A csokoládé a kakaócserje magjából készül. A növény Közép-Amerikában őshonos, bár ma már a legnagyobb termelői más régiókban találhatók: Elefántcsontpart, Ghána és Indonézia vezetik a sort. A növény története vitatott, de úgy tartják, először a mai Ecuador és Peru területén kezdtek foglalkozni a termesztésével. A mai Mexikó területén élő népek, az olmékok, maják és aztékok lelkesen fogyasztották a termést.

A spanyolok a 16. században vitték haza a csokoládét Mexikóból, miután leigázták az aztékokat. A csokoládé neve az azték xocolātl szóból ered. Amikor először Európába került, a csokoládét italként fogyasztották, ahogy az aztékok, csak a spanyolok kivették a receptből a csilit, és a folyadékot cukorral vagy mézzel édesítették.

A csokoládé terjedése Európában

A csokoládé(ital) a 17. századtól kezdett el terjedni Európában. A szilárd csokoládé csak 1847-től létezik. A bristoli Fry’s kifejlesztette az első tömeggyártásra alkalmas táblás csokoládét. Bár a csokoládéitalba már évszázadok óta kevertek tejet, az első táblás termék étcsokoládéból készült. Sokáig ugyanis nem sikerült a tejet hozzáadni a táblás csokoládéhoz, mert magas nedvességtartalma miatt megpenészedett.

Ezt a problémát 1875-ben egy svájci gyártónak sikerült megoldania. Az első táblás tejcsokoládét Daniel Peter csokoládémester készítette, aki folyékony tej helyett tejport használt. Utóbbit Henri Nestlé, a tejfeldolgozási technológiák nagy varázslója találta fel. Ők ketten később szövetkeztek más vállalkozókkal, és megalapították a Nestlé nevű óriáscéget.

Egy másik svájci vállalkozás, a Lindt & Sprüngli 1879-ben újabb áttörést ért el a csokoládégyártásban, amikor feltalálták a konsírozás nevű eljárást, amelynek során a csokoládémasszát hosszú ideig keverik az erre szolgáló gépekkel, így kellemesebb lesz az állaga és az íze is. A „svájci” a kiváló minőségű csokoládé jelzője lett.

Rossz hír a posztindusztriális kor híveinek

Sokan azt hiszik, Svájcban mást nem is gyártanak, csak csokoládét meg nevetségesen drága karórákat. Elterjedt vélekedés, hogy az ország elsősorban szolgáltatásokra épít, és csak néhány terméket állít elő. Szélsőségesen negatív előítéletek szerint Svájc abból él, hogy harmadik világbeli diktátorok pénzét mossa tisztára titkos bankszámlákon, és giccses szuveníreket árul gyanútlan turistáknak. Ha viszont pozitívan állunk hozzá, azt mondhatjuk, hogy Svájc az iparosodás utáni társadalom iskolapéldája, ahol a jólét alapját a – többek között turisztikai és pénzügyi – szolgáltatások jelentik, nem pedig a gyártás.

Az iparosodás utáni korról szóló diskurzus az 1970-es években kezdődött, és abból indul ki, hogy az emberek, ahogy egyre gazdagabbak, egyre magasabb szintű dolgokra vágynak. Ha mindenkinek tele a hasa, a mezőgazdaság dominanciája csökken. Ha az emberek egyéb alapszükségletei is kielégülnek, mint a ruházkodás és az otthonuk bebútorozása, megjelenik a kereslet más, kifinomultabb termékek, például a műszaki cikkek és gépkocsik iránt. Amikor már a legtöbben ezekhez is hozzájutnak, megnő az igény a különböző szolgáltatásokra: éttermek, turizmus, pénzügyi szolgáltatások stb. Az ipar jelentősége csökkenni kezd, és a szolgáltatás válik a domináns gazdasági szektorrá – beköszönt a posztindusztriális éra.

Az iparosodás utáni kor gondolatával az 1990-es években kezdtek igazán foglalkozni, amikor szinte minden gazdag országban csökkenni kezdett a gyártó szektor jelentősége, és nőtt a szolgáltatások szerepe, mind a termelés, mind a munkahely-teremtés szempontjából. Ezt a folyamatot dezindusztrializációnak nevezik.

