„Bonyolult” – mondta a fejét csóválva a tokiói turisztikai szervezet munkatársa, amikor arról kérdeztem, mit gondol az olimpiáról. Addigra túl voltunk egy jó ötperces beszélgetésen, amelynek során arra próbált rávenni, hogy látogassam meg a japán főváros minél több látványosságát, bár mindketten tudtuk, hogy erre sem időm, sem lehetőségem nem lesz. Ugyanis mindössze a hazaindulásom előtt három nappal jár le a japán kormány által kötelezően kiszabott tizennégy napos karanténom, amelynek ideje alatt kizárólag a szállásom és a játékok helyszínei között mozoghattam, a szervezők által biztosított buszokkal vagy taxikkal.

Horn Andrea

A kedves hatvanas japán nő az én érzeseimnek is pontos leírását adta a válaszával. Egyrészt ugyanis hálás vagyok azért, hogy itt lehettem a koronavírus-járvány tépázta Tokióban az olimpia elejétől a végéig – e sorokat a záróünnepség után még az apró szállodai szobában írom, amelynek ablaka előtt egy kabóca énekel elszántan –, hogy egyike lehettem azon keveseknek, akik tanúi voltak a magyar és nemzetközi sikereknek, ugyanakkor egyelőre nehéz felülemelkedni azokon a bosszantó dolgokon, amelyek az elmúlt két és fél hetemet meghatározták.

Emberek Sibuja kerület egyik bevásárlóutcáján

Horn Andrea

Tokióiak esznek egy tömött étteremben Tokió Sibuja kerületében

Horn Andrea

És tulajdonképpen a helyszíneken sem volt ez másképp. A sportolóknak a fellépésük napján, helyszínén leginkább az okozhatott kellemetlenséget, hogy folyamatosan maszkot kellett viselniük – még a dobogón is csak néhány másodpercre vehették le, amíg elkészültek a büszke, mosolygós fotók, egymáshoz érni pedig hivatalosan tilos volt –: ők ugyanúgy maximális erőbedobással készültek, melegítettek, felálltak a pástra, a rajtkőre, a pályára, és tették a dolgukat legjobb tudásuk szerint.

A bronzérmes Kovács Sarolta a női öttusázók egyéni versenyének eredményhirdetésén

MTI / Czeglédi Zsolt

Ám mindaz, ami körülvette a játékokat, nagyon messze volt a normálistól. Tokió előtt már kétfajta módon is megadatott, hogy ott legyek egy-egy olimpián: Londonba még szurkolóként, Rióba már tudósítóként utaztam. Mindkét módon felejthetetlen emlékekkel gazdagodtam, és átélhettem azt a felszabadult fesztiválhangulatot, amely általában körüllengi a játékokat. Ez volt az, ami az elmúlt 17 napból a leginkább hiányzott. A szervezési hiányosságokat, a közlekedési anomáliákat, a folyamatos kimerültséget és az állandó rohanást sokkal könnyebben viseli az ember, ha közben, amikor kitekint a saját kis buborékából, maga is megtapasztalhatja, hogy egy különleges kis alkalmi világ részese.

Tokióban nem volt hová menekülni a koronavírus-járvány valósága elől. Folyamatosan fájt a fülem a maszktól. Az arcokból csak homlokokra és szempárokra emlékszem. Az étkezésekből leginkább a társaimtól elválasztó plexifalra. A feszült várakozásra, mielőtt megnyílt az oldal, ahová a koronavírusteszt eredményét töltötték fel. Rendben, hogy ez negatív, de vajon megcsörren-e a telefon, hogy szoros kontaktja voltam egy fertőzöttnek, úgyhogy irány a karantén? Előttem van, ahogy az önkéntesek tálcán egyensúlyozzák a beszélgetést rögzítő telefonjainkat a vegyes zónás interjúk közepette, amikor karámok között, szigorúan betartva a kétméteres távolságot, faggatják a kollégák a friss érmest. És az, ahogy a buszsofőr akkurátusan fertőtlenítőszert pumpál minden felszálló utasa tenyerébe.

„Magasról tettek az egészre" - ilyen volt a karantén az olimpián

Az olimpiára Tokióba érkezők, illetve a rendezvényen dolgozók közül csaknem négyszázan kerültek karanténba, mert megfertőződtek, illetve olyasvalakivel kerültek kapcsolatba, akiről később kiderült, hogy jelen van a szervezetében a kórokozó. Elszigetelve lenni persze sosem jó, annak viszont hatványozottan rossz, aki a játékokra versenyezni vagy tudósítóként érkezett.

Azzal viszont pocsék volt szembesülni, hogy miközben a külföldről érkezőket lépten-nyomon arra figyelmeztették, hogy elveszíthetik az akkreditációjukat, ha nem tartják be a járványügyi szabályokat, meg hogy sokan őket teszik felelőssé a fertőzésszám emelkedéséért, Tokió belvárosában úgy zajlott az élet, mintha sosem hallottak volna a pandémiáról. Sibujában vasárnap este hömpölygött a tömeg, az éttermekben szorosan egymás mellé állított asztaloknál ettek a helyiek, a bárokban pedig meglehetősen jól érezték magukat a bulizni vágyók.

A 2020-as nyári olimpia ellen tüntető emberek Tokióban 2021. július 23-án, a megnyitó ünnepség napján

MTI / AP / Kyodo News / Kenzaburo Fukuhara

Szomorú volt látni, hogy bizony Tokiót sem kerítette hatalmába az olimpiai hangulat. A játékok ellen tiltakozó százak mellett a túlnyomó többség mintha valami szükséges rosszként tekintett volna a járvány előtt még repesve várt eseményre, és rezignáltan tudomásul vette, hogy ezt bizony már végig kell csinálni, a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnál nincs kecmec. Az önkénteseket kivéve. Ők mindvégig nagyon lelkesek és lelkiismeretesek voltak, igaz, a rugalmasságot hírből sem ismerték, a kommunikációs nehézségeket pedig leginkább a kézzel-lábbal mutogatás oldotta fel közöttünk.

Jukatát viselő nő üdvözli az érkezőket az olimpia egyik helyszínének bejárata előtt

Horn Andrea

Japán beszélgetőtársam azt is mondta nekem: „Talán jobb lett volna várni még egy évet. A járvány sokaknak gyászt, munkanélküliséget és pénztelenséget hozott, nem örülnek annak, hogy a kormány a játékokra szórja a pénzt. Na de én itt csak a munkámat végzem, nem fontos, mit gondolok az egészről.” Voltak persze, akik örömmel fogadták az olimpiára érkezőket. Sorfalat álltak a nyitóünnepség előtt, hogy üdvözölhessék azokat, akik élőben láthatják majd a versenyzőket, ha már őket a járvány miatt nem engedték be az eseményekre. Kimonóba öltöztek. Kitűzőket cserélgettek. És hajlandóak voltak ácsorogni az ötkarika előtt hosszan kígyózó sorban csak azért, hogy lefotózkodhassanak vele. Meg azok, akik ellátogattak az olimpiai lánghoz, amit ez alkalommal nem valami grandiózus díszletben, a belvárosban helyeztek el, hanem egy gyaloghídon, kordonokkal elkerítve, biztonságiakkal, rendőrökkel körülvéve, hogy megállás nélkül figyelmeztessenek a járványveszélyre és a távolságtartás fontosságára.

Az olimpiai láng az Arikae és Aomi kerületet összekötő gyaloghídon

Horn Andrea

A tény, hogy a játékokra érkezett több tízezer sportoló, médiamunkás és a lebonyolításban részt vevő szakember között mindössze 430 koronavírus-fertőzöttet találtak, azt bizonyítja, hogy működtek az előre lefektetett szabályok. A tokiói olimpia szervezői bebizonyították, hogy egy világjárvány közepette is meg lehet szervezni egy ekkora eseményt. Az viszont kérdés, hogy kell-e, szabad-e, érdemes-e.