Mégis kit érdekelnek az öregek?

Deák Kristóf, az Oscar-díjas Mindenki című rövidfilm rendezője a „ne csak beszélj róla, csináld is” szellemében mutatja meg, hogy ha valakit is érdekelnek, hát őt biztosan. Első nagyjátékfilmje, az öt évvel a Mindenki után bemutatott Az unoka a nagy-, sőt dédszülők generációjáról szól, így remek lehetőséget teremt nagyszerű, idős magyar színészeknek, hogy vásznon lehessenek, nekünk, a nézőknek pedig, hogy végre újra moziban láthassuk Jordán Tamást, Pogány Juditot, Papp Jánost, Hámori Ildikót, Tordai Terit, Szalay Krisztát, Hűvösvölgyi Ildikót vagy Voith Ágit.

Olyan film ez, ami után az ember elszégyelli magát, hogy milyen régen nem hívta fel a nagyszüleit, ha még élnek, ha pedig már nem, akkor hogy mennyivel többször kellett volna.

Blahó Gergely és Jordán Tamás

Forum Hungary

A legjobb úgy lenne nézni Az unokát, hogy az ember semmit nem tud róla, úgyhogy akinek ennyi is elég meggyőző volt, menjen a moziba, és csak utána folytassa az olvasást. De sajnos a filmnek nemhogy az előzetese, de már a film hárommondatos szórólap-leírása is elspoilerezi az első nagyjelenetet. Pedig izgalmasabb lenne úgy nézni, hogy csak fokról fokra jövünk rá, mi is a valóság, talán csak valamivel, talán sokkal azelőtt, hogy Jordán Tamás nagypapafigurája rájönne ebben a roppant okosan megírt és felépített jelenetben: nem az unokája valódi súlyos balesetéről értesítették, hanem egy tipikus unokázós csalás áldozata lett (amikor a bűnözők előbb halálra rémítik valamivel telefonon az idős embert, hogy ijedtében ne tudjon tisztán gondolkodni, majd azt mondják neki, azzal mentheti meg az unokáját valami még rosszabbtól, ha nagyon sürgősen előteremt annyi pénzt, amennyit csak tud, perköltségre vagy más hasonlóra). A film pedig innentől azt követi, hogyan próbál meg rátalálni a bűnözőkre az unoka, talán hogy bosszút álljon, talán csak hogy valamiféle elégtételt vegyen – hogy melyik az igaz, azt sokáig ő maga sem tudja.

Az, ahogy Jordán Tamás reagál, amikor megtudja, hogy átverték, rögtön megmutatja, nem egyszerűen egy bosszúthrillerről lesz szó, vagy legalábbis nem ez lesz a filmben a legfontosabb. Jordán nem dühös lesz, nem is felháborodik, hanem egész egyszerűen ott, a kamera előtt megtörik a megalázottságtól, és a színész képes ezt úgy megmutatni, hogy azt ne felejtsük el egyhamar. Rettentően szép jelenet, ahogyan szinte látjuk, amint egy másodperc alatt hajlott hátú öregemberré zsugorodik, és gyermekként zokogva dől az akaratlan és fájdalmas szerepcsere révén szülőként őt megtartó unokája vállára. Ennek a rövid jelenetnek az érzékenysége a legfontosabb ebben a filmben, ez jelöli ki a rendezői szándékot, és ez határozza meg azt is, hogyan érdemes nézni. Nem is meghatározza, inkább kiköveteli, mert talán nem is lehet annyira eltartani magunktól az egészet, hogy ez ne vonjon be mégis, ne érintsen meg olyan zsigerien, ahogyan egy elveszett kisgyerek sírását sem lehet soha teljesen ignorálni. Főleg, ha az elveszett kisgyerek egy idős férfi.

Pogány Judit

Forum Hungary

Ezért tud több lenni bosszúfilmnél Az unoka: mert a bűncselekmény nem elsősorban mint dramaturgiai mozgatórugó érdekli Deák Kristófot, hanem mint egy társadalmi jelenség egyik – még ha nem is a legtipikusabb – tünete: azé, hogy kevesen vannak, akiket szívből érdekel az idősebbek sorsa, nem is csak kötelességként, és hogy ezáltal a korosztály tagjai, pláne a megözvegyültek, könnyen egyfajta kitaszított, kisebbségi szerepben találhatják magukat. És hogy kevés az olyan ember is, aki empátiával kezeli akár még a hibáikat is. Jelen esetben például nem azt mondja, „hogy lehettél ilyen hülye, hogy bevetted ezt az ócska átverést”. És ez a fajta mély humanizmus olyan fűszer, amelynek ha átjárja az íze egy filmet, az ember hajlamosabb rögtön kevesebb figyelmet fordítani a hibáira is.

