Alvástréningnek nevezik azt a módszert, amikor a szülő magára hagyja a kisbabát addig, amíg az álomba nem sírja magát, vagy „elegendő időt” sírt, és csak ezt követően megy be hozzá, minden egyes nap hosszabbra növelve ezt az időszakot. Az alvástréningtől azonban a kisbaba szülők iránti szükséglete nem múlik el, csupán a sírás marad abba, mert az idomítás hatására a gyerek feladja azt.

Könnyű megérteni az alváshoz ragaszkodó szülőket, hiszen a megszakított alvás hosszú távon kimerítő lehet. A korai önálló alvást forszírozó buzgó erőfeszítések azonban a gyerekekkel való kapcsolatot veszélyeztetik, és a későbbi életükben a boldogságra való képességüket is megzavarhatják. Ennek az az oka, hogy a csecsemők és kisgyerekek nem attól tanulják meg az érzéseik szabályozását, hogy egyedül hagyjuk őket, hanem attól, hogy a róluk gondoskodó felnőtt újra és újra megvigasztalja őket, ők pedig idővel magukévá teszik, internalizálják a kapott vigasztalást.

Ez a vigasztalás pedig éjjel-nappal folyó munka, amely az újdonsült szülőknek elég megterhelő lehet. Ha a gyerek az alvást a biztonság, a kényelem és az együttlét képével társítja, akkor jó érzéssel fogja eltölteni a lefekvés. Az alvás körüli gondok akkor ütik fel a fejüket, amikor a gyerekeinket megpróbáljuk eltávolítani magunktól, „alvásba tuszkolva” őket. Ebben az esetben a lefekvés a magány és visszautasítottság érzetével társul.

Az alvásidő a kisbaba életének felét teszi ki. Ha azt szokja meg, hogy éjszaka magányra van ítélve, nem figyelnek rá, akkor fennáll az esély, hogy ez az érzés válik az alaphangulatává. A kisbaba számára elviselhető stresszt jelent az, ha valamelyik szülője vagy más ismerős megnyugtatja őt, amikor sír, ám toxikus stresszt okoz, ha sírva egyedül hagyják. A toxikus stressz állapotában a kisbaba vérében megemelkedik a kortizolhormon szintje, és ez káros hatást gyakorol a baba agyának fejlődésére. Az nem valószínű, hogy hosszú távú károsodást okoztunk, ha néhány alkalommal kimerültségünkben nem ébredtünk fel a baba hívó sírására. Nagyobb viszont rá az esély, ha bevett szokás, hogy az egyedül hagyott kisbaba nem kap választ a sírására.

A gyereknevelés sok más területéhez hasonlóan az altatás is olyan, amelybe minél több időt fektetünk a korai időszakban, annál kevesebb időt kell rá szánnunk a későbbiekben, hogy helyrehozzuk a hibát. Ennek a legjobb módja, ha a gyerekre hangolódva mellé fekszünk vagy ülünk, amíg el nem alszik, így az alvást a biztonság, a szeretet és az együttlét élményével társítja. Valószínűleg átalakulnak az alvási szokásaink, amíg ezt az időt rászánjuk az éjszakai jelenlétre, de ez így van rendjén.

Senki ne ostorozza magát, ha megpróbálkozott az alvástréninggel. Valószínűleg nem tudott róla, hogy a csendesen fekvő gyereke is stresszhatás alatt lehet, mivel a stresszhormonok szintje akkor is magas marad, ha a gyerek feladja a sírást. Az alvástréning nem kapcsolatteremtés, hanem idomítás, tárgyként kezeli a gyereket, nem érző lényként, és manipulációval igyekszik elérni, hogy csendben maradjon éjszaka ahelyett, hogy lehetővé tenné neki, hogy a maga ütemében válhasson le a szülőről.

A kisbaba eleinte mindennap sír, és úgy tűnhet, hogy az éjszaka és a nappal minden órájában sír. A kisgyerek is nap mint nap sír, és azután lassan, szinte észrevétlenül csökken a sírás mennyisége. Amikor megnyugtatjuk, megtanul megbirkózni az érzéseivel. Ha figyelmen kívül hagyjuk a sírását, akkor azt tanulja meg, hogy eltitkolja előlünk az érzéseit – ami nem fog segíteni a velük való megbirkózásban. Az érzések elfogadása és elcsitítása a lelki egészség alapja.

