szerző:
Ligeti Léna

Van-e recept a jóságra, és mitől virágzik a gonosz? Ki lehet-e hozni egy prostituáltat a rettenet világából? Tompítható-e a média érzéketlensége? Hogy válik az alkotás a társadalmi felemelkedés eszközévé, és támogatja-e mindezt a hatalom? Bódis Krisztával, a Van Helyed Alapítvány vezetőjével beszélgettünk, aki nemrég azt is elvállalta, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar nagykövete lesz.

hvg.hu: Nevezték már Teréz anyának, és megválasztották az év hősnőjének is – ajándék vagy teher ezeket a címeket viselni?

Bódis Kriszta: Nem teher. A pozitív visszajelzések jól esnek. Erőt adnak. Még akkor is, ha sok bennük a túlzás. De én nem ezeknek a címeknek akarok megfelelni. Ha így lenne, akkor valóban teher volna. Belső motiváció és elhivatottság vezeti az életem. Ami nem azt jelenti, hogy ne figyelnék a környezetem kritikájára.

©

hvg.hu: Előfordult, hogy szalonszociológiának nevezték, amit csinál. Foglalkozik az ehhez hasonló kritikákkal?

B.K.: Nem, mert ez nem kritika, csak tájékozatlanságból fakadó marhaság. Vagy trollkodás.

hvg.hu: Fontos hatást gyakorolt a gondolkodására Philip Zimbardo. Önnek van személyes válasza arra, hogy képesek a hétköznapi emberek jó cselekedetekre?

B.K.: Ha a rám gyakorolt hatásokról kellene beszámolnom, akkor sokáig beszélgetnénk. Igen fontos számomra, hogy ne csak elfogadjak nézeteket és gondolatokat, hanem magam is gondolkodjak, és hogy ne pillanatnyi és anyagi célokért éljek. Így az életem csupa kihívás, kérdés és öröm. Még akkor is, vagy inkább azzal együtt, hogy küzdelmes és kudarcokkal tarkított. Simon Wiesenthallal értek egyet – hogy válaszoljak a Zimbardo apropóján feltett kérdésére – „ahhoz, hogy a gonosz virágozzék, csak annyi kell, hogy a jók ne tegyenek semmit.”

Az emberek többsége jónak hiszi magát, és ezzel nincs is baj, talán igaz is. És az emberek többsége ezért nem is tesz semmit. De jónak lenni nem létállapot. Sokkal inkább cselekvés, folyamatos gyakorlás, sőt döntések sorozata. Egyszerre munka lelki szinten, és a hétköznapokban. Minden egyes pillanatában tetteinkkel és megnyilvánulásainkkal teszünk hozzá a világban létező úgynevezett jóhoz. Ha azt gondoljuk, jónak lenni könnyű és természetes, akkor nem ismerjük az emberi pszichét. Tehát nem elég jót akarni, tanulni is kell jónak lenni. Ehhez sokat segít az amerikai szociálpszichológia, mert bátor kérdéseket tesz fel. Például ki gondolná magáról, hogy felsőbb utasításra képes akár embert is ölni? Szörnyűség, nem? Arra csak a gonosz emberek képesek, gondolnánk. Igen ám, de számos megkérdőjelezhetetlen kísérlet bizonyítja, hogy az emberek többsége, 68%-a így működik. Az ember többek között így is működik. Ezzel együtt az is igaz, hogy tudatos lények lévén képesek vagyunk befolyásolni a saját válaszainkat. Ehhez szükséges, hogy elfogadjuk önmagunkat, vagyis a saját működésünk árnyoldalait, és azt, hogy akarjunk rajta változtatni. Én elég korán eldöntöttem, hogy nem szeretnék abba a bizonyos 68%-ba tartozni, és mindent elkövetek, hogy ez így legyen.

hvg.hu: Író, pszichológus és dokumentumfilmes, elsősorban mégis azt szereti kiemelni, hogy az Ózdon működő Van Helyed Alapítvány és Van Helyed Stúdió vezetője. Eltolódtak a hangsúlyok az életében?

