köszönhetően emelkedett az életszínvonal, és millióknak lett stabil, versenyképes fizetést biztosító munkája.
Mára azonban a német gazdaság vesztett versenyképességéből, és a globalizáció küllői közé hatalmas botot dobott egy Donald Trump nevű figura. Emiatt küszködik a fent említett exportszektor, és emiatt van hosszú negyedévek óta recesszióközeli állapotban a magyar gazdaság. A német függést időközben próbáltuk dél-koreaira vagy kínaira cserélni, ugyanakkor a kereskedelmi háború árnyékában ez sem lesz feltétlenül egyszerű, és – ami még fontosabb – kívánatos. Miközben a német értéklánc lehetőséget teremt hazai vállalatoknak, a kínai szinte teljesen zárt.
Ráadásul demográfiai tényezők is szerepet játszanak: úgy próbálunk ide gyárakat vonzani, hogy nincs elég szabad munkaerőnk, nincs energiánk, és lényegében semmilyen ehhez szükséges nyersanyagunk. De ez még mindig a kisebbik probléma. A nagyobbik az, hogy elvesztettünk 30 évet. Mert lehet erőltetni a német vagy kínai függést, vagy találni harmadik és negyedik opciókat, de ami igazán segítené a magyar gazdaságot, az nem a tömegtermelésre szakosodott, energia- és nyersanyag-intenzív gyárak idecsalogatása – főleg az elöregedő társadalom mellett.
Évtizedek alatt sem sikerült az exportszektorból és az EU-s támogatásokból származó vagyonból versenyképes hazai vállalati szektort létrehozni. Miközben ugyanez megvalósult Lengyelországban, Csehországban, sőt, Romániában is. Ha ma bemegyünk egy hazai plázába, több lengyel divatmárkával is találkozhatunk.
A második legnagyobb mobilszolgáltató cseh tulajdonban van. Hazánk második legnagyobb telekommunikációs cégét egy magyar származású, de román vállalkozó hozta létre a semmiből, nulla állami hátszéllel. Lengyelország ötödik leggazdagabb embere szintén egy telekomcéget épített fel a nulláról. Romániában ma is tőzsdén van az egyik legnagyobb bortermelő vállalat, miközben Magyarországon – bármennyire is büszkék vagyunk borainkra – egyetlen tőzsdére vihető bortermelőt sem sikerült felmutatni.
A vállalati sikersztorikat Lengyelországból, Csehországból vagy Romániából a végtelenségig lehetne sorolni, és ezek a cégek mára Magyarországon is terjeszkednek (pl. Alza, Kifli, Pepco, Reserved, Sinsay, Ecipo). Lengyelországban van saját, hazai tulajdonú kiskereskedelmi lánc, amely képes állni a versenyt a német diszkontokkal. Magyar sikertörténetek persze akadnak, de nagyságrendi a különbség. A hazai vállalati szektor nem tudta megugrani azt a fejlődést méretben és hatékonyságban, amit a régiós versenytársak igen.
Most, hogy az exportmotor és a globalizáció is ellenszélbe került, látványossá vált, hogy a hazai vállalati szektor nem képes pótolni a kieső növekedést.
A problémát a kormányzat is érzékelte: tucatnyi, a kkv-szektor támogatását célzó, több ezer milliárd forintba kerülő program indult, de a kívánatos eredmény elmaradt. Megítélésem szerint a megoldás sokkal inkább az lenne, ha az állam visszavonulna a gazdasági szektorokba történő beavatkozásoktól, és inkább olyan kiszámítható környezetet teremtene, amelyben a vállalkozások maguktól fejlődhetnek. Ilyen tényezők például: alacsony infláció, mindenki számára elérhető alacsony hozamkörnyezet – amit az euró bevezetése tökéletesen biztosíthatna.
Nem mellesleg a Huxit-riogatás megszűnése önmagában is csökkentené a beruházási és fogyasztási óvatosságot. Bár ezek a gondolatok egyszerűen hangzanak, mégis csodákra lennének képesek. A várakozásoknak és a jövőbe vetett hitnek ugyanis jövőformáló ereje van. Híres példa Deng Xiaoping 1992-es dél-kínai körútja, amely megerősítette a gazdasági nyitás tényét, és világossá tette, hogy a párt hagyja a magánszektor fejlődését. Ez indította útjára a kínai felzárkózást.
A hazai intervencionalista, beavatkozásra építő gazdaságpolitika lényegében az elmúlt 35 évben kudarcot vallott.
Rövid távon sokat segítene a növekedésen az is, ha megérkeznének az EU-s pénzek, és amúgy sem kérdőjeleződne meg Magyarország uniós integrációja – ezek ugyanis a várakozásokon keresztül beépülnek a beruházási és fogyasztási döntésekbe. Tekintve, hogy – jóindulattal – kísérletezésre elment 35 év, ideje lenne a beavatkozás helyett a várakozásokat menedzselni. Olyan üzleti környezetet teremteni, amely mellett a hazai vállalati szektor fejlődése elindulhat. Ebben nem kis segítség lenne akár egy euróbevezetési céldátum is.
A kiváló üzleti környezet elemei: olcsó energia, minőségi humánerőforrás (oktatás, egészségügy), fejlett infrastruktúra, alacsony bürokrácia, vállalkozási szabadság, kedvező és stabil adókörnyezet. Ha ezek közül legalább néhányban sikerült volna érdemben előrelépni az elmúlt 35 évben, ma jobban állnánk.
Most az a döntéshozók felelőssége, hogy végre ezekben induljon el valamilyen fejlődés, hogy a következő 30 évet ne veszítsük el.
Nyitókép: kisgyerekek 2003 áprilisában az uniós csatlakozást jelző óra előtt. Fotó: AFP / Kisbenedek Attila
Ez a hírlevél csak egy a sok közül. A hvg360-on 10+ hírlevél közül választhatsz. Ezeket egyfelől szakmájukban kiemelkedő szerzők írják például a gazdaság, a menedzsment vagy a viselkedéstudomány területeiről, másfelől a HVG sokat látott újságíróit követhetitek: érdekes összefüggések adatokon keresztül, változó világunk jogi értelmezése, személyes történetek közéletről női szempontból, szemérmetlen dömpingű kultúrajánlat és külföldi lapok heti hírszemléje.
