Egy hét alatt oda lett az otthonuk, az egész életük. Hogy lehet mindent elölről kezdeni?
Egy madridi apa a fiával fogta magát múlt héten pénteken és levezetett a magyar-ukrán határra. Odafelé adományt vittek magukkal, de már egy ukrán menekültcsaláddal térnek vissza Spanyolországba. Gyerekeiket menekítő kijevi és harkivi édesanyák, őket segítő magyarok és egy új, biztonságos élet reményét kínáló spanyol család kivételes története. Riport.
Az egyik budapesti hotel halljában a 66 éves Antonio Arenas vállalkozó éppen arról mesél, hogy négy évvel ezelőtt az ügyvédként dolgozó fiával egy nagy vitorláshajó fedélzetén átszelték az Atlanti-óceánt. Aztán videót mutat arról, ahogy Szenegálban a Dakar Rally helyszínén bevállaltak egy soknapos cross motortúrát a sivatagban. Eddig szórakozásból csináltunk kalandokat, miért ne kalandozzunk hát most egy jótékony ügy érdekében? – teszi fel a következményekkel járó kérdést. Most ugyanis a fiával éppen arra várnak Budapesten, hogy találkozzanak egy Harkivból menekült családdal, akiket aztán Bécsen keresztül kivisznek magukhoz Madridba, hogy ott új életet kezdhessenek. A családot most fogjak látni életükben először.
Mindez hétfőn délután történik. Három nappal korábban, pénteken délben még szó sem volt semmiféle családkimenekítésről, magyarországi utazásról. Aztán Antonio Arenas gondolt egyet: mi lenne, ha a kisbuszukat felpakolnák adományokkal, levezetnének a magyar-ukrán határra, majd visszafelé kivinnének magukkal egy rászoruló ukrán családot Spanyolországba? Délután 3-kor azzal hívta fel a fiát, hogy lenne-e kedve részt venni egy újabb kalandban. „Én éppen dolgoztam az irodában, amikor apa megkérdezte telefonon, hogy mik a terveim a hétvégére. Mondtam, hogy nincs semmi különös. Erre ő: miért nem megyünk el Ukrajnáig? Először nem hittem, hogy komolyan gondolja, mert majdnem 3000 kilométer, közel 30 óra az út, de addig ismételte, míg végül nem tudtam nemet mondani” – meséli az ifjabb Antonio Arenas.
Belevágtak. Délután 5 óra lehetett, mikor tudatták az otthoniakkal a programot, mire a spanyol rokonság, a szomszédok, a barátok néhány óra leforgása alatt összedobtak annyi adományt a menekülteknek, hogy a kisbuszban este 9 órakor már egy gombostűnyi hely sem maradt. „Elképesztő volt, ahogy az emberek reagáltak. Percek alatt megjelentek a segítő szándékú ismerősök a szüleim házánál az adományokkal”.
Másnap reggel a két Arenas útnak indult Magyarország felé, és Bordeaux-nál még két ismerősük, Koldo Aranguren és Andrew Velasco csatlakozott hozzájuk a saját autójukkal, hogy visszafelé ők is tudjanak helyet biztosítani menekülteknek. A fiatalabb Antonio Arenas azt mondja, a közösségi médián keresztül nagyon rövid idő alatt nagyon sokan értesültek a spontán missziójukról, voltak, akik azonnal felajánlották az otthonukat, nyaralójukat a rászoruló ukránoknak, mások pénzadományt küldtek nekik. „Azóta is félóránként csörög a telefonom, hogy olyan emberek, akiket közvetlenül már nem is ismerek, felajánlásokat tennének” – mondja a férfi.
Amit végrehajtottak a hétvégén, az nem szimplán versenyfutás volt az idővel, hanem kemény ultramaraton kétszer négykeréken. Egy rövid müncheni pihenő után a csapat vasárnap délután érkezett meg Budapestre, aznap este pedig már a határnál voltak Tiszabecsén. Lerakták a szállítmányukat, és a már indultak is vissza a fővárosba, ahol Arenasék másnap fel tudták venni a segítségre szoruló ukrán családot, a másik két spanyol társuk pedig még vasárnap este visszafordult Spanyolországba; ők egy kétéves kisfiút, annak édesanyját és a nővérét vitték magukkal.
Ha minden jól megy – mondják beszélgetésünk helyszínén, a szállodában – akkor hamarosan már a madridi családi házukban láthatják vendégül a fél órán belül érkező harkivi nagymamát, anyát és annak két kisgyerekét, akikről egy magyar ismerősükön keresztül szereztek tudomást. Várakozás közben a meglehetősen nagy logisztikai fejtörést igénylő útjukról beszélnek, mikor egy újabb nagylelkű gesztusról tesznek tanúbizonyságot. Azt mondják, hogy Bécsig fognak csak autózni, ott repülőre szállnak a harkiviakkal, a kisbuszt pedig visszajuttatják Magyarországra. „Itt hagyjuk a furgont, ameddig szükség van rá. Mi nem használtuk olyan sokat, egy nagy garázsban állt, időnként vettük csak elő. Magyarországon sokkal nagyobb hasznát fogják venni” – fogalmaz egyikőjük.
