A humor nem pártállás kérdése. A párt-fanzinből most az utcai lapforgalomba kerülő Utolsó Figyelmeztetés (Ufi) azzal kísérletezik, hogy visszahozza a korai Fidesz-idők ironikus hangját s új fegyverként vesse be a jobb-bal sajtóháborúban. Csak a párt, amely "alól" beszél, rég nem olyan már. Ez nem a Listen To Your Heart, s pláne nem Gombóc Artúr pártja, hol van már a "Hallgass szívedre...", a "Hej-ha..." vagy az "Itt és mást" lendülete és leleménye, ez a párt ma kommunikációjában egyszerre kíván megfelelni nyugati szövetségeseinek és a klérusnak, a határon túli magyarság mérsékelt és radikális képviselőinek, a neokonzervatív budai úriasszonyoknak, tekintélyelvű nosztalgiázóknak és a Demokrata olvasóinak stb.
Itt próbálná meg definiálni magát az Ufi. Nem könnyű. A politikusok - minden oldalon - görcsösen próbálják újjáéleszteni a politikai pamflet műfaját, de csak kihelyezett sajtótájékoztatókra, meglepő leleplezésnek szánt, de heccelődésbe fúló, buzgómócsingos utcai akciókra futja. Hatalmas tér nyílna hát az igazi politikai szatírának. Még úgy is, hogy egy lap csak a kormánypolitikusokra megy rá: a jelenlegi kormány ugyanis ideális céltábla. Az Ufi harcosan esik neki mindennek és mindenkinek a(z általa vélt) balliberális oldalról, ezt ígéri és teljesíti is.
Ám mintha itt elfogyna a szufla. Az Ufi a korai Magyar Narancsot idézné vissza, de hát az "eldurran a búránk"- típusú ki(be)szólásoknál a kilencvenes évek elején megjelent Narancsok szellemesebbek, elsöprőbbek voltak, nem utolsó sorban pedig a szleng és a pimaszság mögött mégiscsak irodalmi ihletésűek. (És persze a Narancs gyorsan levált az akkori Fideszről, humorát, nyelvét nem állította napi politikai célok szolgálatába.) Ahogy mostanság a baloldali cikkírás csődjéről, vagy éppen ellenkezőleg, virágzásáról vitatkozók alaposan feltárták: akik oda írtak, olvastak is; Petritől Esterházyn át Kukorellyig, Temesiig sok mindenkit, akik az akkori új magyar irodalmat alkották. S Karinthytól Molnárig, Szép Ernőig, Bálint Györgyig a magyar sajtóirodalmat. Olvasták (vagy éppenséggel fordították) Charles Bukowskit, Tom Wolfe-ot, Hunter S. Thompsont, PJ. O'Rourke-t és a Rolling Stone magazint.
A magát valamiféle "új nemzedék" lapjaként meghatározó, de a korai Narancs hatását letagadni nem tudó Ufi (tényleg: kit és mire is figyelmeztet?) az utcai szlenget, a diáknyelvet próbálja becsempészni az új konzervatív tematizálásba és sajtónyelvbe, de a két minőség egyelőre szétveri egymást. Az Ufit nehéz szeretni, mert egyszerűen nem humoros. Az új folyam első, ingyenesen szétosztott számában a Kádár visszajövetelét vizionáló humoreszk viccei suták, arról nem szólva, hogy nomenklatúrázni ott, ahol két oldallal elébb Martonyi János - a Németh-kormány privatizációs kormánybiztosa, aki tekintélyes külügyi pályafutás után 1986-ban lépett be az MSZMP-be - nyilatkozik: rontja a szatíra hatásfokát. A Doromboló Cicus díj, amelyet a lap a kormánynak gazsulálók számára oszt ki, görcsös aktivista fenegyerekeskedés.
Az Új Jobboldalról szóló, elemzőnek és megsemmisítőnek szánt vitacikk olcsón szellemeskedő, a vasútról szóló dolgozat kissé suliújságos, a Mávtalanság cím viszont több mint ízléstelen. Lévai Katalint "hiperaktív kirakatminiszternek" jelzőzni nem túl leleményes, miközben a róla szóló cikkből lóg a kapanyél: fölényesen pszeudo-tudományosnak nevezni a feminizmust 2003-ban sima műveletlenség. Az Ufi a szórakoztatást kedélyességgel, az oknyomozást álbuzgalommal, a humort mókamesterséggel próbálja teljesíteni. A nyelvteremtő erő nem a saját hang erőltetésétől jön meg. Az intellektuális háttér hiányát nem fedi el a harcos politikai vértezet.