Megfordult az idő kereke. Tudom is, hol – beszélgetés „Kaszival” „Panka” művészetéről
14 perc
2025.01.22. 18:00
2025.01.23. 08:39
Minden szépből van címmel a Budapest Galériában látható kiállítás a 2020-ban elhunyt Loránt Anikó életművéből. A művész élet- és alkotótársával, Kaszás Tamással beszélgettünk.
„Panka és Kaszi művészetről beszélgetnek” – olvasható a Liget Galéria egy régi, c3-as szerverre feltöltött oldalán, ahol Loránt Anikó, valamint élet- és alkotótársa, Kaszás Tamás közös kiállításához kapcsolódó anyagok találhatók. A rövid, filozofikus eszmecserét illusztrálja egy naivnak tetsző, egyszerű, sematikus rajz is, melyet Loránt Anikó készített. Ehhez hasonló rajzok közül több is látható – sok más művel: festménnyel, videóval, apróbb és szoba méretű installációval együtt – a Budapest Galéria Minden szépből van című, február 2-ig látható kiállításán, melyhez a 2020-ban, 43 évesen elhunyt Loránt életművéből Páldi Lívia kurátor válogatott munkákat. A mű Kaszás Tamás képzőművészt kérdezte a kiállítás létrejöttéről és Loránt Anikó művészi gyakorlatáról.
A mű: A címben kiemelt két mondat Loránt Anikótól származik, s ahogy végiggondoljuk a kiállítást, újabb értelmet nyer. Anikó halálakor Mélyi József írt nekrológot az Élet és Irodalomba, amelyben többek közt így foglalta össze Anikó művészetét: „Költői képeket készített, amelyek valamikor csak sodródtak a kitágult idővel, máskor pedig a motívumok ismétléseivel próbálták azt visszafordítani”. A szabad mozgás az időben most újabb síkkal gazdagodott. Térjünk vissza az elejére: együtt végeztétek Anikóval a Képzőművészeti Egyetem intermédia szakát. Ott is ismerkedtetek meg?
Kaszás Tamás: Nem, már korábban találkoztunk, egy művésztáborban. Akkor én az első felvételimre készültem a Képzőn az intermédia szakra, ő pedig még gimnazista volt Várpalotán. Bár szerette azt az iskolát, olyanokból támadt problémája, hogy térdzokniban járt rövid szoknyával, úgyhogy végül máshol kellett érettségiznie Fehérváron, egy esti iskolában, és közben párhuzamosan elvégzett egy fazekasiskolát is. Megtetszett neki is az intermédia, és együtt készültünk. Engem másodszorra vettek fel 1997-ben, őt pedig elsőre ‘98-ban, attól fogva együtt is laktunk a kollégiumban. Mire meglett a diploma – ez hat év volt, mivel mindketten halasztottunk a végén különböző okokból –, szakítottunk, és onnan kezdtünk együtt dolgozni mint művészek. Az első közös kiállításunk 2003-ban volt a Stúdió Galériában.
A mű: Több kétszemélyes kollektíva mint alkotói formáció is jelen van a munkásságodban az egyéni utad mellett. Többek között Anikóval az ex-artists’ – amely értelemszerűen a kiállításon is sokat szerepel –, Kristóf Krisztiánnal pedig a Randomroutines nevű alkotócsoport keretein belül dolgoztál vagy dolgozol. Hogyan kísérik ezek végig a művészi munkádat?
K. T.: 2003-ban indult a Randomroutines is Krisztiánnal – akivel bár egy évfolyamba jártunk, csak látásból ismertük egymást, és igazán egy, az FKSE (Fiatal Művészek Stúdiója) által szervezett nemzetközi workshopon ismerkedtünk meg jobban. Ez egy hirtelen jött barátság, ott, a kéthetes workshop alatt indult: már az odafelé tartó úton eldöntöttünk, hogy együtt fogunk dolgozni. Számomra a Randomroutines sokáig inkább a játékos teret jelentette a komolyabb dolgaim mellett, amiket akkor már kiállítottam, de itt tudtak előjönni a mesélős, narratív munkák, az improvizációk.
A mű: Valóban egész széles skálán mozog médium tekintetében ez a kollektíva; hogy csak két jól ismert alkotást említsünk: a lassan ikonikussá váló kerítéselemszerű vasmunka, amely legutóbb a Ludwig Múzeum Fordított tárgyak című tárlatán volt látható (Végre tanulhatunk valamit, 2022) vagy a Light Art Museumban most is kiállított efemer álominstalláció (Gyülevész, harmadik változat, 2024). De az ex-artists’ is egészen különböző módon előállított alkotásokat mutatott be.
K. T.: Ez mindhármunkra jellemző egyénileg is. Anikónak például a videó volt a fő médiuma az egyetem alatt. Ő végül 2004-ben végzett – mert 2003-ban megszületett az első fia, emiatt halasztott –, és utána, mivel otthon dolgozott, el lett vágva az akkori technológiától; akkor jött újra elő a rajzolás.
A mű: Az ex-artists’ név mire utalt inkább: ‘kivonulás’ vagy ‘egykori művészek’?
K. T.: Ez a név később jött, 2011 után – korábban a saját nevünkön állítottunk ki –, és az aktuális témáinkhoz kapcsolódott. Akkoriban kezdtünk dolgozni az Ínségeledeleken, illetve egy Kétéltű című videón, ez látható most a Budapest Galériában is, amely a házi építkezésről szól, az elmélet és gyakorlat közötti ellentmondásról; valamint a túlélés mint tematika is nagyon izgatott. A névválasztás célja az volt, hogy emlékeztessen minket arra, amit terveztünk, hogy a művészeti karriert elhagyva egy permakultúrás farmot alakítunk ki. Az elképzelés szerint ugyanazt a kreativitást, amit a művészetben használunk, a gazdálkodás kialakítására is fordíthatnánk. Hogy ehhez a projekthez földet tudjunk venni, művészeti tevékenységből akartuk összegyűjteni a pénzt. Ebben nagyon sok szándékoltan naiv elem is van, de tudatosan olyan projekteken dolgoztunk, amelyeknek a kutatási fázisában egy gazdaságban is használható ismereteket szereztünk. De sajnos a földszerzésig végül nem jutottunk el.
A mű: Szigetmonostorra akkor már ismét együtt költöztetek?
K. T.: Az egyetem vége felé ugye szakítottunk. Anikó nagyon szeretett volna gyereket, de én még ettől féltem. Viszont megmaradt a munkakapcsolat, és nem sokkal az első gyereke megszületése után nyílt meg az első kiállításunk 2003-ban. Anikó 2008 körül költözött ki a Szentendrei-szigetre, akkor már két gyerekkel és az apukájukkal, de 2010 táján szétváltak. Az új helyzetben kellett neki egy másik házat bérelni, és intenzívebben kezdtünk együtt dolgozni, picit amiatt is, hogy segítsem, mivel a Derkovits-ösztöndíjon kívül nem nagyon volt saját keresete, és emellett háztartásbeli volt. Ez úgy történt, hogy ha jött felém egy megkeresés, akkor el tudtam dönteni, hogy egyedül, vagy Krisztiánnal, vagy Anikóval csináljam-e meg, és több projektet irányítottam úgy, hogy azt az ex-artists’-kollektíva végezze el – mivel közben Krisztiánnak is kialakult a saját karriere, ami Anikónál a körülmények miatt nem tudott. Végül én is kiköltöztem a szigetre. Durván 1996 és 2003 között, majd 2011-től a 2020-ban bekövetkezett haláláig voltunk együtt is mint pár.
A mű: A kiállításon mindjárt a második teremben látható egy Tanvédők 1. 2. 3. (2009) című medvefejes festménysorozat (de a kiüresedett mézesmackó–flakonokra ragasztott képek is kapcsolódnak ide), ahol az olvasható, hogy a képeket a te mongóliai utad inspirálta. Ennek mi volt a háttere?
