A második világháború előestéjén a brit hadsereg halálos fenyegetéssel szembesült. Londont meg fogják támadni. Winston Churchill a brit fővárost így írta le:

„a világ legnagyobb céltáblája, valamiféle irdatlan, kövér és kincset érő tehén, amelyet kikötöztek, hogy magához csalogassa a ragadozó vadállatot.”

A ragadozó vadállat természetesen Adolf Hitler és hadigépezete volt. Ha a brit lakosság megtörik a bombázás szörnyűségeitől, az a nemzet végét jelentheti. Civilek milliói esnek pánikba, és a katonaság el sem jut a csatatérig, mert a hisztérikus tömegek megfékezésével lesz elfoglalva.

Ha valaki tudni akarta, hogy miféle szörnyűségek következhetnek be, elég volt egyetlen könyvet kézbe vennie. A tömegek lélektana (Psychologie des foules), a korszak egyik legnagyobb hatású tudósának, a francia Gustave Le Bonnak a műve. A könyv lépésről lépésre bemutatja, hogyan reagálnak az emberek vészhelyzetben. Szerinte „az egyén azáltal, hogy organizált tömegnek lett a részévé, több fokkal süllyedt le a civilizáció lépcsőjén”. Pánik és erőszak uralkodik el ilyenkor az embereken, és felszínre bukkan valódi természetük.

Légi megfigyelő pásztázza az eget Londonban

Wikipédia

És akkor elkezdődött

1940. szeptember 7-én 348 német bombázórepülő kelt át a La Manche csatorna fölött. Ez a szeptemberi nap a fekete szombat, az ezt követő időszak pedig a Blitz, azaz a villámháború néven került be a történelembe. A következő kilenc hónap leforgása alatt csak Londonra több mint 80 ezer bombát dobtak le. Egész kerületek váltak a földdel egyenlővé. A fővárosban 1 millió épület omlott össze vagy sérült meg, és Nagy-Britanniában több mint 40 ezren vesztették életüket.

Hogyan reagáltak minderre a britek? A villámháborúról szóló beszámolók egybehangzóan arról tanúskodnak, hogy Londont nagy nyugalom szállta meg azokban a hónapokban. Egy amerikai újságíró megfigyelte, hogy a neki interjút adó brit házaspár teát szürcsölgetett, miközben az ablakok rázkódtak a kereteikben. A riporter megkérdezte, hogy nem félnek-e? „Ó nem, mi haszna lenne annak, ha félnénk?” – válaszolták.

Hitler nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyott valamit: a britek természetét. Az önfegyelmet. A jellegzetes fekete humort, amely megnyilvánult, amikor a bolttulajdonosok lerombolt üzletükre ezt a táblát akasztották ki: a szokásosnál is jobban nyitva. Vagy amikor egy pub tulajdonosa a pusztítás közepette így reklámozta magukat: a kirakatüvegünk odalett, de italkínálatunk töretlen, térjen be egy kóstolóra!

És mi a helyzet a lelki sérülésekkel? Az biztos, hogy az emberek szomorúak és dühösek voltak, és gyászolták az elveszített szeretteiket, de a pszichiátriai rendelők üresen kongtak. Sőt, az emberek általános lelki egészségi állapota még javult is. A békeidőkhöz képest visszaszorult az alkoholizmus és az öngyilkosság. A háború után sok brit visszasírta a villámháború napjait, amikor mindenki segített a másikon, politikai nézeteire és anyagi helyzetére való tekintet nélkül.

„A villámháború több szempontból megerősítette a brit társadalmat – írta később egy brit történész. – Hitler csalódott volt emiatt.” A tömegek pszichológiájának ünnepelt szakértője, Gustave Le Bon elméletei a gyakorlatban csúfosan megdőltek. A vészhelyzet nem a legrosszabbat, hanem a legjobbat hozza ki az emberből.

Mi legyen a brit hadsereg stratégiája?

Miközben a Királyi Légierő felkészítette a saját flottáját az ellenség bombázására, felmerült a kérdés, mi lenne a leghatékonyabb megoldás. Meglepő módon az ország hadügyi szakértői a bizonyítékok ellenére is ragaszkodtak ahhoz az elképzeléshez, hogy egy nemzet erkölcsi nagyságát meg lehet törni bombázással. Azzal érveltek, hogy igaz, hogy a britekét nem sikerült, de ők kivételesek: a higgadtságuknak és lelkierejüknek nincs párja.

Ebben a nézetben osztozott többek között Churchill jóbarátja, a Lord Cherwell néven is ismert Frederick Lindemann. A légitámadások stratégiájával kapcsolatos vitában Lindemann körömszakadtáig védte az álláspontját: márpedig a bombázás működik. Gustave Le Bonhoz hasonlóan ő is sötét színben látta a tömegeket, gyávának és pánikra hajlamosnak tartotta őket.