B.K.: Inkább úgy fogalmaznék, hogy egyre integráltabbá válok, miközben pontosan emlékszem, hogy egész életemben, bármit is csináltam, valami azonos utat jártam. Ezt a gyémánt tengelyt kerestem – és a tévutak után – találtam meg újra mindig. A Van Helyed szemléletében, módszertanában, a Stúdió gyakorlatában egybeforr a pszichológus, a dokumentarista és az író tudása. Elméleti tudás, de még inkább a valóság empirikus és empatikus megismeréséből fakadó tapasztalat formálja az életem, és az utat, amin járok. Mindenekfölött ott a hitem, amiről nem tudok beszélni, mert meghaladja a képességeimet. A munkám az munka ugyan, de nem foglakozás, nem olyan adat, amit a hivataloknak szolgáltat magáról az ember. A gyerekeim, ha megkérdezik, mi az édesanyjuk foglakozása, random válaszolnak, éppen, amelyik eszükbe jut. Azért nem okoz ez nekik problémát, mert értik a foglalkozás, a munka és az élethivatás közötti különbséget. És annak hiábavalóságát, hogy ez egy hivatalos okmányban kifejezhető volna.

©

hvg.hu: Amikor felhagyott a nyomort ábrázoló dokumentarista filmek készítésével, egyenesen szociopornónak nevezte az ilyen jellegű filmeket. Váltott, és azt mondta: a kirekesztettek inkább alkotói, ne tárgyai legyenek egy filmnek. Ezt most is így látja?

B.K.: Kicsit pontosítanék. Soha nem ábrázoltam a nyomort a filmjeimben. Ez nem volt célom. Rögtön elhatároztam, hogy meghaladom a szociodokumentarizmus ilyen irányú hagyományait. Mivel televízióban kezdtem dokuriportokat készíteni, a legfontosabbnak azt tartottam, hogy a média érzékeltlenségét, felületességét és valóságtorzítását ellensúlyozzam a munkáimmal.

hvg.hu: Ezt hogy képzeljük el a gyakorlatban?

B.K.: A Rabszolgavásár című filmsorozatomban a jogtalanul bebörtönzött prostituáltakkal az volt a közös cél, hogy olyan tudásokat adjanak át, amelyek megelőzik a nők prostituálódását. Miközben velük éltem át a börtönévek történéseit, a filmet terápiaként is használtuk. Kirajzolódnak benne azok a folyamatok, amelyek sokkal általánosabban érintik a nők társadalmi helyzetét, mint gondolnánk. Miközben én maradtam a lecsukott fiatal nők egyetlen kapcsolattartója (érdekes módon a stricijeik más pénztárca után néztek), sokan a kiszabadulásukat is nekem és a filmnek köszönték, s valóban, volt is ebben szerepem. Később együtt mutattuk be a filmet, vezettünk beszélgetéseket és tartottunk fórumokat a témában. Igaz, hamarosan újra megjelentek a stricik és kevés kivétellel visszakényszerítették őket a rettenet világába, pedig mindent elkövettünk, hogy új életet kezdhessenek. Az intézményes segítségnyújtás hiányában azonban az én aktivitásom kevés volt.

hvg.hu: Később aztán "átadta a kamerát" azoknak, akikről korábban filmeket készített. Ezzel pedig a művészet társadalmi szerepére is felhívta a figyelmet.

B.K.: Igen. A dokumentumfilm résztvevői ugyanis nem színészek, nem szerepet játszanak. Hús-vér emberek. Marginális társadalmi csoportok esetében fokozottan igaz, hogy a társadalmi előnyökből fakadó hatalommal való visszaélés eredménye az, hogy kinek a kezében van a kamera. A Képalkotás joga című írásomban ezt részletesen kifejtem. Radikális fordulattal folytattam, illetve nem folytattam a filmezést. Alkotásközpontú módszernek neveztem el azt, ahogy a kirekesztett közösségekben az alkotást a társadalmi felemelkedés részévé, eszközévé teszem. Átadtam a kamerát. Filmes, média, irodalmi műhelyeket indítok az egyéb, egymásra épülő programok sorában. Az alkotás megélése pedig mindenkinek erőt ad.

hvg.hu: A Van Helyed Alapítványt 2011 óta működik, sikerült olyan mértékben és olyan irányban fejlődnie, ahogy megálmodta?