K. T.: Ez talán túl erős összekötés mint egyetlen eredet, mert Anikó már ezt megelőzően megfestette például a Megfigyelők (2007) című képet három más állattal. Már ott is van egyfajta szigorúság a tekintetekben, ahogy lenéznek az emberekre, és ezt Anikó tudatosan alakította így, én csak megjegyeztem, hogy olyanok, mint a tanvédők. Nekem tinédzserkori álmom volt Mongólia, és 2007-ben sikerült is egy buddhista társasággal, méghozzá a tari gyülekezettel kimenni, akik tulajdonképpen zarándokúton voltak, tehát így, nem turistaként, még izgalmasabb élmény volt. De nem vagyok buddhista, Anikó sem volt az, sőt egy csomó dologgal szemben ugyanúgy kritikus vagyok, mint például a katolikus egyház esetében. De ott találkoztam ezekkel a többnyire az ősibb sámánizmusból eredő lokális démonokból eredő karakterekkel, akiknek a lámaista buddhizmusba integrálva az a szerepük, hogy ijesztgessék az embereket, nehogy eltérjenek a tanoktól. Egyfelől jó eszmények védelmére alakultak ki, pozitívak – másfelől viszont félelmetesen vannak megjelenítve az ábrázolásokon.
A mű: Elmélyedtetek a keleti filozófiákban?
K. T.: A keleti tanok felé való fordulás csak természetes érdeklődés, ami szerintem sok értelmiséginél jelen van, művészeknél meg pláne. Ehhez hozzájöttek Szentjóby Tamás órái az egyetemen, aki a zsidó teremtéstörténet mellett beszélt a keleti bölcsességekről, ezek hatottak ránk. De jártunk Karátson Gábor órájára is, ahol sokat hallottunk a Ji csingről, amit éppen akkor fordított – Anikó ebbe mélyebben is belemerült.
A mű: Több az olyan mű, amely utópiákra utal – például A remény óvóhelye. Eszperantó osztályterem (2004–2006/2024) –, de ott vannak a kivonulás kellékei is, disztópiák esetére, mint mondjuk az Ínségeledelek (2011–2020/2024) és a Gaia lándzsái (2017) című munka – ezek tipikus ex-artists’-alkotások. Hogyan fogalmazódtak meg bennetek ezek az időközben már tényleg mainstreammé vált témák?
K. T.: Ez alapvetően mindkettőnknél a tinédzser szubkultúrán, például punkzenekarok szövegein keresztül szűrődött be, én olvasgattam is ilyen irodalmat. Anikó viszont nem, nála ez valójában sokkal zsigeribb szinten volt jelen. Tőle mindenféle aktivizmus távol állt, de ahogy a mindennapokat élte, ahogy konkrét helyzetekre reagált, az egy alapvető anarchista természetet, gondolkodásmódot mutatott.
A mű: Kapott ehhez otthonról elfogadást?
K. T.: A szülei nem voltak klasszikus értelmiségiek, de valamilyen szinten volt egy művészi légkör: az anyukája nagyon szerette a verseket, az apukája pedig képben volt a XX. századi magyar művészettörténettel, és nagyon támogatták őt a művészpályán.
A mű: A fennmaradt életmű – amelynek most jó része látható a kiállításon – alapján egy markáns stílus mutatkozik meg: eszerint Anikó munkáira jellemző a játékosság, a gyermekrajzszerűség, a manók, a kis élőlények világa – azaz egy mesei dimenzió, amely ugyanakkor hangsúlyosan transzcendens; miközben ott a természetre való odafigyelés, illetve a természettel való egység vágya.
K. T.: A gyerekrajz vagy gyermekrajzszerűség ellen érvelnék, mert ez többször fel szokott merülni Anikó munkáival kapcsolatban. Egy dologra talán igaz, az eszközökre: zsírkréta, papír, félfamentes A4-es rajzlap, ilyesmikkel dolgozott. De a rajzok inkább mesekönyv-illusztrációkra emlékeztetnek, a gyerekeknek készült grafikák egyszerűsítő stilizáltsága jellemző rájuk. Meg a jelentéktelennek tűnő dolgok megfigyelése, amelyeknek felsőbb értelmet tulajdonít, mögöttes összefüggést, ami így behozza a transzcendenst.