Véleménye alátámasztására Lindemann összeállított egy pszichiáterekből álló csapatot Birmingham és Hull városából. Több száz férfit, nőt és gyereket interjúvoltak meg, akik a villámháború alatt elveszítették az otthonukat, és részletekbe menően kikérdezték őket. A következtetésüket csupa nagybetűvel a címlapra nyomtatták: nincs bizonyíték a morál megtörésére.

Hogyan reagált Frederick Lindemann erre az egyértelmű eredményre? Figyelmen kívül hagyta. Hiszen már eldöntötte, hogy a stratégiai bombázás telitalálat, és nem zavartatta magát holmi tényektől. Így a Churchillnek küldött üzenetében egészen másképp adta elő a tényeket:

"A vizsgálatok tanúsága szerint az emberek házának lerombolása rendkívüli módon aláássa a morált. Úgy tűnik, hogy mélyebben megérinti őket, mint a barátaik vagy akár a rokonaik halála. Hullban egyértelműek voltak a feszültség jelei, pedig csak az otthonok egytizedét rombolták le. A fenti számok alapján komoly károkat okozhatunk az 58 legjelentősebb német városban. Kétségtelennek tűnik, hogy ez meg fogja törni a német népet."

Churchill jelzésére elszabadult a pokol Németországban. Olyannyira, hogy a bombázás végeztével a villámháborúhoz képest tízszer annyira rúgott az áldozatok száma. Egyetlen éjszaka alatt több férfit, nőt és gyereket gyilkoltak meg Drezdában, mint Londonban az egész világháború alatt. Az ország füstölgő romhalmazzá változott.

Vajon elérték a bombázások a kívánt hatást?

Drezda bombázása

Wikipedia/Bundesarchiv

Kezdjük megint egy neves pszichiáter beszámolójával. Friedrich Panse 1945. május és július között közel száz olyan német emberrel készített interjút, akiknek lerombolták az otthonát. Tömeghisztériának nyoma sem volt, épp ellenkezőleg: a bombatalálatot szenvedett helyek lakosai megkönnyebbülést éreztek.

A támadások után az emberek összefogtak, és kihúzták a romok alá szorult áldozatokat, eloltották a tüzeket. A Hitler Jugend tagjai a helyszínre siettek, hogy segítsenek a fedél nélkül maradottakon és a sebesülteken. Egy bolttulajdonos vicces feliratot tett ki az ablakába: bomba jó vaj kapható!

Az 1945. májusi német fegyverletétel után röviddel az amerikai védelmi minisztérium azzal bízta meg a szövetségesek közgazdászcsapatát, hogy tanulmányozza a legyőzött országban a bombázás hatásait. Az amerikaiak elsősorban azt akarták kideríteni, hogy a szőnyegbombázás jó taktika-e a háborúk megnyerésére.

A tudósok egyértelműen arra az eredményre jutottak, hogy a civilek bombázása fiaskó volt. Ahelyett, hogy gyengítette volna, a jelek szerint inkább erősítette a német gazdaságot, ezáltal meghosszabbította a háborút. 1940 és 1944 között a német tankgyártás kilencszeresére, a katonai repülőgépek gyártása tizennégyszeresére nőtt.

Egy brit közgazdászcsapat ugyanerre a következtetésre jutott. Az általuk megvizsgált 21 lerombolt városban gyorsabban nőtt a termelés, mint a kontrollcsoportként használt 14, bombatámadásoktól mentes városban. „Kezdtük belátni, hogy azonosítottuk a háború egyik legnagyobb, sőt talán a legnagyobb melléfogását” – vallotta be az egyik amerikai közgazdász.

Minél többet bombáztak, a máz annál erősebb lett

Leginkább az ejti az embert gondolkodóba az egész sajnálatos ügyben, hogy a főszereplők mind ugyanabba a csapdába estek. Hitler és Churchill, Roosevelt és Lindemann – mind készpénznek vették Gustave Le Bon állítását, miszerint a civilizáció vékony máza vészhelyzetben lepereg az emberről.

A hadügyi szakértők sajnos lassan kapcsoltak. 25 évvel később az Egyesült Államok hadserege háromszor annyi bombát dobott le Vietnámra, mint a második világháborúban összesen. Ez még nagyobb léptékű melléfogás volt.

Valahogy akkor is képesek vagyunk semmibe venni a bizonyítékot, amikor majdnem kiszúrja a szemünket. A mai napig sokan élnek abban a hitben, hogy a villámháború alatt a britek valamilyen csak rájuk jellemző tulajdonság miatt tartották magukat. Pedig ez nemcsak a britekre jellemző, hanem az emberiség egészére.

A fenti cikk Rutger Bregman Emberiség című könyvének szerkesztett részlete.

Az Emberiség számos példát hoz arra, hogy valójában jobban hajlunk az együttműködésre, mint a versengésre. Bregman üzenete: ha hiszünk az emberi jóságban és önzetlenségben, azzal lehetőséget teremthetünk társadalmunk radikális átalakítására. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.