Különösen azóta, hogy Kína ipari termelése a világ élvonalába tört, az iparosodás utáni társadalom hívei azt mondják, a gyártás immár a technológiailag elmaradottabb, alacsony bérekkel dolgozó országokba vándorol, amilyen Kína is. A jövőt a magas színvonalú szolgáltatások, például a pénzügyi és számítástechnikai tevékenységek és a vállalati tanácsadás jelentik.

Svájcot és néha Szingapúrt előszeretettel hozzák fel példának arra, hogy az erős szolgáltató szektor magas életszínvonalat tesz lehetővé. Sikerükön felbuzdulva néhány fejlődő ország, például India és Ruanda, még azzal is megpróbálkozott, hogy többé-kevésbé átugorja az iparosodás szakaszát, és a csúcskategóriás szolgáltatások exportjára specializálódjon.

Rossz hír a posztindusztriális kor híveinek, hogy Svájc valójában a világ leginkább iparosodott országa, ahol a legmagasabb az egy főre jutó ipari termelés. Nem sokszor látunk „Made in Switzerland” címkét, de ez egyrészt azért van, mert az ország kicsi, másrészt termelési eszközök gyártására szakosodott – gépeket, precíziós berendezéseket és ipari vegyszereket állítanak elő, amelyekkel a hétköznapi vásárlók nem igazán találkoznak. Szingapúr pedig, amelyet szintén posztindusztrializációs sikertörténetként emlegetnek, a világ második legjobban iparosodott országa.

Svájccal és Szingapúrral mint iparosodás utáni társadalmakkal példálózni olyan, mintha Norvégiával és Finnországgal reklámoznánk tengerparti nyaralást.

A posztindusztrializmus hívei alapvetően helytelenül értelmezik az utóbbi évek gazdasági változásainak természetét. A dezindusztrializációt nem a kereslet átalakulása vezérli, hanem a termelékenység változása. Mivel a gyártási folyamatok egyre inkább automatizálódnak, ugyanannyi termék előállításához kevesebb dolgozóra van szükség. A gépek és ipari robotok segítségével a mai munkások a többszörösét tudják megtermelni annak, amire a szüleik nemzedéke képes volt. Fél évszázada a gazdag országokban a foglalkoztatottak 40%-a a gyártó szektorban dolgozott, ma már 10–20%-uk is képes ugyanazt a mennyiséget vagy akár többet is megtermelni.

A termelés dinamikája összetettebb

Igaz, hogy nemzetgazdasági szinten csökkent a gyártó szektor jelentősége, de nem azért, mert abszolút mértékben növekedett volna a szolgáltatások iránti kereslet a gyártott termékek iránti kereslethez képest, ahogy a posztindusztrializáció hirdetői állítják. A változás oka, hogy a szolgáltatások egyre drágábbak a termékekhez képest, mivel a gyártó szektorban gyorsabban nő a termelékenység, mint a szolgáltató ágazatokban.

Gondoljunk csak arra, mennyivel olcsóbbak lettek a számítógépek és mobiltelefonok az utóbbi évtizedekben, míg ez egy hajvágásról vagy éttermi vacsoráról nem mondható el. Ha figyelembe vesszük ezeket a relatív árváltozásokat, megállapíthatjuk, hogy a legtöbb gazdag országban csak minimális mértékben csökkent a gyártó szektor szerepe a nemzeti termelésben, néhol pedig még nőtt is az utóbbi évtizedekben.

A posztindusztrializmus mítoszával ellentétben egy ország életszínvonalát tekintve még most is az a legmeghatározóbb, hogy versenyképes-e a gyártó szektora. A gyártás helyébe léptetni kívánt magas termelékenységű szolgáltatások között sok olyan van – egyebek mellett a pénzügyi, közlekedési és üzleti szolgáltatások –, amelyek nem léteznének a gyártó szektor nélkül, mert főleg onnan kerülnek ki az ügyfeleik.

