Mostanában több általam nagyra becsült közgazdász, értelmiségi gondolkodó írását olvastam a magyar sport aktuális helyzetéről. A szerzők okosan, lényegre látón számba veszik az ágazat különböző problémáit, majd a sok keserűség után-mellett, mintegy a sport és a haza iránti lojalitás kifejezéseként felsóhajtanak: legalább eredmény lenne! És ha már, akkor miért nem a sikersportágakat támogatja a miniszterelnök, kérdezik, és ilyenkor rendszerint előkerül a kajak-kenu vagy az úszósport, „rosszfiúként” pedig mindig a labdarúgás ül a szégyenpadon. Különösen most, az augusztusi „fekete csütörtökön” után, amikor is három kupacsapatunk kiesett a nemzetközi versenyrendszerből, egyedül a Ferencváros TC folytatja.

Kesztyűs Barna, a Budapest Honvéd játékosa a gól nélküli döntetlent követő tizenegyespárbaj végén, a labdarúgó-Európa-liga második selejtezőfordulójának visszavágójaként játszott Universitatea Craiova–Budapest Honvéd-mérkőzésen Craiovában 2019. augusztus 1-jén

MTI / EPA / Bogdan Danescu

A sóhajtozás mögöttes tartalma azt sugallja, a kiemelkedő, a kritikusok által is elfogadott eredmények elérése igazolná a magyar sport erőforrás-ellátásának azt a sajátosságát, hogy a működési költségek fedezetének meghatározó része vagy közvetlenül a központi, önkormányzati költségvetésből származik, vagy közvetetten politikai közvetítéssel kerül a kitüntetett sportszervezetekhez, szövetségekhez, sportolókhoz.

Milák Kristóf örül, miután óriási világcsúccsal lett aranyérmes a 200 méteres férfi pillangóuszás döntőjében a 18. vizes világbajnokságon a dél-koreai Kvangdzsuban 2019. július 24-én

MTI / Kovács Tamás

Ha elfogadjuk ezt az értelmezési keretet, máris a kormányzat „pályáján játszunk”, ugyanis eredmény mindig van. Csak az elmúlt hetekből: 5 magyar arany a FINA vizes világbajnokságon; Siklósi Gergely párbajtőrben világbajnok a BOK csarnokban, az ifjúsági és U23-as kajak-kenu világbajnokságon a magyar sportolók 21 érmet, köztük 10 aranyat nyertek, messze többet, mint bármelyik más nemzet; Győrben junior női kézilabda-Európa-bajnokságot rendezett Magyarország, és ha már, akkor csapatunk meg is nyerte a bajnoki címet.

„Na, ugye!” – mondja erre a miniszterelnök, a saját szempontjából joggal.

Az eredményközpontú érveléssel az az egyik baj, hogy extra erőforrásokkal tulajdonképpen bármilyen területen lehet eredménynek tekintett kimenet létrehozni. Ha éppenséggel nem születik nálunk Rossano Ferretti, akkor neki magának ajánlunk annyi pénzt, hogy úgy döntsön, Budapesten vágjon hajat. „Leigazoljuk” Georgiy Kotot, Tokyo Stylezt és Andy LeCompte-t, és megvan a magyar fodrászat MSN-je (Messi–Suarez–Neymar legendás triója a Barcelonában). Világhírű lesz a magyar fodrászat, dagad a magyar kebel, hogy Madonna a Blaha Lujza térre jár figaróhoz.

De ki döntsön arról, hogy a fodrászatban vagy a futballban érjünk el eredményt? A válasz világos, mint a nap: legyen nemzeti konzultáció! Tegyünk fel három egyszerű kérdést, válaszoljunk igen-nemmel!

1. Szeretné-e Ön, ha a nagypályás férfi magyar labdarúgó válogatott 2030-ig legalább egyszer világbajnoki címet szerezne?

2. Egyetért-e Ön azzal, hogy a kormány a rendelkezésre álló adóbevételekből a cél eléréséhez szükséges és elégséges erőforrásokat biztosítsa a labdarúgás számára?

3. Amennyiben a kormány bármilyen ok folytán nem tudja/akarja finanszírozni a világbajnoki álmok megvalósítását, hajlandó-e Ön évente 20 000 forintot a saját adózott jövedelméből a cél elérése érdekében befizetni egy elkülönített számlára?

Ha a virtuális nemzeti konzultáció meggyőző fölénnyel „három igenes” szavazást eredményez, egyszerű a dolgunk. Azonnal meg kell szüntetni a labdarúgás minden közpénzből történő támogatását, nyitni egy számlát, ahova csak magánszemélyek fizethetnek be adózott jövedelmükből. A 10 év alatt összegyűlt és költött 900 milliárd forintnak elégnek kell lennie arra, hogy 2030-ban az akkori Ronaldo, Mbappé, Messi hármassal támadjon a piros-fehér-zöld válogatott, és a többi poszton is az egymással hatékonyan együtt játszani képes világ legjobbjai „öltsék magukra a magyar címeres mezt”.

