Utólag minden annyira egyszerűnek tűnik: 2016 júniusában a britek legalapvetőbb érzelmeire ható kampány győzelemre juttatta a kilépést támogatókat a Brexitről szóló népszavazáson.

Nem is történhetett volna másképp

– mondhatjuk most, különösen, hogy megnéztük a Channel 4 filmjét, amelyet nálunk a régóta várt brit premierrel egy időben mutatott be az HBO.

Két és fél évvel a népszavazás után és mindössze néhány héttel a britek EU-ból tervezett kilépése előtt azonban tudjuk: a képlet minden, csak nem egyszerű, és akármennyire is próbálta azt egy síkra terelni a Brexit – Háborúban mindent szabad írója, James Graham, ez csak részben sikerült neki.

Út a nem várt győzelemig 

Menjünk kicsit vissza az időben, a mára történelmivé vált 2015-be: amikor egész Európa milliós, harmadik világból és háborús övezetekből érkező menekültáradattal nézett szembe, David Cameron brit kormányfő éppenséggel a kelet-közép-európai bevándorlókkal szembeni erősödő érzelmeket meglovagolva, és okulva abból, hogy egy évvel korábban az EP-választásokon a helyi EU-protest párt, a UKIP meglepetésre mindkét hagyományos nagy pártnál jobb eredményt ért el, tett egy vad ígéretet. Ha megnyeri a parlamenti választást, és kormányfőként folytathatja, a ciklus első felében népszavazást ír ki az Egyesült Királyság európai uniós tagságáról. Ma már mindenki tudja: egy nagyon felelőtlen népszavazást.

Channel 4

Cameron mindenesetre tudta, hogy nem veszíthet, a biztonság kedvéért zsarolta azért egy kicsit Brüsszelt, de utána elégedetten hátradőlt, akárcsak a társadalomkutatók, politikusok jó része. A „Leave” vagyis a kilépést támogatók oldala pedig eközben összerakta a 21. század egyik legmegdöbbentőbb kampányát. (A másik ilyen kampány sem sokat váratott magára, ott ellenfelei gyengeségét kihasználva egy exhibicionista amerikai üzletember jutott el a Fehér Házig, mindössze néhány hónappal a Brexit-népszavazás után.)

A Benedict Cumberbatch főszereplésével készült tévéfilm ennek a modern kampánynak a mechanizmusát igyekszik bemutatni. Az ezúttal is remek brit színész pedig a Leave kampányt levezénylő Dominic Cummings bőrébe bújva magyarázza el, hogyan is lehet vert helyzetből, egész pályás letámadással sikert elérni. Receptje túlmutat azon is, amit itt Magyarországon tapasztalhatunk meg évek óta az egyszerű, a valóságnak egy nem is létező szeletét unásig ismételgető üzenetekkel.

Európa csak a szimbóluma minden rossz dolognak

– mondja Cummings, és Brüsszel, Juncker, az euró, Schengen vagy akár a „semmittevő görögök” helyett egyszerűen ennyit kínál fel a briteknek: „Visszaszerezzük az irányítást.”

A szlogen az elmúlt hónapokban kelt új életre: Theresa May brit kormányfő szereti ismételgetni valami hamis félmosoly kíséretében, amikor saját honfitársai vetik a szemére azt, hogy nem volt képes vegytiszta formában életre kelteni a Brexitet. Ő meg csak ennyit válaszol erre: csak így lehetséges. Arra ugyanis senki nem gondolt (vagy ha mégis, igyekezett ezt tudását minél mélyebbre rejteni), hogy a népszavazási ígéretek teljesítése mivel járhat: a teljes szakítás ellátási problémákhoz, egy elfeledett vámrendszer visszatértéhez, munkaerőhiányhoz vezethet.

Ezek egyelőre hipotézisek, a sok feltételezés közül a legradikálisabbak – ha nem számolunk azzal, hogy az egész őrületből nem is lesz semmi. Azt viszont pontosan tudjuk, hogy mi nem fog megtörténni, ha a britek egyszer kiválnak az Európai Unióból: ettől nem jut több pénz az egészségügyre, és nem osztják szét az országban azt a heti 350 millió fontot, amelyet a Leave kampány állítása szerint előtte hetente az EU-nak fizettek. Egyszerűen azért, mert ennyit soha nem is fizettek, és mert soha senki nem tudta kiszámolni, hogy a belső piaci tagságból eredő nyereség mennyibe kompenzált bármilyen hozzájárulást.

Szemben az angol szövettel

Cummings nem csak azért fontos figura, mert tíz hét alatt tulajdonképpen bármilyen hazugságot képes lett volna a britekkel elhitetni (beleértve azt is, hogy a török EU-tagság mekkora veszélyt jelent a számukra). Azért is, mert a politikai elit által elfeledett választókhoz maga is kívülállóként szólt – a forgatókönyvíró láthatóan élvezettel írta azokat a jeleneteket, amelyekben a stratéga a Westminsterbe született, úri szabó által készített öltönyben feszítő politikusokat és kommunikációs szakembereket aláz az érveivel.

A film készítőit ebből a szempontból nem lehet részrehajlással vádolni: mind a kilépést, mind a bennmaradást támogató elit megkapja a magáét. Utóbbi oldal leginkább azért, mert arroganciája hozzájárult az EU-val szembeni utálat erősödésének – persze ebben az olvasatban leginkább az sodorta őket ebbe a helyzetbe, hogy hiába kezdeményezte a népszavazást egy EU-párti politikus, a kampányt valójában végig uralta a kilépők tábora. Mint azt Craig Oliver (Rory Kinnear), a „Remain” tábor kampánystratégája – Cameron korábbi sajtófőnöke – megvilágosodott pillanatában megjegyzi:

az ő kampányuk húsz évvel ezelőtt kezdődött.

Ez a kampány viszont 2016 tavaszán szabadul el igazán, a legmélyebb frusztrációkat, gyűlölködést és félelmet hozza elő a britekből, mígnem meglesz június 23-án az 51,9 százalékos eredmény. Ez a végzetes spirál valamennyire felvillan.

A Brexit – Háborúban mindent szabad másvalamit is meg akar mutatni – már amennyire ideje marad a kampányüzenetek leegyszerűsítésének, a politikai elit által elhanyagolt választói kör megszólításának és az elszabadult indulatoknak az ábrázolása mellett. Azt, hogy a Facebook bugyraiból megszerzett adatok alapján hogyan lehet megcélozni a közösségi médiában élő, onnan tájékozódó réteget. Ám a filmben néhány, sarokban üldögélő informatikuson kívül erről sem sokat nem tudunk meg, bár bevillan még a Cambridge Analytica és a mostanában az EP-választás előtti kampányban sertepertélő Steve Bannon és az általa alapított Breitbart News is – és ezzel a fake news istentelen hatalma erősebbé válik a történetnek keretet adó adatvédelmi aggályoknál. (A Trump-kampányban is gyanított orosz befolyás minimális emlegetése nélkül.)

Channel 4

Nehogy elvigyék a show-t 

Az erkölcsi aggályokon túl azért a pénz szerepe is felbukkan a történetben, leginkább a szakadár Leave.EU (nem azonos a Leave) kampánynál. Emögött Nigel Farage UKIP-vezér állt, aki teljes politikai karrierjét az EU szapulására építette fel, mégsem tud mit kezdeni azzal, hogy egyszer csak kiírták a referendumot. Miközben azt hinnénk, hogy lubickolni fog, ő tudja: ezt a show-t sokan akarják elvinni előle. „Ezt a referendumot a toryk fogják irányítani a Westminsterből, minket meg félreállítanak” – méltatlankodik a film egyik jelenetében fő támogatójának, Arron Banksnak, hiszen mindketten tudják, ebből tudnak csak igazán nagy pénzt kihajtani.

Ha valamitől, az ő kettősüktől hajlik börleszkbe néha a film. Kérdés persze, hogyan lehet az európai politikai élet legnagyobb bohócáról, Farage-ról és nálunk kevésbé ismert – de a brit nyomozóhatóságok által aktívan vizsgált – főszponzoráról véresen komolyan beszélni. A Banksnál vizsgálódó nyomozók leginkább arra szeretnének választ kapni, az üzletember honnan szerezte a Leave.EU kampánynak végül felkínált több mint 8 millió fontot – a forintban még a népszavazás óta tartó árfolyamgyengülés után is 3 milliárdnak megfelelő összeg a legnagyobb politikai adomány a szigetország történetében. A gyanú szerint Banks orosz diplomatákkal és üzletemberekkel is találkozott a kampány finisében. Mellesleg jó viszonyt ápol Jim Mellonnal; ő volt az, aki Bankset és Farage-t bemutatta egymásnak, és tőle „örökölhette” jó orosz kapcsolatait is. Az orosz kapcsolatról azonban itt sem esik szó a filmben, így az Egyesült Királyságon kívül élő nézők számára Banks csak egy suttyó milliomos, aki saját partiján csíkos strandpapucsban és 1-es számú (naná) focimezben fogadja a helikopteren érkező UKIP-vezért.

Hozzájuk képest egészen konszolidáltnak tűnik Boris Johnson, aki – mint a film elején elhangzik – „learatta a babérokat”. Az egykori londoni polgármester – későbbi külügyminiszter – leginkább egy nem túl eszes, bizonytalan opportunistának tűnhet, aki egyszerűen belesodródott a kampányba, ahol még magát is meglepik annak leegyszerűsített üzenetei.

Channel 4

Hozzá képest egészen karikatúraszerű egy másik veterán konzervatív politikus, Michael Gove akkori igazságügy-miniszter, a mostani kabinet környezetvédelmi ügyekért felelős tagja. Persze ha belegondolunk abba, hogy Gove a keddi kormányülésen hírek szerint azt találta mondani, hogy a Brexit-megállapodást bíráló egyes parlamenti képviselők olyanok, mint az ötvenes évek közepén járó kéjencek, akik azt várják, hogy felbukkanjon Scarlett Johansson, már semmin nem csodálkozunk. Miután egyik kollégája állítólag azt is hozzátette, hogy valójában egy unikornison látnák a színésznőt, egy másik pedig a nemi egyenlőség nevében Pierce Brosnant jelenlétét hiányolta a vízióból, tulajdonképpen csak azt nem értjük, minek fárasztotta magát egyáltalán a Channel 4 egy félig-meddig fikciós film elkészítésével. Hiszen elég lett volna bekapcsolnunk a BBC híradóját.