Csak azért látszanak „újnak”, mert a vállalatok korábban házon belül oldották meg ezeket a feladatokat (és ekkor a gyártó szektor megtermelt jövedelmébe számítottak bele), most viszont az adott területre szakosodott vállalatok foglalkoznak velük (és így már a szolgáltató szektor teljesítményéhez járulnak hozzá). Ezért van az, hogy azokban az országokban, ahol erős a gyártó szektor, mint például Svájcban és Szingapúrban, a szolgáltató szektor is virágzik (bár ugyanez fordítva már nem feltétlenül igaz).

Ráadásul a gyártó szektor még mindig az innováció fő forrása. Még az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban is, ahol a gyártás a gazdasági teljesítmény mindössze körülbelül 10%-át adja, a kutatás-fejlesztés (K+F) 60–70%-a ebben a szektorban történik. Azokban az országokban, ahol a gyártószektor szerepe nagyobb, mint például Németországban vagy Dél-Koreában, ez az arány 80–90%.

Az elképzelés, hogy ma már posztindusztriális társadalomban élünk, különösen sokat ártott az Egyesült Államoknak és az Egyesült Királyságnak. A két ország, és főleg az Egyesült Királyság, az 1980-as évek óta elhanyagolta a gyártó szektort, mivel úgy hitték, hanyatlása annak jele, hogy ipari gazdaságból immár iparosodás utáni gazdasággá fejlődnek. A politikusoknak ez kiváló kifogásul szolgált arra, hogy ne tegyenek semmit a gyártó szektor hanyatlása ellen.

Így aztán az utóbbi évtizedekben mindkét ország gazdaságát a pénzügyi szektor túlburjánzása jellemezte, míg a 2008-as globális pénzügyi válság idején az egész össze nem omlott. Az azt követő ingatag talpra állás újabb pénzügyi (és ingatlanpiaci) lufira épült, amikor a központi bankok történelmi mélységekben tartották a kamatlábakat, és úgynevezett mennyiségi könnyítést alkalmaztak.

A 2020–22-es Covid–19-világjárvány azonban megmutatta, hogy az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság pénzügyi piacai már teljesen elszakadtak a reálgazdaságtól. A pandémia alatt mindkét országban szárnyalni kezdtek az értékpapírpiacok, miközben a hétköznapi emberek a bőrükön érezték a reálgazdaságot jellemző visszaesést, a munkanélküliség növekedését és a jövedelmek csökkenését.

Ne tévesszen meg, ha a csokin kívül nem vettünk más svájci terméket!

Svájc sikerének titka a világ legerősebb gyártó szektora, nem pedig a bankok és a gazdag turisták, ahogy sokan hiszik. Sőt a svájci csoki is a gyártó szektornak köszönheti hírnevét (olyan ötletes eljárásoknak, mint a tejpor és a tejcsokoládé előállítása, meg a konsírozás).

A szolgáltatóiparnak ehhez semmi köze. Nem azért népszerű a svájci csokoládé, mert a bankok kifinomult részletfizetési konstrukciókat ajánlanak a csokoládét vásárlóknak, vagy mert a marketingügynökségek olyan meggyőző reklámokat alkottak.

A posztindusztriális társadalommal kapcsolatos értekezések, amelyeknek Svájc akaratlanul is a középpontjába került, legjobb esetben is félrevezetők, rosszabb esetben kimondottan ártalmasak a reálgazdaság számára.

A fenti cikk Ha-Joon Chang közgazdász Emészthető közgazdaságtan című könyvének szerkesztett részlete.

Miért lett a répa narancssárga, és mit tanít ez az innovációról? Miként válhat manapság is „banán-köztársasággá” egy multinacionális vállalatoknak szabályozás nélkül teret adó ország? Hogyan alapozta meg a rozs a világ első jóléti államának kialakulását? Könyvében Ha-Joon Chang közgazdász az összetett történelmi, gazdasági és társadalmi folyamatok összefüggéseit úgy elemzi és teszi „fogyaszthatóvá”, hogy a világ minden tájáról származó ételekről szóló történetekkel fűszerezi. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.