Jellemző a munkáira elsőként is az egyszerűség, a keresetlenség; a másodikként a megfigyelés, világértelmezés; a harmadik pedig a törekvés arra, hogy a művön valamilyen pluszenergia is átsüssön. Igaz, ez a konceptuális művészet előttig is jelen volt mint általános szándék.
Képes volt egy szarvast annyiszor és addig megrajzolni, amíg az nem nézett úgy, nem volt ott a szemében az a plusz metafizikai energia, amit ő elképzelt. Viszont minderre nem patetikusan törekedett, hanem egy laza punk gesztussal.
Például most az egyik tárlatvezetésen merült fel, hogy sokszor nem igazán lehet megkülönböztetni, hogy valamit csak jegyzetelt magának, hogy ne felejtse el, vagy az már egy műalkotás csírája volt, ami kiállításra készült.
Nagyon sokféle stílust használt, akár egy munkán belül is, konvenciókat nem tartott. Ha keletkezett egy hiba, például megfolyt a festék, akkor körberajzolta, és az beépült a műbe. Ez a fajta lazaság, természetesség volt jellemző rá, ami olyan naiv művészeknek lehet a sajátjuk, akik közben nem gondolják magukat művésznek.
A mű: A kurátor, Páldi Lívia egy tárlatvezetésen elmondta, hogy mindenképp szeretett volna a kiállításban egy részt szentelni az anyalétnek. Te ezt közelről hogyan láttad, mennyire tudott benne egyszerre működni a családanyaság és a művészlét?
K. T.: Amikor megszületett az első gyereke, elszakadt a videózástól, igaz, akkor neki sokkal fontosabb lett az anyaság. Nem volt karrierista, de azért szerette volna megmutatni a művészetét, vágyott arra, hogy lássák. Viszont ezért nem sokat tudott tenni azonkívül, hogy otthon dolgozott, esténként festegetett akvarellel, rajzolgatott a konyhában – nem is nagyon volt igazi műterme. Emiatt kiesett ebből az egész művészeti életből, jóllehet nem is izgatta annyira, persze később kicsit rossz volt, hogy ennyire eltávolodott.
Utólag azt lehet látni, hogy nem az alkotás állt le, hanem a művészeti tevékenység ment át egy olyan médiumra, ami hagyományosan nincs annyira komolyan véve: a papírmunkákra.
Ez lett a fő médiuma. Tudtam, hogy nagyon sok rajz van, ezerre tippeltem, de már kétezer fotóreprodukcióhoz közelítünk, és még nincs is minden rögzítve. Ez számomra is meglepetés volt, hogy milyen mennyiség gyűlt össze az évek során, mennyire rendszeresen csinálta ezt esténként: lefektetett mindenkit, és elvonult rajzolni magának.
Tehát azt látom, hogy nem annyira a művészeti munkában, hanem inkább a karrierépítésben akasztotta ez meg. De olyan, mintha ezt ő választotta volna. Az ő döntése volt, hogy ne legyen bébiszitter; az első kettő gyereknél és a harmadik, közös gyerekünknél is tartotta, hogy egyáltalán nem ment el például bulizni a gyerekek egyéves koráig.
Más kérdés, hogy ez mégiscsak egy mintázat, hogy a nőknek sokkal nehezebb karriert építeni és művészetet csinálni. Viszont ami ebben a történetben sokkal erősebb, hogy hiába dolgoztunk együtt, azt mégsem közös munkánkként fogadták a szakmabeliek, hanem mintha az az én extra formám lenne, ahol a barátnőm csak kiegészítő.
A mű: Ezt érzékelte, bántotta őt?
K. T.: Érzékelte, de nem rám haragudott. Az derült ki, hogy mi hiába vagyunk olyan felvilágosultak, mégis arra kényszerültünk, hogy ő maradt otthon a háztartásban, és én mentem el pénzt keresni a városba, mert nekem ment könnyebben. Ez volt a kézenfekvő. Közben emiatt én sokkal több elismerést kaptam a saját dolgaim miatt is – ezt ő meg persze hiányolta. Nem volt trauma számára, de jelen volt. Én hiába nem nyomtam el őt, ez a minta mégis fellépett.
A mű: A kiállításban az anyaság mellett ott van a párban élő férfi művész / nő művész szituáció is.
K. T.: Igen, a három, plusz egy művész, akiket Lívia javasolt, kicsit ezzel a háttérgondolattal is kerültek be az anyagba. Az egyikük, Szörényi Beatrix kortárs – ő a plusz egy, ilyen értelemben –, a többiek már történetiek. De az ő esetében is ott van, hogy Csákány Istvánt mindenki ismeri, az ő művészetét azonban sokkal kevesebben, pedig egy időben például hozzám sokkal közelebb álltak azok a munkák, amelyeket ő készített, szemben az Istvánéval.
Anna Margit nagy kedvence volt Anikónak még az egyetem előtt, emiatt is került be. Akire ugyanakkor pont Anikó apukája mondta azt, hogy: „Az Anna Margit? Hát az csak az Ámos Imre felesége…” Szenes Zsuzsánál is van egy ilyen, hogy ő textilművész, iparművész, benne van ebben a kis dobozban, de hát a mi szellemi köreinkben mégiscsak Erdély Miklós a fő ember. Pedig sok érdekes konceptuális munkája van Szenesnek, és a rajzai, amelyek nem annyira ismertek, igencsak rokonok Anikó rajzaival. Van egy kis képregénykönyve, amit meg is kapott tőlem Anikó ajándékba, meglehetősen kevesen ismerik, Erdély Miklósról rajzolta Zsuzsa, az a címe, hogy Házasságunk a Mikivel. Tehát ez a téma sokszor felmerült köztünk, sokat beszélgettünk róla.
A mű: Nem tűnik úgy, hogy jelen lett volna köztetek a tipikus művészféltékenység.
K. T.: Nem, meg hát az elnyomás sem volt jelen. De tényleg úgy alakult, hogy én kaptam egy csomó „hajbókot” – ezt a kifejezést használta Anikó –, ő meg nem annyit; igaz, ettől nem ment volna tönkre a kapcsolatunk, ha száz évig élünk se, de persze érezhető volt.
A mű: Ez az életmű-kiállítás négy évvel Anikó halála után nyílt meg, igaz, volt közben már egy közös posztumusz ex-artitsts’-kiállítás 2023-ban, a Magyar Hospice Alapítvány épületében, a Ludwig Múzeum Vigyázat, törékeny! című kiállításának külső helyszínén. Hogyan jött létre a Budapest Galériában a most látható kiállítás?
K. T.: Ahogy Anikó meghalt, egyből gondoltam a kiállításra, mert éreztem, hogy nem tudta megkapni azt az egyéni figyelmet, amit megkaphatott volna – bár voltak önálló bemutatói a Kisteremben, a Stúdió Galériában, a Fészek Galériában, és tőlem függetlenül is részt vett csoportos tárlatokon.
Először a Ligetre gondoltam helyszínként, mivel voltak is ott közös kiállításaink, de még nem álltam készen erre. Később Székesfehérváron a Pelikán Galéria jött szóba, de a második Covid-hullám miatt ott is beszűkültek a lehetőségek, és inkább az élő művészeket részesítették előnyben. Aztán Páldi Lívia keresett meg, aki nem volt különösebb barátságban Anikóval, de dolgoztak együtt több kiállításon a Műcsarnokban és Berlinben is. Kurátorként ő volt az első, aki megkérdezte, hogy ki lehetne-e jönni megnézni az anyagot, és a Budapest Galériában rendezett, erőszakról szóló kiállításához be is válogatott néhány rajzot. Akkor beszélgettünk Erőss Nikolett-tel, a galéria vezetőjével is, ő dobta be, hogy lehetne itt egy önálló kiállítás.
