Az elmúlt 20 évben is e hagyománynak nyílt tere, amikor a magyar családoknak a tudásértéken alapuló felemelkedés melletti elkötelezettsége helyezte nyomás alá a felsőoktatást, annak érdekében, hogy a magasabb képzettség ne csak a kivételezettek számára váljon hozzáférhetővé. Ezzel együtt járt a politikai konszenzus a tudásalapú gazdaság, a magas hozzáadott értéket igénylő multinacionális tőke igenlésében. A mind súlyosabb alulfinanszírozottság idején is megmaradt a felsőoktatás társadalmi tekintélye és vonzereje a fiatalok és családjaik számára.

Horváth Szabolcs

Paradox, hogy éppen most kérdőjeleződik meg a magyarság-stratégia konzervatív történelmi alapvetése a tudás-központúságról. Azok a gazdasági csoportok ugyanis, amelyek a beszállítói-segédmunkás Magyarországban érdekeltek, el tudták érni a felsőoktatás politikai súlyának csökkenését. Emögött érzékelhető egy kádári utókorból örökölt bizarr érdekszövetség: az olcsó munkaerőn alapuló magyar jövő víziója talált segédletre a világszerte leszállóágban lévő, nálunk azonban még hatni képes technokrata-monetarista, Bokros-típusú államigazgatási csoportban. Előbbiek természetes önérdeke, hogy mondjunk le a tudásalapú gazdaság és társadalom értékelvéről, elégedjünk meg az alacsony munkaerő-költségek miatt Magyarországot választó tőkével. A mindenkori megszorítók ehhez szolgáltatják a felsőoktatásból kivonhatónak tartott források zsákmányát, kiegészítve az egyetemek és főiskolák állami központból irányíthatóságának kudarcra ítélt vágyálmával.

A válságból így Magyarország a fejlett világ előre tekintő népeitől gyökeresen eltérő utat választott kivezetésül. Míg náluk az oktatási és kutatási kiadásokat nemhogy nem csökkentették, de jó néhány helyen növelték, nálunk arányaiban az egyik legnagyobb „válságadó” a felsőoktatást sújtja.
Történeti hagyomány, statisztika, mérhető teljesítmények, logikus érvek, a lélek és szellem nehezen számszerűsíthető tényei – nem érdemes naivnak lennünk, a gazdasági-politikai-pénzügyi érdekérvényesítés egyetlen mozdulatával félresöpörhető okvetetlenkedések csupán. Mármint az amorális gazdagodás, a nyers pénz- és hatalmi uralom, a provinciális felvilágosítók értékmentes technokráciájának világában. Aminek a leváltását mitől mástól remélhette az értékelkötelezett, konzervatív értelmiség, mint a történeti, intellektuális és kulturális értékek mellett hitet tevő politikától?

Az elmúlt két évtizedben ugyanis kiismerhettük az értékmentesség szirénhangjait. Az európai, majd euroatlanti egyetem azonban nyolcszáz éves történetében sohasem volt pusztán technokrata projekt – az uniós folyamatokra vagy éppen fiskális követelményekre hivatkozó mantrák többnyire gondolattalanságot, szolgai alkalmazkodást, nem ritkán korrupciót lepleztek az elmúlt években.

Azt se feledjük azonban, hogy hipokrita minden szó a nemzeti hagyomány és kultúra fontosságáról, ha a kellően széleskörű, magas színvonalú és elérhető felsőoktatás nem neveli ki a kulturális termékek létrehozóit és fogyasztóit. E nélkül nincs autonómia, nincs önállóság és szétmállik a határokon átívelő kötőereje is a magyarságnak.

A tudás melletti elkötelezettség más tekintetben is összekötött évszázadon át. A konzervatív-liberális eszmekör felsőoktatás-politikájának természetesen sok, joggal bírálható eleme akadt. Azonban az oktatás és tudomány nemzetstratégiai igenlése közös platformja volt a konzervatív, illetve a baloldali és szabadelvű áramlatoknak, s így az egészséges nemzetekben kellő mértékűen létező politikai közösség egyik fontos tényezőjét jelentette.
Az egyetem ügye mindezek okán elsősorban nem intézményszervezési és gazdaságpolitikai kérdés, hanem értékvilágok közötti választás. Ebben kell színt valljanak mindazok, akik a következő évtizedeket meghatározó döntésekért felelősek lesznek.

A szerző további gondolatait a magyar felsőoktatásról a HVG e heti számában olvashatják.