Az első évad megjelenése óta folyamatosan kísérti a Kártyavárat a gyanú, hogy ők írnák az amerikai belpolitikát. Minden évadot bő fél évvel a megjelenés előtt forgatnak, mégis, a premierek előtt néhány héttel rendre valóra válik valamilyen belpolitikai földcsuszamlás, amelyet a sorozatba előre beleírtak. A női főszereplő Robyn Wright nemrég panaszkodott is, hogy kezdenek kifogyni az ötletekből, mert bármekkora őrültséget is találnak ki, az hamarosan megvalósul. Pedig közel ötszáz éves kottából játszanak.

A sorozat főszereplője Frank Underwood, egy kimosakodott észak-karolinai proligyerek, aki kegyetlenségével felverekedte magát az amerikai Demokrata Párt felsővezetéséig, majd egészen az ovális irodáig. Felesége egy Hillary Clinton-áthallás, olyannyira, hogy a legendás Benghazi-kihallgatásokat egy az egyben el is játsszák a harmadik évadban. Fel-alá szaladgálnak a Vlagyimir Putyin- és Madelaine Albright-klónok, a House of Cards valójában mégis klasszikus királydráma, Shakespeare III. Richárdjának feldolgozása, felütve egy kevés Macbethtel. Egy elnyomott, lekicsinyellt politikai tehetség bosszúhadjáratát mutatják be, akit a magasabb rangúak soha nem vettek elég komolyan, ezért a radar alatt lopakodva ragadta magához a hatalmat. A férfi főszereplő Kevin Spacey ráadásul egyszerre alakítja a színpadon a Shakespeare-dráma Richárdját és a feldolgozás Frankjét, amivel oda-vissza irányítgatja a befogadót a dráma és az aktuálpolitika között.

Láttam a Keyser Sözét

Spacey régóta játszik Richárd-karaktereket. Első Oscar-díját a Közönséges bűnözőkért kapta, amelyben gyanúsan hasonló alakot játszik: egyik karja félig bénult, amely a Richárd-alakításoknak hangsúlyos eleme. De ez csak formaság: az igazán érdekes párhuzam az, ahogyan a saját jelentéktelenségét hangsúlyozza, miközben végig(félre)vezet egy nyomozást a Keyser Söze néven emlegetett szuperbűnöző után. Klasszikus Richárd: a drámabeli király három fiútestvér közül a legkevésbé daliás, az anyja se szereti, és púpossága miatt senki nem tulajdonít neki jelentőséget. Míg a bátyjai asszonyok miatt veszekszenek, és egymást öldöklik, Richárd csendben manipulál, kifelé pedig alázatot és hűséget imitál olyan meggyőzően, hogy jóformán észre se veszik, ahogyan királyt csinál magából.

David Giesbrecht / Netflix

Pszichopata nem létezik, de igény volna rá

A nyugati színház- és filmművészet megszállottja a pszichopata karaktereknek, és ezek forrásvidéke éppen a Shakespeare-féle Richárd. Pszichopata abban a formában, ahogyan a filmeken látjuk, nem létezik. Ez valójában ez egy megtestesülése mindannak, amit a társadalmaink a gonoszságról gondolnak. A Richárd-típusú gonoszok azonban trükkösebbek az elsőre várhatónál: ők a szimpatikus szörnyetegek.

Ezt hármas technikával érik el. Először is, sokat segít, hogy az összes többi szereplő is aljas gazember. A Shakespeare-drámában még a kisgyerekek is pofátlan bunkók, ahogyan a Kártyavárban a nyílt homlokú kezdő újságírólány is egy vérszívó. Fontos, hogy az elhatározott gazemberek mindig kényszerhelyzetben vannak, így maguk is egyfajta politikai pragmatizmusnak tulajdoníthatják a kegyetlenkedéseiket.

David Giesbrecht / Netflix

De a legfontosabb mégis az, hogy ezek a szereplők legalább őszinték: senki mással, mint a közönséggel. A direct address, vagyis a közönséghez való magyarázó kiszólás a védjegye ezeknek a jellemeknek. A sok megátalkodott bajkeverés közepette a néző úgy érzi, legalább egyvalaki bevallja, mi történik valójában, ha másnak nem, hát a negyedik falnak: a nézőtérnek.

Shakespeare Richárdja a történetvezetést segíti magyarázó kommentárjaival, mag a Kártyavár Frankje inkább egyfajta politikai képzést folytat, szinte tanácsot ad, hogyan kell pofátlanul és megátalkodottan előrejutni egy olyan közegben, ahol mindenki más is ezt csinálja. Egy temetési beszédben például megemlékezik a fájdalomról, amivel az apja halálát gyászolta, majd a beszéd kellős közepén a szószékről odaveti a nézőnek: gyűlölte az apját, és nagyon elégedett magával, hogy ilyen orbitálisat tud hazudni egy ilyen szent helyen. Később, frissen beiktatott elnökként le is pisálja az apja sírkövét, miközben a kíséretének azt mondja, a tiszteletét leróni érkezett. Underwoodban nincsen semmi pajkos, a cinkossága is fenyegető.

Proligyerek

Ennek a Richárdnak nincsen sem púpja, sem bénult keze, de van más hátránya: többször utal saját magára, de mások is emlegetik Franket ´white trash´-ként. Ezt a sértést a déli államok szegény fehérjeire szokás használni. Nyersfordításban ´fehér szemét´, vagy még inkább proli, aljanépség – Underwood még regnáló elnökként is megkapja ezt a sértést. A törtetését és kegyetlenségét is ez az osztályirigység indokolja, és saját maga álcaként használja a származását, hogy a többiek azt higgyék, nem jelent számukra veszélyt – ugyanúgy, ahogy a drámabeli Richárd a saját fogyatékosságait tartja maga elé.

Olyan is előfordul, hogy szó szerint idézik Shakespeare-t a House of Cardsban: a rivális orosz elnök, Putyin rémisztő hasonmása fehérházi látogatása alkalmával Gorbacsov harminc évvel korábbi szavait idézi. 1986-ban Gorbacsov a III. Richárd nyitó monológjából idézett, hogy kifejezze újévi jókívánságait az amerikai nép iránt és hangot adjon reményének, hogy „elégedetlenségünk telét” felváltja a reménykedés. Petrov beszéde a felszín alatt rejlő szövegek szintjén nyílt rablás, a Richárdot valójában játszó Underwooddal szemben egy szemtelenség, amit további kölcsönös inzultusok, majd valós diplomáciai elhidegülés is követnek.

A vén Viktória

2011-ben Spacey leszerződött a Netflixhez a HOC gyártására. Ugyanebben az évben az ő főszereplésével, Sam Mendes rendezésében mutatták az Old Vicben a III. Richárdot. Spacey 2003-ban vette át a művészeti vezetést az akkor kritikus állapotban lévő The Old Vicben. Ezt a színházat 1818-ban alapították, nevét Viktória királynőről kapta, amely az idők során Öreg Vikire módosult. A kétezres évek elejére kifejezetten rossz állapotban volt a színház, Spacey nemzetközi szuperprodukciókkal vélte helyreállítani az intézmény reputációját, és ezek egyike volt ez a Mendes-rendezésű Richárd.

Az előadás zajos nemzetközi sikert aratott. A rendezés Richárdnak mintaként a diktátor Moammer Kadhafit tekintette, aki negyvenkét éven át irányította különös kegyetlenséggel Líbiát. Spacey-ék 2011 júniusi premierje után két hónappal Kadhafit puccsal eltávolítottak az országa éléről.

Spacey ebben púpos és kopaszodó, borostás Richárdot játszik, aki mankóval jár és lábmerevítőt hord, és ahogyan a House of Cardsban, itt is végig rendkívül fenyegető. Mindkét alakításában van valami nagymacskaszerű dinamizmus: lassú, dallamos beszéd és fojtottan ritmusos mozdulatok, amiket áthat az éberség és a fenyegetés. Ez a pszichopatához legközelebb álló karakter, aki ígéretéhez híven nem fogja jól érezni magát.

Hosszú farok

A kétezres évek vége felé már lehetett sejteni, hogy a tévésorozatok új aranykora kezdődött: a hőskorban nagy jelentőségű drámasorozatokat felélesztették és újraértelmezték. De ennek dacára sem várta volna senki, hogy a többszörös Oscar-díjas, színházban és vásznon, szakmában és populáris kultúrában is nagyágyú Spacey éppen egy tévés-webes hibrid produkcióban fogja felülmúlni addigi sikereit.