Dzsudzsák Balázs a szurkolók között, miután a magyar válogatott 2-0-ra legyőzte Ausztria csapatát a franciaországi labdarúgó Európa-bajnokság F csoportja első fordulójában játszott mérkőzésen a Bordeaux-i Stadionban 2016. június 14-én

MTI / Illyés Tibor

Első látásra vonzó üzlet: tíz év alatt 200 ezer forint befizetés adófizetőnként és kapjuk a világbajnoki cím örömét. A futball kipipálva. És akkor rátérhetünk az úszókra, a kajakosokra, a kézisekre, a vízilabdásokra, a nemzetközi események rendezésének közvetlen veszteségeinek finanszírozására és így tovább. Ezek már jóval olcsóbbak, persze olimpia nélkül, mert az egy kicsit többe lehet. 2020-ban adófizetőnként 75 ezer forintot fordítunk a központi költségvetésen keresztül a magyar sportra, kétkeresős modellben 150 ezer forintot családonként. Szép lesz, szép lesz az a sok olimpiai siker, meg a Fradi, de azért előbb-utóbb csak elgondolkoznak a családok, hogy tényleg jobb helyen van-e Davide Lanzafame vagy Isael Da Silva Barbosa fizetésében a pénzük, vagy esetleg elmehetnének abból nyaralni.

A ferencvárosi Davide Lanzafame második gólja után a labdarúgó Bajnokok Ligája selejtezőjének második fordulójában játszott Ferencváros–Valletta FC-mérkőzésen Budapesten, a Groupama Arénában 2019. július 24-én

MTI / Koszticsák Szilárd

Hallom az ellenérveket: nem lehet ilyen elemi szintre lebontani a költségvetési döntéseket, az emberek képtelenek ekkora mennyiségű információt feldolgozni, dönteni. Dehogynem! Hiszen ezt tesszük minden nap, ugyanis legtöbbünknek az erőforrásai végesek, egy bizonyos jövedelem áll havonta/évente rendelkezésünkre, amit különböző termékek és szolgáltatások megvásárlására fordítunk.

Elemi döntésekből áll össze a költés, választunk jól-rosszul: 2011-es Chateau Latourt igyak az otthoni borjúpárizsis vacsorához 300 ezer forintért vagy jó lesz a Dankó Duna-Tisza Közi Cuvée 349 forintért. Az előbbi valószínűleg nagyobb élvezet, de az arra elköltött pénz vagy nagyon fog hiányozni a családi költségvetésből, és ez szomorúság lesz, vagy sok minden mást is vásárolhatnék a maradék 299 651 forintból, ami összességében nagyobb örömöt okoz, mint egy palack Pauillac Latour.

Nem lehet minden sportforintról nemzeti konzultációt kiírni, de nem is kell!

Már jó régen feltalálták a hatékony nemzeti konzultációt, úgy hívják szabad versenyes piacgazdaság.

Hagyni kell, hogy az emberek mint fogyasztók a saját költésükön keresztül szavazzanak arról, hogy Hosszú Katinka felkészülését támogatják az úszószövetséghez eljutatott forintjaikkal, vagy esetleg inkább elmennek belőle vacsorázni. A döntésben az számít majd, mennyire érzik hasznosnak az életükben, mekkora örömet okoz az a költés, amit egy adott sportcsapatra, eseményre, sportolóra költenek. Én például rendszeresen vásárolok tv-előfizetést, tagsági díjat, csecse-becsét, időnként jegyet, stadiontúrát, és ki tudja mit még: megy a pénz a Manchester United számlájára. Eredmény mostanában nincs, de ameddig a szurkolást élvezem, addig költök, (majdnem) pont annyit, amennyi örömet okoz.

Ha viszont a konzultációban az egyik kérdésre a „nem” kerül túlsúlyba, akkor hagyni kell az egészet – függetlenül attól, milyen kiváló eredményeket ér el a futballválogatott. A sport szórakozás, ha mi magunk nem vagyunk hajlandók erre elég pénzt költeni – még a nemzeti érzések sem ösztönöznek eléggé a megfelelő mértékű befizetésekhez –, akkor a magyar költségvetés ne költse helyettünk erre a pénzünket. Legyen minimális az állam részére a befizetés, mert ha az állam adók, illetékek, járulékok formájában elszedi a pénzünket, erőteljesen szűkülnek az egyéni döntési lehetőségeink.

Dehogy akarok senkit arról lebeszélni, hogy szorítson a Fradinak, mert bújtatott költségvetési támogatásból épül a világverő csapat – mindent bele a Dinamo ellen! Csak azt akartam jelezni, még ha úgy tűnik is, a sportsikerek és örömök nincsenek ingyen.

Előbb-utóbb mindenért megfizetünk.