A félelem sosem múlt el. Csak egyre inkább szembe tudtam nézni vele.

Ez az egyik mondat, ami miatt igazán jó a Netflix új dokumentumfilmje, a Skywalkers: Egy szerelmi történet. Ha olyan emberekről szólna, akik őrülten – szó szerint őrülten – veszélyes dolgokat csinálnak, de közben nincs félelemérzetük, mert annyira adrenalinfüggők, vagy annyira furán van drótozva az agyuk, máris kevésbé lenne izgalmas ez a film. (Bár ilyen emberekről is lehet zseniális dokumentumfilmet rendezni, lásd az Ember a magasban címűt egy kötéltáncosról, aki átsétált a World Trade Center két tornya között, vagy a Free Solót a világ legmagasabb függőleges falát biztosítás nélkül megmászó hegymászóról.)

De a Skywalkers éppen ettől a félelemtől lesz hihetetlenül erős. Attól, hogy mi segít legyőzni a félelmet Angela Nikolaunak és Ivan Beerkusnak. Hogy mi az, ami erősebb a félelemnél, erősebb az adrenalinnál, erősebb a kalandvágynál, és néha talán még az életösztönnél is.

A Netflix tulajdonképpen már a témaválasztással elég biztosra ment. Angela és Ivan két olyan influencer, akik rooftoppereknek, azaz kábé „háztetőzőknek”, romantikusabban pedig skywalkereknek, „égen járóknak” nevezik magukat. Ivan Oroszország legbevállalósabb fenegyereke a műfajban, nincs olyan magas épület vagy építkezési terület, ahová ne törne be és ne mászna fel az elérhető legmagasabb pontra, akár télen is, puszta kézzel kapaszkodva a jeges daru apró létrájába olyan magasan, hogy egyetlen rossz mozdulat azonnal a biztos halálát jelentené. Az akcióira már a szponzorok is felfigyeltek, viszont hogy még látványosabb és kattintékonyabb legyen a dolog, az egyik nagyszabású mutatványhoz azt kérik tőle, vigyen magával egy nőt is.

Ez a nő lesz Angela, egy cirkuszos család lánya, aki ugyan nem követte szüleit a légtornászatban, de a művészi tornát tökéletesen kitanulta, és cseppet sem fél a magasban: ahogy ő fogalmaz a filmben, technikailag Ivan a legképzettebb rooftopper Oroszországban, ő viszont a legkreatívabb. Angela egyfajta művészetnek fogja fel a rooftopperkedést, ő tornamutatványokat mutat be a háztetőkön, gyönyörű ruhákban, a háttérben egy-egy várossal madártávlatból.

A két extrémsportoló – vagy csak simán extréminfluencer? – egymásba szeret, és a Covid miatti pangás után eldöntik, csinálnak valami olyat, amit előttük még soha senki: megmásszák az átadás előtt álló Merdeka 118 felhőkarcolót, a világ második legmagasabb épületét Kuala Lumpurban. És nem csak megmásszák: keresztbe fektetnek egy deszkát a kábé egy négyzetméteres kürtőben az épület legmagasabb pontján, 679 méterrel a föld fölött, és Ivan azon állva emeli a feje fölé hattyúpózban Angelát.

Aki ettől nem retteg, az őrült. Aki ettől retteg, de mégis megcsinálja, az is őrült.

A televíziózás meg már csak olyan, amióta feltalálták, hogy imádunk őrülteket nézni. Pláne, ha olyan döbbenetesen profin megcsinált filmről van szó, mint amilyen a Skywalkers. És ez korántsem csak a szigorúan dokumentumfilmes profizmust jelenti: a Skywalkersben primer szinten az a lélegzetelállító, hogy mennyire tökéletesen használja az akciófilmek, a kalandfilmek, sőt a betöréses szál miatt még a heist movie-k eszközkészletét is. Még a valóság is a kezükre játszik: az a valóban ott lévő figyelmeztető falragasz, ami a Merdeka 118 utolsó szintjénél figyelmezteti a behatolókat, hogy korábban már elkaptak, elítéltek és bebörtönöztek más próbálkozókat, olyan feszültséget ad, mintha egy igazán okos rendező találta volna ki az egészet.

Ez a film nem csak úgy izgalmas, ahogy egy jó témát bemutató dokumentumfilm az szokott lenni: intellektuálisan, fejben és jó esetben érzelmileg is. Ez a film olyan izgalmas, hogy az ember visszafojtja közben a lélegzetét, remeg a lába, összeszorul a mellkasa, és a csúcspontokon felkiált vagy elsírja magát a szereplőkkel vagy együtt, vagy inkább helyettük. Hogy egyszerre rázza a testét a megkönnyebbülés és a meghatottság minden könnye.

Netflix

Ez a film olyan, hogy nem azon sopánkodunk, miért is nem sikerült átélhetőbbre, hanem hálát adunk az égnek, hogy nem tudjuk még ennél is jobban beleélni magunkat, mert hogy milyen lehet, amikor csúszkál a cipőtalp pár száz méter magasban a semmi fölött, vagy valóban átélni egy pánikrohamot egy épület teteje fölötti, talpalatnyinál alig szélesebb rácsozaton, amikor az ember nem tudja megmozdítani a lábát, és fogalma sincs, hogyan is fog onnan lejönni, azt egyetlen normális ember sem szeretné igazán átélni – és amennyit átad belőle a Skywalkers, az is bőven több a soknál. (És még sajátos humora is van: amikor Ivan ér fel először több mint fél kilométerrel a föld fölé, és Angela megkérdezi: „Ijesztő?”, azt válaszolja: „Nem vészes!”)