A legenda szerint a Netflix egyik alapítója felbosszantotta magát egy túl magas késedelmi díjon, amit egy videotékában kellett fizetnie, így lett az interneten megrendelős postai szolgáltatásuk fő profilja a filmkölcsönzés. Tíz évvel később pedig a tartalomgyártásban is beindítottak egy iparági forradalmat.

Éppen 111 évvel korábban, 1887-ben alapította meg az első postai rendelésekkel foglalkozó vállalatot Richard W. Sears vasúti ügynök, amivel elindította a kiskereskedelemben a katalógusok és postacsomagok forradalmát. A katalógusok évszázados története során a kiskereskedelem elmozdult a rendelkezésre álló raktárkészletektől a végtelen kínálat ígérete felé – Chris Andreson újságíró Hosszú farok címmel írt erről egy egészen nagyszerű könyvet, amelyet tíz éve épp a HVG adott ki.

David Giesbrecht / Netflix

A Netflix a rendelős modellt ültette át az internetre, amivel meghatározó tartalomszolgáltatóvá váltak. Működése első tíz évében elsősorban kölcsönzéssel és DVD-forgalmazással foglalkozott a cég, majd átálltak egy új modellre: havi tagsági díjért online nézhető, azaz streamelhető filmeket és sorozatokat kínálnak. 2016-ra több mint 40 országban voltak jelen, ötvenmilliónál több előfizetővel. 2016-ban további 130 országban indítottak el szolgáltatást vagy a szolgáltatás előkészítését, ilyenformán a Netflix valóban világméretűvé vált.

A streaming szenzáció

2011-ben szerződtek le az első nagy költségvetésű, mainstream saját produkciójukra: nekiláttak a kilencvenes évek brit sikersorozata, a House of Cards amerikai változatát elkészíteni. A sorozat az azonos című regénytrilógia alapján készült, amelyből a kilencvenes években a BBC a Royal Shakespeare Company színtársulat sztárjával, Ian Richardson főszereplésével forgatott sikersorozatot. Az amerikai House of Cards azonban egészen más hangvételt alkalmaz, mint nagyon arisztokrata brit elődje. A regényeket és a BBC-sorozatot helyesebb inkább forrásvidéknek tekinteni, mint szigorú értelemben vett forrásnak.

A House of Cardsszal a Netflix új műfajt alapítottak, amit azóta streaming szenzációként emlegetnek. Ennek a lényege, hogy nem epizódonként, hetenkénti sugárzással közlik a sorozatok részeit, hanem egy csomagban publikálják őket, így a nézők akár egy ültő helyükben végignézhetnek egy egész évadot. Dana Brunetti, a Kártyavár sorozatok producere furcsa módon éppen a regényolvasás tapasztalatához hasonlítja ezt a módszert, mondván, majd a befogadó eldönti, mennyi és milyen misztikumot szeretne kapni. Általában jellemző a Netflixre ez a fajta odabízásos magatartás: már a DVD-kölcsönző üzemágukban is megszüntették a késedelmi díjakat, mondván, nem akarnak rendőrködni az ügyfeleik felett. És ez be is jött nekik.

Spacey: Underwood írói jobbak, mint Trumpéi

A House of Cards mindkét változatát volt már szokás aktuálpolitikai keretben értelmezni, az elnökválasztási kampány során rendszeres kérdés volt, hogy vajon Underwood melyik jelöltet támogatná. Spacey szerint egyiket sem, mindkettőt hátba akarná szúrni. Nemrégiben többször is elmondta: a show első percétől kezdve egyetlen egy emberhez beszél a gonoszsága logikáját magyarázó kiszólásaiban. Ez az ember pedig nem más, mint Donald Trump. A női főszereplő, Robin Wright szerint Trump már akkor sokkal jobb elnök lenne, ha legalább a House of Cardsból tanulna.

Frank Underwoodnak az amerikai elnökválasztási kampánnyal párhuzamosan pedig az internetes saját ál-kampánya futott, amelyben nyílt kegyetlenséget és terrort ígér a választóinak:

Spacey maga a Demokrata Párt fajsúlyos támogatója, erről a szerepvállalásáról azonban nem nagyon nyilatkozik. Azt viszont előszeretettel magyarázza, hogy Underwood miféle rokonságot ápol a drámabeli Richárddal, és ezekben a megnyilatkozásaiban határozottan visszairányítja a befogadót az eredeti szöveghez.