„Mindenütt lőttek, nem mertem elindulni a két gyerekkel”
Nem sokkal később, magyarországi szállásadójuk kíséretében, megérkezik az ukrán család. Ők március negyedikén lépték át az ukrán-magyar határt, azóta Szabó Andrásnál laknak, aki jelenleg üzletfejlesztéssel foglalkozik, és fontos szerepe lesz még ebben a történetben.
A család fáradtnak tűnik, de nincsenek kétségbeesve, vagy legalábbis próbálják leplezni. Pedig amióta Magyarországra értek, számukra teljesen idegen emberek kezében van a sorsuk, nagyjából vakon kell megbízniuk segítőik jóindulatában. Az ukránon és az oroszon kívül semmilyen más nyelvet nem beszélnek, ezért sem a spanyoloknak, sem a magyar szállásadójuknak nincs könnyű dolguk, mikor felvázolják az előttük álló utazás forgatókönyvét. Google Translate-tel fordított suta félmondatok, kézzel-lábbal mutogatás, és időnként egy-egy oroszul vagy ukránul beszélő, telefonon kapcsolt ismerős – ezek a lehetséges kommunikációs csatornák (Szabó Andrásnak például a Magyar Állami Operaház ukrán művészei segítenek fordítani).
A harkiviak perceken belül elindulnak Bécs, majd Spanyolország felé, de előtte az anya, Jana Pjileva elmeséli menekülésük történetét. Március elsején hagyták el a kelet-ukrajnai Harkivot, akkor már öt napja tartott az orosz-ukrán háború, és éppen aznap érte rakétatámadás a város főterét. Mikor már a szomszéd házat is szétlőtték az oroszok, nem lehetett tovább maradni a folyamatosan ostrom alatt lévő városban, azonnal lépniük kellett.
„Eleinte az volt a baj, hogy féltem kimenni a lakásból, mert mindenütt lőttek, nem mertem elindulni a két gyerekkel” – mondja a fiatal édesanya. Amint egy rövid időre abba maradt a lövöldözés, azonnal bevágták magukat az autóba, és a harkivi vasútállomásra mentek. Ott egymásnak ellentmondó információk keringtek arról, hogy indítanak-e egyáltalán még vonatokat, de végül érkezett egy szerelvény, amire fel lehetett ugrani. Jana a nagymamával és a két és fél éves, valamint a hatéves gyerekeivel megindult Lvivbe, onnan aztán busz szállította őket Kárpátaljára, majd pedig gyalog jöttek át a határon, ahonnan a fehérgyarmati gyűjtőpontra vitték őket. Az apa, hadköteles ukrán állampolgár lévén, nem tarthatott velük, ő továbbra is Harkivban van. Jana Pjileva azt mondja, rendszeresen tud vele beszélni Viberen keresztül; a férfi egyelőre harkivi ismerősöknél próbál menedéket találni.
Az otthonuk ugyanis már nem létezik. „Mostanra a mi házunk környékét is teljesen lerombolták, az iskolát és az óvodát is” – fogalmaz a nő.
Jana Pjileva Magyarországra érkezésekor ismerősök ismerősein keresztül került kapcsolatba Szabó Andrással, és mint kiderült, óriási szerencse, hogy éppen vele hozta össze a sors.
Szabó és az ifjabb Antonio Arenas, illetve a korábban hozzájuk csatlakozott spanyol barátok ugyanis mind szaktársak a Chicago Booth egyetem üzleti iskolájának a mesterképzésén. Mikor Antonio Arenas a közös WhatsApp-csoportukban jelezte, hogy elindul apjával Magyarország felé, magyar szaktársa habozás nélkül vállalta, hogy segít nekik. Szabó András akkor már egy hete azon dolgozott néhány ismerősével, hogy önerőből és a barátoktól, cégektől beérkező felajánlásokból - már több mint 30-an támogatják a világ minden pontjáról - minél több menekült családnak tudjanak közvetlenül támogatást nyújtani: elmondása szerint legalább 15-20 családnak segítettek eddig adományokkal, útiköltség-fedezéssel, szállással, de közreműködtek abban is, hogy egy árvaház 50 ukrán gyereket el tudjon helyezni, egy budapesti menedékhelynek pedig a mindennapokhoz szükséges eszközök, például konyhai kellékek, tisztítószerek, matracok beszerzésében segédkeztek.
