Az állandó szülői dicséret és a túlgondoskodás legalább annyira torzíthatja a gyerek személyiségét, mint a maximalista elvárások. Németh Erika gyerekpszichológus szerint a bizalom szinte varázserővel bír. Interjú.
A hat- és nyolcosztályos gimnáziumok idei felvételije is megmutatta, hogy a gyerekeknek egyre kiélezettebb versenyben kell bizonyítaniuk. Hogyan élik meg ezt a helyzetet?
„Az életed múlik rajta” – nem egy szülőtől hallottam, hogy szó szerint ezzel a megjegyzéssel küldte felvételizni a gyereket. A szülők hajlamosak rágörcsölni egy-egy nagyobb iskolai megméretésre, így nem csoda, hogy a gyerekek is görcsölnek. A szorongás pedig ritkán hoz eredményt. Mindezt lazábban kellene venni, sokan viszont attól tartanak, hogy ez már nemtörődömség. A „nem érdekel” és a „nem tudok koncentrálni, annyira stresszelek” között azért akadnak fokozatok.
Bár érthető a szülők reakciója, az ön által mondottak szerint a történet elsősorban az ő félelmeikről szól. Ritkábban esik szó a gyerekről?
A túlvédő, túlgondoskodó szülői attitűd könnyen oda vezethet, hogy végül nem figyelnek a gyerekre. Az ilyen szülők annyira szoronganak, hogy gyakorlatilag megpróbálnak mindent ők elrendezni a gyerek helyett. A másik gyakori séma, hogy a szülők saját sikerességük bizonyítékaként tekintenek a gyerekükre. Rájuk jellemző, hogy nagyon merev elképzelésük van arról, mi a siker: többnyire a pénzt és a hatalmat értik rajta. Holott siker lehet az is, ha stabil a gyerek önismerete, és lehet, hogy nem sztárügyvédként fog dolgozni, de lesz egy szakmája, amit szeret és keres is vele. Tehát szülőként már a legelején érdemes végiggondolni, hogy pontosan mit is jelent számunkra a siker.
Hogyan lehet elősegíteni, hogy a gyerekben kialakuljon az önismeret, és tudja, hogy mi a siker számára?
Már az sem mindegy, hogy a szülő a kezdetek kezdetén milyen tapasztalatokhoz hagyja hozzájutni a gyerekét. Úgy beszélget-e a kisbabával, hogy „ne menj oda, mert hideg”, vagy úgy, hogy „gyere, nézzük meg, milyen”. Vagyis sugalmazhatja a saját észlelését, vagy hagyhatja felfedezni, saját szándékokat tulajdonítva a kicsinek.
| Önismereti órák |
Németh Erika a Terminátor 2 hatására lett pszichológus, mert már kamaszként képtelen volt szabadulni az amerikai sci-fi felvetésétől, hogy lehetnek-e érzéseik a robotoknak, és helyettesíthető-e bármi is mesterségesen az emberi elmében. Színjátszó táborok önismereti játékainak hatására került még közelebb a szakmához a 35 éves, jelenleg saját praxist működtető szakember. Az ELTE pszichológiai, majd a pécsi egyetem klinikai és mentálhigiéniai, gyermek- és ifjúsági szakpszichológus képzésének elvégzése után egy évtizeden át a Terézvárosi Nevelési Tanácsadó munkatársa volt. Mint mondja, a fejlődés és az elfogadás rajongójának tartja magát, pszichológusi szemléletének egyik lényegi eleme Erik H. Erickson elmélete az egész életen át zajló személyiségfejlődésről. Ennek jegyében már maga is túl van 600 órányi önismereti foglalkozáson. Lelki egyensúlya érdekében rendszeresen sportol: kirándul és jégtáncol. |
Ebben a korban ezek az üzenetek inkább öntudatlanul hatnak. Mikortól fogja fel a gyerek, hogy valamiben ügyes?
Nagyjából 3 éves korunkig reflexszerű eksztázist élünk át, ha valami sikerül: meg vagyunk részegülve attól, hogy mászunk, ülünk, állunk, megszólalunk. Az „én csinálom”, az énhatékonyság ekkor még önmagában élmény. A beszéd kialakulásával, az óvodával és végül az iskolával aztán egyre tudatosabbá tesszük a gyerekben a külső visszajelzések fontosságát a teljesítményéről. Azzal, hogy magához vagy másokhoz mérjük a fejlődését, ronthatjuk, de segíthetjük is saját hatóerejének alakulását.
Minden szülő azt szeretné, hogy a gyereke ne legyen frusztrált az esetleges különbözőségek miatt. Óvodáskorban mi a helyes szülői stratégia?
Igyekezzünk minél inkább helyzetbe hozni a gyereket, hogy kipróbálhassa magát. Nem kell nagy dolgokra gondolni, elég egy csomag színes ceruza vagy a játszótéren a mászófal, a csúszda. És érdemes az eredmény helyett inkább a folyamatra koncentrálni. „Nem sikerült, viszont te háromszor is megpróbáltad” – az ilyen típusú üzenetek közvetítésével azt erősíthetjük meg a gyerekben, hogy kitartó, tud küzdeni valamiért. Fontos, hogy beszélgessünk vele arról, mit szeret csinálni. Az önismeret és az önbizalom felépítésében rengeteget számít, ha nem egyből értékelünk minden helyzetet, hanem együtt elgondolkodunk annak érzelmi előnyein és hátrányain. Ha ebben következetesek vagyunk, a gyerek rááll erre a gondolkodásra: nem azonnal felcímkéz, hanem sokrétűen átgondol.
Nem egy szülő hangoztatja, hogy ő sosem kritizál, csak dicséri a gyereket.
Ennek is van veszélye. Ettől szuperpozitív énkép alakulhat ki a gyerekben, és a végletekig kudarckerülő lesz. A „csak dicséret” azt a terhet róhatja rá, hogy ő nem hibázhat, neki mindenáron meg kell őriznie a dicsérhető státusát.
A jutalmazás is kardinális kérdés. Milyen elveket érdemes ebben követni?
Több olyan esettel találkoztam, hogy a szülők kocsit ígértek a gyereknek, ha bejut az egyetemre. A legújabb sláger, hogy a kitűnő bizonyítványért okostelefont vagy tabletet kap. Nem szabadna, hogy a gyerek csak a jutalomért csináljon dolgokat, főleg nem olyasmit, ami a fejlődéséhez tartozik. Mondjuk egyedül elintézi a kis- vagy nagydolgát, bepakol az iskolatáskájába, vagy felkészül az érettségire. A külső jutalmak helyett érdemes a belső jutalmakra fókuszálni, és azt kérdezni: „Kicsim, emlékszel, milyen boldog voltál, amikor sok próbálkozás után egyedül le mertél csúszni a csúszdán?”
Ilyenkor zsigerből mondja a szülő: „milyen büszke vagyok rád”! Inkább mondjuk azt, hogy „milyen büszke lehetsz magadra”?
A gyereknek a sikerélmény épp elég jutalom, hiszen megtapasztalja, hogy képes alakítani a saját sorsán, hatással van az őt körülvevő világra. Viszont ha folyton jutalmat kap, félő, hogy ez felülírja annak a jutalomnak az érzését, amit saját magától kaphat. Ha következetesen a saját jutalmazó érzéseire reflektálunk, ezeket emeljük ki, idővel üzembiztos belső motiváció alakul ki benne. A gyerekek általában önállóságra törekszenek, meg akarják tapasztalni a saját erejüket. Ha ezt a folyamatot jól megalapozzuk, akkor nem kell mellette ülni, amikor a leckéjét csinálja.
Hogyan lehet feloldani azt a helyzetet, amikor a gyerek fáradt, mégis tanulnia kell? A szülő ilyenkor két tűz, az iskola és a gyerek közé kerül.
Amikor a gyerek hazamegy az iskolából, és elkezd panaszkodni, hogy elege van az egészből, a szülő általában felteszi a szokásos „okos” lemezt. Pedig ilyenkor nem kioktatás, hanem az kell, hogy kipanaszkodhassa magát. Tipikus jelenet a Tom és Jerryben, amikor ördög és angyal ül a macska vállán, és veszekszenek. A tanulással ugyanez a dilemma a gyerekben. Ha a szülő felveszi az angyal szerepét, akkor a gyereknek már csak a másik marad. Ám ha hagyják őket, ha bizalmat kapnak, a gyerekek kivétel nélkül jól választanak; hallgassuk végig empátiával a dilemmát, de ne oldjuk meg helyettük.
A kegyelmi botrány után is trükköznek a gyermekvédelemben a számokkal, hogy Orbán Viktor elmondhassa, vállalható az állami gondozás állapota. A családjukból kiszakadó gyermekek ezt először a túlzsúfolt, eszköztelen befogadóotthonokban tapasztalják meg.
A tiltottá lett Pride üzenete aktuálisabb, mint valaha.
A Tisza Párt elnöke úgy nyilvánult meg félreérthetetlenül a Pride-ról, hogy le sem írta a rendezvény nevét.
Az indoklás szerint azért, mert nem fellebbeztek a tiltás ellen, de a szervező főváros szerint nem is kell engedély.
Mindenki azt találgatja, hogyan alakul a szombati Pride. Nemzetközi lapszemle.
Nehéz-Posony Kata, a HVG ügyvédje minden kérdésre válaszol.
A többi uniós ország megvan Orbán nélkül is, legalábbis egy bizonyos pontig.
„A bukásoktól, brutális sérülésektől való félelem folyamatosan bennem van” – meséli Valter Attila országútikerékpár-versenyző a Penge podcast új adásában.