B.K.: Röviden: igen. Ehhez az igenhez a kifejtős részben annyit tennék hozzá, hogy a társadalmi és a hatalmi környezet nem támogató. Amíg nemzetközi szinten tanulni szeretnének a munkánkból, addig ma Magyarországon ez nem érdek, és még nem tekintik közös ügynek a kirekesztett és süllyedő társadalmi csoportok konstruktív, humánus és valódi eredményeket hozó felemelkedését, kitörését a nyomor ördögi köréből.

hvg.hu: Mikor és miért döntött úgy, hogy elindul, és segít a mélyszegénységben élő embereken?

B.K.: Ez nem olyan volt, mint egy népmesei hős döntése. Elindulok, aztán úgy alakul, hogy segítek... Egyrészt a humanista gondolkodás már a neveltetésemből fakadt, másrészről tanulmányaim, majd a dokumentarista tapasztalataim egyre inkább arra felé tereltek, hogy van itt tennivalóm.

hvg.hu: Nem lehetett könnyű elnyerni ezeknek az embereknek a bizalmát. Mi a titok?

B. K.: Ugyanaz, mint a mindennapi életünkben. Az elfogadás.

hvg.hu: Egy hétesi srác mondta, hogy „Kriszta talán sosem alszik, mindent elintéz”. Az ott élő családokkal az önkormányzattal folytatott csatározások következtében szinte teljesen megszűnt a viszony, de Ózdon most is sokat van. Hogy képzeljük el az ottani hétköznapjait? Mennyi időt tölt egy évben Borsodban?

B. K.: Az Alapítvány programja kiszorult a telepről, mert állami szereplőknek szánták a folytatását a mi programunknak. Mivel az emberek továbbra is bennünk bíznak, nem élhetek vissza ezzel. Tisztázni kellett, hogy már csak sokkal kisebb mértékben tudok nekik „mindent elintézni”. Maradt a személyes kapcsolat. Ózdon pedig minden héten ott vagyok. Tulajdonképpen kétlaki életet élek, és szükség szerint ingázom. Amellett, hogy a Van Helyed Stúdió szakmai vezetőjeként rengeteg munkám van, csiszolni kell a már meglévő struktúrát, módszereket. Alkotásközpontú foglalkozásokat is tartok a gyerekeknek. Most éppen irodalmi műhelyt vezetek. A Hétesből is járnak hozzánk gyerekek, ahogy a többi telepről is. 16 olyan lakórésze van Ózdnak, ahol alacsony iskolázottságú, többnyire munkanélküli vagy közmunkából élő, rossz egészségügyi és lakáskörülmények között élő emberek tengődnek. Innen utaztatjuk minden délután azt a hetven stúdiós növendéket, akik készülnek meghódítani a jó középiskolákat és egyetemeket. Egy olyan oktatásfókuszú rendszeren dolgozom –Van Helyed Rendszernek hívom – amelynek  az egyik már működő pillére  a Van Helyed Stúdió.

hvg.hu: A saját gyerekeit mennyire vonta be, mennyire engedte közel ehhez a másik, „kőkemény” valósághoz”?

B. K.: Na, igen. Nekünk ez bár egy valóban kőkemény valóság, nem annyira másik. Abban az értelemben, hogy az életünk része.

hvg.hu: Könnyű az átjárás a két világ között?

B.K.: Nekem természetes. És biztos vagyok benne, hogy mások számára is természetessé tehető, csak még nincsenek pozitív találkozási felületek. Én azon dolgozom, hogy legyenek.

©

hvg.hu: Sok ember halálának volt már tanúja nyomortelepeken, és arra is volt példa, hogy gyermeket kellett eltemetnie. Hogy lehet úgy közel maradni és segíteni, hogy mindeközben megőrzi a szükséges szakmai távolságot?