Mikor a spanyol barátai elárulták neki a nagy tervüket, András azonnal szólt az általa befogadott ukrán családnak a kiutazás lehetőségéről, most pedig úgy néz ki, hogy a spanyol-magyar kooperációnak köszönhetően egy harmadik menekült famíliát is ki tudnak juttatni Madridba.
„Most már biztonságban érzem magam”
Ők lennének Léna Vlasika és két gyereke, Szása és Nika. Kijev mellől, Boryspilből menekültek el, ahol Ukrajna legnagyobb nemzetközi repülőtere található, így a környék már az orosz invázió első 24 órájában csatazajtól volt hangos. Míg a nő és a gyerekek az első napokban a pincében húzták meg magukat, addig Vlasika férjét, aki pilótaként egy ázsiai légitársaságnál dolgozik, Bangladesben érte a hír, hogy Ukrajnában kitört a háború, felesége és gyerekei pedig nincsenek biztonságban. Néhány napnyi mérlegelés után a szülők meghozták a nehéz döntést: az anyának, egyedül a hét- és a kilencéves gyerekekkel, el kell hagynia az országot. Anélkül, hogy bármi fogalmuk lett volna arról, hogy mihez kezdenek majd másnap vagy azután, felszálltak egy zsúfolt, Budapestre tartó vonatra, bőröndjükben mindössze néhány ruhával, fogkefével és pár iskolai tankönyvvel.
A Nyugati pályaudvaron aztán önkéntesek és egy civil szervezet segítségével azonnal kaptak ideiglenes szállást egy családnál, és ha minden a terv szerint halad, akkor hamarosan ők is Spanyolországban lehetnek.
„Most már biztonságban érzem magam és a gyerekeken is azt látom, hogy megnyugodtak. Ugyanakkor még most is elfog a félelem, amikor hallom, ahogy elrepülnek felettünk a repülők” – mondja az édesanya. Az interjú közben a gyerekek csendben matatnak az asztalnál, a kislány, Nika illatos filctollakkal rajzolja le kedvenc gyümölcsét, a görögdinnyét. Léna Vlasika rájuk néz: iskolába ugyan most nem tudnak járni, de azért így is próbálnak minél többet írni és olvasni, hogy ne maradjanak le teljesen a tanulmányaikkal.
Könnybe lábadnak a szemei, kicsit meg kell állítani az interjút. Elmondja, hogy az idősebb lánya és annak gyerekei nem tudtak elmenekülni Ukrajnából, ők még mindig a pincében kénytelenek kivárni a légiriadók végét. Ott egy nyolchónapos csecsemő van a családban, vele nagyon körülményes lett volna az utazás – magyarázza a nő, majd hozzáteszi, hogy jelenleg a Kijev körüli katonai jelenlét teljesen ellehetetleníti, hogy a lánya vonattal mégis elhagyja a várost. Az egyetlen, ami kapaszkodót ad Léna számára, hogy naponta tud telefonálni az otthonmaradottakkal. „Aránylag csendes most Boryspilben a helyzet. Naponta kétszer-háromszor van légiriadó, a robbanásokat is lehet hallani, de a házunk még egyben van”.
Férjével leghamarabb Spanyolországban láthatják majd egymást, és bár a jelenlegi helyzetben egyáltalán nem lehet előre tervezni, abban bíznak, hogy a háború nem fog már nagyon sokáig elhúzódni, és ők minél hamarabb visszatérhetnek otthonukba.
Addig viszont, ha csak ideiglenesen is, ki kell építeniük az új életüket Madridban. Antonio Arenas azt mondja, a spanyol állam is nagyon közreműködő a most érkező ukránok ügyében; ingyenes egészségügyi szolgálatást, oktatást, támogatást kínál nekik, a kint lévő több mint 110 ezres ukrán közösség pedig tárt karokkal várja az érkezőket. A maga részéről a spanyol ügyvéd azt ígéri: az időközben összegyűlt többtízezer dolláros pénzbeli adományt arra fogják fordítani, hogy az ukránok hosszú távon találjanak lakhatást, a gyerekek iskolába járhassanak, a család nyelvórákat vehessen, a felnőttek munkát találjanak. „Hiszen az emberek nem szeretnek egymástól függeni, senki nem akarja azt érezni hosszú távon, hogy tartozik valakinek valamivel. Ezért fontos a munka, és erre kell majd végső soron megoldást találnunk” – mondja.
Tisztában van vele, hogy mekkora felelősséget vállal magára, és hogy egyetlen hétvége alatt az Arenas család missziója kisebb mozgalommá nőtte ki magát, amit a jövőben valószínűleg valamilyen alapítványi formában kell majd koordinálni, de szerinte „ez a legkevesebb, amit jelen helyzetben tenni tudunk”. „Itt emberekről, emberek traumájáról van szó. Ugyanazt próbáljuk nekik megadni, mint ami nekünk jól esne, ha rólunk, a mi családunkról lenne szó”.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