Ugyanakkor Jeff Zimbalist és Maria Bukhonina rendezők egyáltalán nem véletlenül és nem is marketingfogásból írták bele a címbe, hogy szerelmi történet.

Ez a film sokkal inkább szól a szerelemről, mint az adrenalinvadászatról.

És nem is csak az olyan képek miatt, amelyek után egyszer elfelejtünk levegőt venni, mint amikor Angela és Ivan egy csungkingi dupla torony két ágán állva átnyúlnak a másikhoz, és megfogják egymás kezét, hanem azért is, mert a Skywalkers úgy szól a szerelemről, hogy sok romantikusfilm-rendező a fél karját odaadná egy ilyen filmért. Igaz, a legszigorúbb dokumentumfilm-nézők talán kifogásolhatják, hogy a két szereplő monológjai közül több érezhetően előre megírt, sokkal inkább költői, mintsem élőbeszédszerű szöveg, de ez a film így tud igazán működni. Úgy, hogy a szövegek megírói nemcsak ránk bízzák a témában rejlő metaforák vagy akár pszichológiai megfejtések felismerését, de ennél konkrétabban el is mondják, mit akarnak üzenni ezzel a filmmel.

Netflix

Bár a film enélkül is bőven szolgáltat párkapcsolati értelemben izgalmas részeket. Nagyon érdekes például, hogy teljesen egyenrangúan, minden részrehajlás nélkül, lényegében mindkét félnek azonos mértékben igazat adva mutatja be a fő konfliktust: Angela úgy érzi, hogy Ivan korlátozni akarja őt, márpedig ő azt – erős, önálló nők erős, önálló leszármazottjaként – nem tűri. Eközben Ivan azt gondolja, ő nagyon is racionálisan próbálja megóvni egészen konkrétan a haláltól az épp nem a legjobb formájában lévő barátnőjét, aki akár még sérült kézzel is ragaszkodik a mászáshoz. (És egyáltalán ki miatt sérült meg a kéz? Amiatt, aki dacból nem fogadta el a segítséget, vagy amiatt, aki segítséget kínálva – vagy erőltetve? – megzavarta a másikat? Ez a kérdés akár egy önálló játékfilm alapjául is szolgálhatna, van annyira elgondolkodtató.)

A Skywalkers – alighanem véletlenül – Marina Abramovic és korábbi alkotótársa, Ulay performanszait is felidézi: ők olyan életveszélyes mutatványokkal fordították művészetbe a szerelmüket és a szerelmesek egymásra utaltságát, egymás iránti bizalmát, a bizalom felelősségét, mint amikor egyikük az íj kifeszített idegén a nyilat fogta, teljes testsúlyával hátradőlve, a másik pedig az íjat magát, és ha a férfi keze megingott volna, a nyíl Abramovic szívébe fúródik.

Nagyjából az ebben a performanszban kifejezett gondolatra épül a Skywalkers is. Elég ehhez a végső nagy mutatványra gondolni, amelyben a nőnek tökéletesen el kell hinnie, hogy a férfi nem fog megbillenni sem, miközben ő 679 méter magasban a két tenyerébe helyezi minden súlyát. Ahogy ilyenek a légtornászok mindennapjai is.

Ahogy ilyen a szerelem is: ha nincs meg a teljes összhang és a tökéletes bizalom, előbb-utóbb lezuhanunk, és valami összetörik bennünk.

Egészen gyönyörű, ahogy a film eljut ezekig a részekig, akár a megírt szövegekkel, akár az olyan valós felvételekkel, mint amikor a persze a vártnál nehezebben sikerülő „küldetés” legnehezebb pontján Ivan gondoskodik a barátnőjéről. Vagy ahogy Angela felidézi, miért is a cirkuszhoz kötődnek a legboldogabb emlékei, és amilyen tanulságot leszűr ebből. Épp olyan profin használja ez a film a hatáskeltést érzelmileg, mint kaland- vagy akciófilmként: épp ugyanúgy nem lehet kivédeni, hogy magával ragadjon a két ember privát szerelmi drámája, ahogy a lábremegést sem a legrázósabb részek alatt, olyan okosan építi fel a feszültséget ezen a téren is a két rendező.

Netflix

A Skywalkersben mégis az a leginkább lenyűgöző, hogy ugyanarról szól, mint az összes sportfilm, de egészen, gyökeresen más végeredményre fut ki. Mert tulajdonképpen minden sportfilm arról akar beszélni, hogyan győzheti le az ember a határait, mi kell ahhoz, hogy átlag feletti teljesítményt nyújtson, hogy eljusson oda, ahová azt hitte – ő maga és az egész világ is –, fizikai képtelenség eljutni. Csak épp a világ összes sportfilmje olyan megfejtésre jut ezzel kapcsolatban, hogy hinnünk kell magunkban, át kell lépnünk az árnyékunkat, koncentrálnunk kell, fejben kell rendben lennünk. Egyedül, mert csak rajtunk múlik.

Hát a Skywalkers nem ezt állítja. A Skywalkers is felteszi azt a kérdést, mi kell ahhoz, hogy végül képesek legyünk megtenni azt, amitől rettegünk, amit lehetetlennek látunk. Mi tud egyes-egyedül eljuttatni oda, felemelni annyira, hogy megtegyük azt, amire képtelennek éreztük magunkat? Ez a film azt mondja: a másik ember biztatása. A másik emberbe vetett feltétlen bizalom. Ez a film azt mondja:

az ember szinte sehogy sem képes elérni, hogy repülni tudjon. Erre egyetlen egy dolog képes. A szerelem.