Tudom, könnyű mondani. Jövök itt kíméletlenül mindenféle tényekkel és véleményekkel, és mintha fütyülnék rá, hogy milyen kimerült a kisgyermekes szülő. Sajnálom. Az alvástréningnek azonban vannak jó alternatívái. Ilyen például az együtt alvás, amikor éjszaka is együtt vagyunk a babával, így ő nem érzi magát elhagyatottnak. De nem mindenki tud vagy akar együtt aludni a kisbabájával. Erre lehet megoldás a Darcia Narvaez neurobiológus által alvásra ösztönzésnek nevezett módszer.

Alvásra ösztönzés

hvgkonyvek.hu

Az alvásra ösztönzés során nem próbáljuk „kikapcsolni” a gyereket, figyelmen kívül hagyva a kommunikációját. A lényege az, hogy szigorúan a gyerek toleranciahatárain belül maradva „terelgetjük” álomba. Fontos, hogy a gyerek az egész folyamat során biztonságban érezze magát. Először is, semmiképpen nem szabad megpróbálkozni az alvásra ösztönzéssel a kisbaba hat hónapos kora előtt. A gyerek agyának társas és érzelmi feldolgozást végző részei az első életévében a velünk való szeretetteli kapcsolatban alakulnak ki. Azaz nem szabad belefogni azelőtt, hogy a baba készen állna rá, ez pedig minden gyereknél más-más életkorban következhet be.

Az első lépés annak megfigyelése, hol és mikor érzi magát biztonságban a baba elalvás közben. Lehet például, hogy szoptatás közben alszik el, és ha éjszaka felébred, akkor is szoptatással alszik vissza. Narvaez ezt a pontot „vigaszminimumnak” nevezi. Melyik a legkisebb lépés, amellyel el lehet mozdulni ettől a kiindulási ponttól? Például ez lehet a szoptatás abbahagyása, amikor a baba még nem aludt el, de már félálomban van, továbbra is mellette maradva, dédelgetve, hogy továbbra is érezze a testközelségünket és a szívverésünket. Ha a baba elfogadja ezt a lépést, akkor ismételjük ezt addig, amíg ez válik az új vigaszminimummá.

A következő ösztökélő lépést csak ezt követően tegyük meg. Ez lehet például az, hogy lefektetjük, amikor félálomba kerül, és a homlokát simogatjuk, vagy más olyan dolgot teszünk, ami megnyugtatja. A következő lépés lehet a baba átfektetése a nagy ágy mellett álló kiságyba, aztán a kiságy távolabbra, végül másik szobába helyezése. Ha bármelyik lépés nehézséget okoz a babának, akkor lépjünk vissza az aktuális vigaszminimumra.

Nagyon fontos, hogy ezeket az ösztönző lépéseket csakis a gyerek vigaszminimumán belül érvényesítsük. Mindannyian más-más ütemben fejlődünk, és más-más mértékben vágyunk közelségre, illetve egyedüllétre, azaz a babán múlik, hogy mikor tehetünk meg egy-egy lépést. És egyáltalán nem biztos, hogy ugyanaz válik be a második gyereknél, ami az elsőnél.

Természetesen azt szeretnénk, hogy a gyerek agyában az ágyhoz a kényelem, a pihenés, az otthonosság és az alvás társuljon, és ne az elkülönülés, a magány és a kétségbeesés élménye. Ha az ágyban jó dolgok történnek, akkor a gyerek nem fog vonakodni a lefekvéstől. Ez segít majd abban, hogy eleget aludjon egész gyerekkorában, amiről tudjuk, milyen fontos feltétele a fejlődésnek. A bátorítással és nem büntetéssel operáló alvásösztönzés folyamata hosszabb, mint az alvástréning, de meggyőződésem, hogy megéri.

Az eredmény hosszú távon megkönnyíti a gyerekek számára az elválást a lefekvés idejére, és egyúttal hozzájárul a jó szülő-gyerek kapcsolathoz. A kapcsolatot erősíti, ha gyerekünket bátorítjuk, hogy megtegyen valamit, a trükközés, figyelmen kívül hagyás és manipuláció viszont nem erősítik az életre szóló köteléket. Jól tudom, milyen nehéz hullafáradtan a hosszú távú szempontokat szem előtt tartani, de bizton állíthatom, megéri.

A fenti cikk Philippa Perry brit pszichoterapeuta Bárcsak olvasták volna ezt a könyvet a szüleink… című könyvének szerkesztett részlete.

Minden szülő azt szeretné, hogy a gyereke boldog legyen. De hogyan érhetjük ezt el? Könyvében a brit pszichoterapeuta húszéves szakmai gyakorlatával segít eligazodni, mi az igazán fontos a gyereknevelés során. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.