A legtöbben könnyebben idézünk fel emlékeket arról, hogy biciklizünk, mint arról, hogy jakon ügetünk, ezért helyesen azt a következtetést vonjuk le, hogy a múltban többet ültünk biciklin, mint jakháton. Ez hibátlan logika lenne, leszámítva, hogy nem egy tapasztalat átélésének gyakorisága az egyetlen tényező, ami meghatározza, mennyire könnyen emlékszünk vissza rá.

Valójában sokszor a szokatlan tapasztalatok a legemlékezetesebbek; ezért tudja a legtöbb amerikai pontosan, hol volt 2001. szeptember 11-ének reggelén, azt viszont nem, hol volt szeptember 10-ének reggelén.

A világ leglassabb sorai

Felnőtt életem nagy részében az volt a szilárd meggyőződésem, hogy mindig a leglassabb sorba állok be az élelmiszerboltban, és valahányszor megunom a várakozást a leglassabb sorban, és átmegyek egy másikba, az, amelyiket otthagytam, rögtön gyorsabban kezd haladni, mint az, amelyikbe beálltam.

Na már most, ha ez igaz lenne – ha tényleg egy rossz karma vagy valami egyéb metafizikai jellegű rontás lassítaná le a sort –, akkor lennie kellene valakinek, aki úgy érzi, hogy valamilyen jó metafizikai jellegű erő felgyorsít minden sort, amelybe csak beáll. Végül is nem állhat be mindenki minden alkalommal a leglassabb sorba.

Mégsem ismerek senkit, aki úgy érezné, titkos hatalmánál fogva felgyorsítja a sorokat, amelyekbe beáll. Épp ellenkezőleg: majdnem mindenki, akit csak ismerek, meg van győződve arról, hogy állandóan minden sorok leglassabbikában köt ki, és hogy a sorssal való szembeszegülésre tett kísérleteivel csak lelassítja a sort, amelybe beállt.

Miért hisszük mégis mindannyian ezt?

Azért, mert egy gyorsan vagy akár csak átlagos sebességgel haladó sorban állni olyan zsibbasztóan hétköznapi élmény, hogy fel sem tűnik, és emlékezni sem fogunk rá. Csak állunk ott unottan, bámuljuk a bulvárlapokat, szemezünk a csokoládészeletekkel, és azon tűnődünk, melyik idióta döntött úgy, hogy a különböző méretű elemeket a nagy, közepes és kicsi szavak helyett különböző számú A betűvel jelöljék.

Miközben ezzel foglalkozunk, ritkán fordulunk oda a mögöttünk állóhoz azzal, hogy: „Mondja csak, Önnek nem tűnt fel, milyen normálisan halad ez a sor? Úgy értem, olyan átkozottul átlagos ütemben, hogy muszáj lesz jegyzetelnem, hogy később másokat is elszórakoztathassak ezzel a történettel.”

Nem, mi azokra a sorbanállós tapasztalatokra emlékszünk, amikor a piros sapkás fickó – aki mögöttünk állt, mielőtt átment volna a másik sorba – már rég a kocsijában ül, amikor mi még a pénztárig sem vergődtünk el, mert az előttünk álló öregasszony a kuponjait lobogtatja a pénztáros felé, és arról vitatkozik vele, pontosan mit jelent a lejárati dátum kifejezés.

A legrosszabb metrózás

Egy erre a jelenségre rímelő kísérletben kutatók arra kértek a metró peronján várakozó ingázókat, hogy képzeljék el, hogyan éreznék magukat, ha aznap lekésnék a vonatot. Az előrejelzés előtt az ingázók egy részét (a „bármilyen emlék” csoportot) arra kérték, hogy idézzenek fel és írjanak le „egy olyan alkalmat, amikor lekésték a vonatot”. Másokat (a „legrosszabb emlék” csoportot) pedig arra, hogy idézzék fel és írják le „a legrosszabb esetet, amikor lekésték a vonatot”.

A „bármilyen emlék” csoportba tartozó ingázók által felidézett epizódok pont ugyanolyan szörnyűek voltak, mint a „legrosszabb emlék” csoportba tartozó ingázók által felidézett események. Másképp fogalmazva, amikor az ingázók a vonat lekésésére gondoltak, általában a legkellemetlenebb epizód jutott eszükbe.

Egy vonat lekésése a legtöbbször hétköznapi és könnyen felejthető eset, ezért amikor erre gondolunk, jellemzően a legkirívóbb példa jut eszünkbe. A lassan mozgó bolti sorok pedig azért emlékezetesek, mert feltűnik, amikor sokáig ácsorgunk bennük, és nem azért, mert gyakoriak. Ám mivel nem ismerjük az igazi okokat, amiért könnyen eszünkbe jutnak ezek az emlékek, tévesen gyakoribbnak gondoljuk őket, mint amilyenek valójában.

A fenti cikk Daniel Gilbert Rábukkanni a boldogságra című könyvének szerkesztett részlete.

Mindenki a boldogságot keresi, de rossz módszert választunk: megpróbáljuk megbecsülni, jövőbeli önmagunkat vajon mi teszi majd boldoggá, és afelé igyekszünk haladni. Ezt a becslést azonban rengeteg rejtett gondolkodási illúzió torzítja. Daniel Gilbert pszichológiaprofesszor könyvéből megtudhatjuk, hogyan működik az emberi agy, a képzelet és az emlékezet. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.