Mert vannak azért hibái Az unokának, és ezek egy része épp a humanizmusából következik: megesik, hogy egy-egy szereplő túlzottan is konkrétan, hogy ne mondjam, szájbarágósan mondja bele a kamerába a fentiekhez hasonló tanulságokat („Az öregektől mind csak annyit várunk, hogy megkaphassuk végre tőlük az örökséget” és társai), amelyek persze továbbra is épp olyan jó szándékúak, mint a film egésze, de azért mégiscsak jobb és ízlésesebb, ha a néző maga fogalmazza meg az ilyen mondatokat, és nem készen kapja, mint a papírcetlin a szöveget a szerencsesütiből.

Jászberényi Gábor

Forum Hungary

És talán még az is nevezhető hibának, ami másfelől erény: hogy a film egyszerre akar érzékeny dráma, lövöldözős-túszejtős akciófilm és feketébe hajló humorú szatíra is lenni. Ami akkor jó, amikor a műfajok különválnak, akkor viszont, amikor a zárójelenetek felé haladva hirtelen egybeolvad mindhárom hangvétel, már kevésbé, mert egy finom lélekrajzon alapuló történethez nehéz úgy passzítani vérkomoly fegyveres lezárást, hogy illeszkedjen a kettő egymáshoz, pláne, ha az egészbe néha még a szatíra is bekúszik. Nehéz, de nem lehetetlen: a háromszoros hibridműfaj koronázatlan királya talán Anders Thomas Jensen (Ádám almái, Az igazság bajnokai, Gengszterek fogadója), Deák Kristóf viszont egyelőre nem az, mert a három elem nála végül inkább gyengíti, és nem erősíti egymás hatását.

Viszont a melankolikus részekhez nagyon is jó érzéke van: az egyik utolsó kép, amelyen többek között Pogány Judit üldögél egy széken egy súlyos döntés után, Jordán már említett nagyjelenetével szinte felérő beállítás, részben azért is, mert Pogány Judit mozdulatlanul, pusztán a testtartásával és a kisugárzásával is képes annyi mindent elmondani, amit ennél sokkal több eszközzel se könnyű.

Forum Hungary

És a film humora is nagyszerű, olyannyira, hogy sokkal többet is elbírt volna belőle, mert ez viszont képes erősíteni a lelkileg súlyosabb részek hatását. A forrása leginkább egy sajátos nyugdíjasklub, amely az unokázós csalások bevállalósabb áldozataiból áll, azokból, akiknek a terápiás csoport vezetőjének módszerei mellett még van pár saját ötletük is a traumafeldolgozásra. Ráadásul ebben a humorban is ott van a film sokat emlegetett humanizmusa: egyrészt az a vicces benne, hogy idős emberek olyasmiket mondanak, amiket nem várnánk az idős emberektől, másrészt viszont Deák – és forgatókönyvíró-társa, Nina Kov – ezzel ki is szabadítják az idős karaktereket a sztereotípiák rabságából. Kis túlzással azt is lehetne mondani: nem rajtuk nevetünk, hanem azon, ahogy a poénok kipukkasztják a saját előítéleteinket.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a fiatal színészek ne lennének jók a legendák mellett. A fő- és címszereplő, Blahó Gergely bár egy ideig némiképp egysíkúan játszik, de ez illik kicsit teszetosza karakteréhez, és ahogy egyre mélyebbre merül a bűnüldözésben és főleg a nagyapja miatti aggodalomban, úgy kezdenek el rajta is megjelenni az érzelmek, amelyeket épp úgy megpróbál elfojtani, ahogyan korábban is tette – a szép az, amikor nem sikerül neki. És ezzel egyúttal azt is megmutatja, hogy addig sem egysíkú volt, csak zárkózott. Döbrösi Laura épp az ellentétét játssza az ügybe akaratán kívül belekeveredő kollégaként: széles gesztusai, vad dühe és a konyhabuddhista életfelfogás folytonos erőltetése, amiben láthatóan maga sem tud hinni, mind izgalmassá teszik a játékát.

Blahó Gergely és Döbrösi Laura

Forum Hungary

Az unoka szép, mert szétveti az empátia, sokszor rettentően vicces, témájában hiánypótló – egyetlen film sem készült még az unokázós csalókról, noha tényleg rengeteg dráma van a jelenségben –, és kiváló színészeknek ad lehetőséget. Ha csetlik-botlik is a történet lezárása, ha kicsit talán naivnak is tűnnek a korábbi részek realitásához, vagy épp az élethez képest azok a motivációk, amelyek eldöntik a sztori alakulását, Deák legvégül meg tudja menteni a záró nagyjelenetet is, hogy ne a kevésbé jól sikerült előzményre, csak a kielégítő lezárásra emlékezzünk.

Meg arra a fájdalmas jelenetre Jordán Tamással. Amiben benne volt minden idős ember félelme a magára hagyatottságtól, és minden fiatal ember félelme attól, hogy valaha így kelljen látnia bármelyik szerettét. Deák Kristóf kortól függetlenül egy kicsit mindenki szívét meg tudja szorongatni Az unokával.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: