HVG Extra A Nő
HVG Extra A Nő

Hogyan pihen az, aki évek óta nem pihen? Mit jelent a szabadidő, ha jövő ilyenkorig tele a naptár? És hogyan alszik az ember, amikor másfél napig csak fut? Olyanokat próbáltunk megállítani egy szóra, akik folyton rohannak, és akiket a semmittevés kimerít, az aktivitás viszont feltölt.

PÉTERFY BORI
énekes, színész

„Nagyjából fél–egy évre látok fixen előre, a koncertek közül sokat már biztosan lehet tudni – van jövő őszi dátumunk is –, a színház körülbelül két-három hónappal dolgozik előre. Többnyire van egy nagy, többhetes pihenés az évben, egy ideje ezt ősszel meg télen tudom megejteni – lehetőleg valami messzi és meleg helyre megyek –, de ennek az az ára, hogy szabadúszó vagyok. Színészként minimálisat vállalok, társulatban az ember ilyet nem tud megcsinálni, onnan nem jöhet el több hétre. Emellett próbálok beiktatni kisebb, öt-hat napos utakat, de legalább még egyet év közben.

Szerencsére néhány óra alatt is fel tudok töltődni, nem kell hozzá messzire mennem, sőt egy jó koncert önmagában is teljesen feltölt. Tehát nemhogy nem fáraszt, hanem kifejezetten aktivizál. Szeretem a lehető legjobban kihasználni az időt, és sok mindent csinálni egyszerre, eléggé munkamániás vagyok. Ezer éve jógázom, és ha tehetem, eljárok szaunázni is, de alapvetően az aktív dolgok pihentetnek. Nyilván tök jólesik az is, amikor nagy ritkán egyedül tudok lenni, van pár órám magamra, meg tudok nézni egy jó filmet, de szabad estékkel annyira azért nem vagyok eleresztve: ha nem színpadon állok, akkor többnyire a gyerekemmel vagyok.

Akkor szoktam igazán elfáradni, ha rossz dolgokat kell csinálnom. Meg télen. Utálom a telet. Ha viszont nyaralás van, akkor semmit csinálni is remekül tudok, nagyon élvezem. Ha tenger van, minden van, boldogan ülök a seggemen. El is szoktam képzelni ezeken meleg, gyönyörű vidékeken, milyen szívesen születnék egyszer olyan természetű embernek, aki végtelenül lassú és nyugodt. A lényeg, hogy ha ilyen helyen vagyok, teljesen ki tudok kapcsolni – és azt hiszem, hogy aki nem tud, annak ez a lehető legsürgetőbb jelzés arra, hogy valami baj van. Én is tudom, milyen, amikor ilyen környezetben is zakatol az agyad, piszkálnak az otthoni dolgok, és szorongsz. De erre próbálok nagyon tudatosan figyelni. Úgy kell csinálni az életet, hogy jól legyek – hogy ha nyugit szeretnék, azt ne mérgezze semmi.

Gyerekmentes pihenés pedig nemrég volt először: öt nap New York. Nyilván ehhez az kellett, hogy maximálisan biztonságban tudjam itthon, és nagyobb legyen – elmúlt hatéves –, hogy ne aggódással menjen el az idő. Szédítő egy hely az a város, elképesztő élmény volt.”

Péterfy Bori

PALÁGYI ESZTER
a Michelin-csillagos Costes konyhafőnöke

„Átlagos munkanap nincs. Korán kelek, legtöbbször telefoncsörgésre, rengeteg hívás, infó, intéznivaló indítja a napot. Munkába menet van, hogy el kell szaladnom alapanyagot beszerezni, vagy rögtön valahová tárgyalni. Ha beérek a konyhára, folytatódik a time management: telefonos egyeztetések, jóváhagyások, áruátvétel és -ellenőrzés, elindítom a kollégákat, lefixálunk mindent, csekkolom az egyes munkafázisokat, közben egyeztetek a menedzserekkel is, átnézzük az aznapi foglalásokat, speciális igényeket, napirendet, van napközben egy csomó megbeszélés, miközben koncentrálunk az ételekre és a vendégekre. Ez így megy este 11-ig. Utána konyhazárás, elpakolás, a másnapi rendelések leadása jön, majd átnézek mindent, és lefekvés előtt még válaszolok rengeteg e-mailre is. Nagyjából ebben a körforgásban élek.

Keményen be van osztva minden percem, muszáj tudni párhuzamosan intézni dolgokat. Ha pihenni szeretnék, ki kell kapcsolnom a telefonomat, és el kell mennem külföldre. Örökké tervben van, hogy elutazom, és végre szabadságra megyek, de képtelenség. Mindig közbejön valami. Négy éve nem voltam nyaralni. Januárban eljutottam négy napra Monte-Carlóba, de az afféle szakmai körutazás volt, éttermekbe jártam, és sok mindenkivel találkoztam – nekem ez a feltöltődés, ami egyúttal szakmai inspiráció is. Egyelőre nagyon jól bírom a mókuskereket, amikor pedig kicsit sok lesz, akkor lehúzom a redőnyt, lehalkítom a telefont, és alszom délig. Vannak mélypontok, de hamar kirángatom magam. Nyilván azért is, mert időm sincs hosszasan rágódni. Ez biztosan borzasztóan hangzik, de én ezt az egészet imádom csinálni. Ennyire bolondnak kell lenni ehhez a szakmához, de engem nem kötelez erre senki – egyszerűen szerelmes vagyok ebbe a hivatásba.

Ha egyszer lenne időm, három-négy hétre biztosan elutaznék, jó messzire (egy kis lelkiismeret-furdalást nyilván nem úsznék meg). És akkor már mindjárt egy egész körutat tennék. Nagyon aktívan tölteném az időt – a lakatlan szigetek nem nekem valók.

Addig az a kikapcsolódás, ha barátokkal lehetek. Szűk, de remek, jókedvű társasággal és egy pohár borral. Nekem a minőségi munka mellett a pihenésnek is annak kell lennie: ha már megtehetem, akkor százszázalékosan csinálom. Olyankor nincs szakmázás, gondokba merülés. Ez nem egy nyugdíjas munka, öt év múlva már nem szeretnék napi 16–18 órát dolgozni. De most semmiért sem adnám.”

Palágyi Eszter

SIMONYI BALÁZS
filmrendező (ULTRA), ultrafutó

„Sokan úgy képzelik, a test fáradtságát nehéz uralni, de én leginkább szellemileg szoktam kimerülni. Van persze egy masszív testi fájdalom is, de a szellemi fáradtság legyőzése az igazi kihívás. A test végzi a dolgát, végrehajt egészen addig, ameddig tud. A szervezetbe bele van kódolva, hogy ha nagyon a peremen jár, egyszerűen leállítja magát, de addig a pontig az agy vezérli. A test nagyon okos és tanulékony, kicsit olyan, mint azok a villamosok, amelyek fékezés közben visszatermelik az energiát. Már futás közben megkezdődik a regeneráció. Nem tudja, hogy meddig fog tartani a terhelés, de igyekszik a saját működését optimálisan fenntartani. Ahhoz, hogy test és elme együttműködése ilyen kiszámítható legyen, és magabiztosan támaszkodhass erre a tudásra, rengeteg idő és tapasztalat kell, akár évtizednyi rutin. Sok éles helyzet. Az önismeret az ilyen peremhelyzetekben fejlődik csak igazán – roppant érdekes dolgokra jöhetünk rá.

Nem véletlen, hogy az ultrafutók átlagéletkora 45–50 év körül van. Addigra lesz meg az a fokú önismeret, mentális felkészültség, türelem, ami ezekhez a távokhoz elengedhetetlen. Frusztráló például, hogy örökké a szintidők teljesítésére (is) kell törekedni, de megteheti az ember azt is, hogy ha van egy-két óra előnye, fogja magát – én főleg hajnalban, amikor a legfáradtabb és a legálmosabb vagyok –, és újraindítja a szervezetét. Ilyenkor lerogyok egy székre egy checkpointon, és alszom tíz percet. Hatalmas segítség, miközben azt is meg kell tanulni, hogy utána hogyan kell felállni és újraindulni – hogy a szervezet értse, hogy ennyi pihenésből kell gazdálkodnia, és mondjuk további száz kilométert lenyomnia.

Van persze verseny előtti és utáni pihenés. De csodák, extra kunsztok nincsenek. Aki egy ilyen versenyre elmegy, az felkészült, ott nem az előtte lévő pár nap számít. Én például nagyon nehezen alszom verseny előtt, a legtöbbször semennyire sem vagyok kipihent. Tehát majdnem 24 órás ébrenléttel állok oda egy 36 órás megmérettetés rajtjához. Nyilván van futó, aki még előtte is szétfutja magát. Más hetekig nem is fut előtte – például én nemrég, egy sérülés miatt. Szerencsére az izom memóriájában lehet bízni. És utána? Egyesek csecsemőállapotba kerülnek, csak esznek és alszanak, mások másnap már futnak. Én abban hiszek, hogy mozogni kell, és bár járni is nehéz, fáj a lépcsőzés, de muszáj. A túl lassú, elnyújtott pihenés csak fékezi a regenerációt. Nekem igazából nem is fizikailag, hanem szellemileg kell ezeket a küzdelmeket kipihennem. És onnan tudom, hogy egy versenyt kipihentem, amikor már akarom a következőt. A testnek ez pár hét, a léleknek akár több hónap.

Simonyi Balázs

Fiáth Marianna cikke a HVG Extra A nő 2018/1-es számában jelent meg.

Ha szívesen olvasna hasonló tartalmakat, rendelje meg a HVG Extra A nő legfrissebb számát a kiadótól vagy keresse az újságárusoknál.



Az oldalon elhelyezett tartalom a HVG Extra A nő magazin közreműködésével jött létre, amelynek előállításában és szerkesztésében a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.