Örülök, hogy így alakult. Korábban hiába nézegettem a rajzokat, sokszor elvittek az érzelmek, nem tudtam rendesen fókuszálni a feladatra. Most már eltelt annyi idő, hogy direkt jólesett foglalkozni vele. Az nagyon szerencsés volt, hogy egy külső kurátor válogatott. Szerintem egy működő kiállítást hoztunk össze. Sikerült felmutatni Anikó munkásságát, és őt mint önálló alkotót valahogy a kánonba kicsit behúzni – a visszajelzések legalábbis ezt mutatják.
A mű: Mi a terv a kimaradt ezernyolcszáz darab körüli rajzzal és a kimaradt szövegekkel?
K. T.: Kristóf Krisztián még Anikó életében felajánlotta, hogy szerkeszt egy könyvet a rajzokból, amit Anikó nem vett komolyan – vagy legalábbis úgy csinált. De ez is el fog készülni. Nem katalógus, nem album, hanem egy képeskönyv. Nemcsak reprodukálni akarjuk az életművet, hanem szerkesztenénk, csoportosítanánk a rajzokat. Illetve voltak Anikónak meséi is, ezek is belekerülnének, és felkért szerzőktől is lesznek benne szövegek. De alapvetően egy lapozós, nézegetős könyvre gondoltunk, ahol történetek, narratívák állnak össze. Angolul szeretnénk megjelentetni, a nemzetközi közönségre gondolva, és szeretnénk kicsit a művészeti gettónál szélesebb világba – például a „graphic novel” rajongókéba – bedobni.
A mű: Itt kell megemlítenünk a kiállításhoz készült kis füzetszerű katalógus-kísérőt és a nagyon szépen megkomponált arculatot, például a füzetlapra nyomtatott, folyóírásszerű szövegeket a falakon, ami mind Kristóf Krisztián munkája.
K. T.: Anikó írásából készült ez a tipográfia. Többféle írást használt a rajzokon, de volt egy nagyon jellegzetes eljárása: csupa nagybetű, írott formában, ami nem szokványos. Krisztián ebből csinált egy számítógépes betűtípust.
A mű: Sok közös és egymásból építkező mű látható a kiállításon; lényegében együtt vagy egymást figyelve nőttetek fel. A te művészetedben – ha patetikusan akarunk fogalmazni – továbbélnek valahogy az ő elgondolásai?
K. T.: Az ex-artists’ már egy halott művészi formáció. De van egy olyan projekt, amit nem fejeztünk be, pontosabban csak beszélgettünk róla. Ennek az a címe, hogy Alaktalan mintázat, ezt meg szeretném majd csinálni. Ehhez elkészült Anikó részéről egy csomó olyan rajz, amelyekből tudok építkezni.
A mű: Milyen jövőt szeretnél látni az anyagnak?
K. T.: Korábban kifejezetten emlékkiállításban gondolkodtam, de ez időközben átalakult. A végcél: őt mint önálló alkotót felmutatni. Tehát ez nem arról szól, hogy itt valakit gyászolnak – persze mindent nyilván drámaibbá tesz az a tény, hogy ez egy korán lezárult életmű –, hanem az önmagukban is működő rajzokról. Közben úgy is érzem, hogy megérett erre az idő.
Most sokkal jobban érezhető az érzékenység, befogadói készség az ilyen típusú személyes hangú, kicsit konceptuális alapú dolgokra, mint amikor Anikó elkezdte a pályáját.
Másfelől pedig a gyerekek miatt is szeretném. Mert amit ő csinált, és hogy annak mi a jelentősége, az a saját családjában sem volt egyértelmű. Most a gyerekek is ott voltak a megnyitón, látták, hogy milyen sokan jöttek el, hogy ez milyen volumenű teljesítmény.
_____
A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, amely nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!