B.K.: Állandó tanulással és sok-sok tapasztalat feldolgozásával lehet egyensúlyt teremteni. Az biztos, hogy kezdetben érdemesebb átlépni a határokat, mint önvédelemre berendezkedni. Ha egyből bezárunk, akkor nem jönnek a tapasztalatok, nem lehet megérezni, hol, mennyit engedjünk, hol, mennyit zárjunk. Ha nagy nyitásból indulunk, akkor a kudarcok és a nagy élmények megtanítanak az arany középútra.

hvg.hu: Az alkotásközpontú módszerével összhangban nemrég vállalta, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar TérTáncKoncertjének nagykövete lesz. Abban a projektben a zömében vidéki, hátrányos helyzetű településekről érkező gyerekek klasszikus zenére táncolnak, és június 3-án, a Hősök terén lépnek fel Fischer Iván együttesével. Miért döntött úgy, hogy az ügy mellé áll?

B. K.: Teljes mértékben rokon a kezdeményezés a munkámmal és az életszemléletemmel. Egyrészt pozitív találkozási pont, amire ez a társadalom valójában ki van éhezve, anélkül, hogy ezzel tisztában volna. Másrészt benne van a közös alkotás társadalmi szakadékok felett átívelő ereje. Harmadrészt Fischer Iván személye példa arra, hogy a társadalmi kérdések nem csak az államra, a hivatalokra, a civil szervezetekre vagy intézményekre tartoznak, hanem az egyes emberekre is, különösen akkor, ha nagyszerű teljesítményük, munkájuk, művészetük közismertté és példává teszi őket.

hvg.hu: Miben segítheti ezeket a gyerekeket a zene és a közös tánc, a közös alkotás?

B.K.: Az életben vannak olyan multiplikátor élmények, amelyek hosszabb távon munkálkodnak, akár tudattalanul, akár tudatosulva, újabb és gazdagabb értelmet nyerve az emberi lélekben. A TérTánKoncert ilyen élmény a résztvevőknek. Gyerekeknek, a gyerekek környezetének, munkatársaknak, közönségnek.

hvg.hu: A TérTáncKoncert másik nagykövete, a cserdi polgármester, Bogdán László tavasszal a sajtó nyilvánossága előtt kérte meg Fischer Iván karmestert, hogy ne romázzon, cigányok élnek ebben az országban”. Érzékeny kérdés, mit gondol erről?

B.K.: Azt, hogy sürgősen el kell kezdeni beszélgetni. Ebbe a beszélgetésbe a tárasadalom minden szereplőjét be kell vonni. Olyan kultúrát kell előmozdítani, amely találkozási pontokat, egyetértést, de legalábbis megegyezéseket keres, és amely a különbözőség értékeit fedezi fel, amely bár emlékezőképességét nem veszíti, de egy kirekesztések nélküli világot igyekszik teremteni. Bogdán szavai elkezdhetik ezt a párbeszédet, aminek azonban a végén ki fog derülni, hogy ebben az országban emberek élnek.

Legyen HVG pártoló tag!

Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
Márciustól laponként tépik ki a boltosok a vásárlók könyvébe írt bejegyzéseket

Márciustól laponként tépik ki a boltosok a vásárlók könyvébe írt bejegyzéseket

200 éve született az ember, akinek azt is köszönheti, amit az előbb megnyomott

200 éve született az ember, akinek azt is köszönheti, amit az előbb megnyomott

Vérszerződés köti a Viszkist a feleségéhez, és ez nem a lányát jelenti

Vérszerződés köti a Viszkist a feleségéhez, és ez nem a lányát jelenti

Tizennégyen meghaltak egy buszbalesetben Észak-Macedóniában

Tizennégyen meghaltak egy buszbalesetben Észak-Macedóniában

A DK át akarja vizsgáltatni a parlamenti szavazógépeket

A DK át akarja vizsgáltatni a parlamenti szavazógépeket

Törzskávéházból égi kávéházba - Tandori Dezsőtől búcsúzik a törzshelye

Törzskávéházból égi kávéházba - Tandori Dezsőtől búcsúzik a törzshelye