Választás 2018
Diadalmámor és totális összeomlás - ez maradt a 2018-as parlamenti választás után. Magyarország tehát egyrészt olyan, mint volt immár nyolc évig, eközben mégis egészen más lett, mint április 8-án reggel volt. A nagy kérdés most az: hogy jutottunk idáig, és mi jön most. Igyekszünk válaszokat találni.
Milyen jövőt tervez magának Vona Gábor az újbóli kétharmad alatt? A választás előtt tíz nappal azt mondta a hvg.hu kérdésére:
„Ha ez a kormány marad, nem váltja le forradalom. Egyszerűen a magyar társadalom józan többsége fájó szívvel elvándorol az országból, vagy visszahúzódik a kiskertekbe, és kivárja, hogy mi lesz.”
A Jobbik távozó elnöke tehát két dolgot tehet:
- dönthet úgy, hogy végleg hátat fordít a politikának, és ő is csatlakozik a kivándorlókhoz, esetleg belső emigrációba vonul.
- vagy taktikai visszavonulás mellett dönt. Kivár, és ha eljött az idő, visszatér.
A Facebookon közzétett bejelentésében azt üzeni a Jobbik egymillió szavazójának: „a Fidesz 2/3-a ellenére is folytatjuk küzdelmünket egy biztonságos, élhető, szabad és igazságos Magyarországért”. Lehet ez egy lózung attól, aki most szabadul a tehertől, és még utoljára udvarias azokkal szemben, akik szavazatukkal támogatták. Vagy lehet ígéret is arra, hogy nem ez a harc volt a végső. A magánéletbe való végleges visszahúzódást nincs értelme ezen a helyen elemezni, a másikat van. Így a cikk innentől abból indul ki, hogy Vona vérbeli politikusként nem változik, csak átalakul.
Cinkos vagy számkivetett?
Vona Gábor értette talán meg elsőként, hogy a következő években csak a maximális távolság nyújthat minimális védelmet Orbán Viktor rendszerétől. Aki a NER 3.0-n belül marad, annak alkalmazkodnia kell, az cinkossá válik. És ez alól már a parlament sem nagyon lesz kivétel. Kétharmaddal szemben ugyanis csak óbégatni lehet. Vona próbálkozott vele, az elmúlt négy évben is beolvasott Orbánnak, amikor csak lehet, még börtönnel is megfenyegette. A parlamenti ellenzék minden lehetőségével élni próbált, hiszen még az MSZP-vel is összeállt, hogy antidemokratikus törvényeket az Alkotmánybíróság elé vigyen, mint például a Lex CEU esetében.
Mindezen felszólalások és eszközök hatásfoka egy gyengébb kormányhatalom és egy erősebb ellenzék idején is nulla volt. Nem ártott a rendszernek sem közvetlenül, sem közvetve a választások eredményében. Mostantól az Országgyűlésben lehet engedelmesen ülni Kövér László kényes ízlése szerint. Ilyen körülmények között a parlamenti mandátumról lemondani kizárólag pénzügyi oldalról lehetett nehéz döntés.
A pártelnöki posztról való távozás érdekesebb, de hasonlóan logikus. A lemondást Vona nem kerülhette el, hiszen azt megígérte előre. De két hete még így hangzott Vona szájából a fogadalom:
„Nem fogok magyarázkodni. Hogy utána mi lesz a sorsom, majd a párt eldönti. Nem akarok kiiratkozni a politikából, de vállalom a felelősséget azért, hogyha a Jobbik nem tudott választást nyerni.”
A tényleges bejelentés pedig így hangzott:
„benyújtottam a lemondásomat, amelyet a Jobbik elnöksége elfogadott. A közeljövőben a Jobbik tisztújító kongresszust fog összehívni, hogy új elnököt válasszon, a tisztújításon nem méretem meg magam.”
A különbség könnyen felfedezhető: a párt döntése kikerült a második szövegből. Vona maga határozott sorsáról. Toroczkai László pedig már be is jelentkezett a helyére. Sokan úgy gondolják, ezzel már el is dőlt, hogy a Jobbik megy vissza a szélsőjobbra. Ez azonban még nem biztos, és épp Vona távozásával nőtt annak az esélye, hogy akár a néppárti vonal is megmaradjon.
Hány cikkcakk van még benne?
Ha Vona újra megméreti magát, akkor nem győzhet anélkül, hogy a szélsőjobboldali szárnynak jelentős kompromisszumokat ne tenne. A választást ugyanis Vona bukta el, és a legkönnyebb magyarázat jelenleg az, hogy azért történt mindez, mert a pártelnök eladta a Jobbik lelkét az ördögnek, és elárulta régi meggyőződésüket. A párton belül maradt radikálisokat csak úgy lehetett volna pacifikálni, ha Vona a szélsőséges politika ígéretével udvarolja őket körül. Máskülönben alulmarad Toroczkaival szemben, vagy esetleg a Jobbik miatta szakad ketté. Ezek nem lehettek valódi opciók egy távlatokban gondolkodó Vona számára.
Vona Gábor valójában nem indulhatott újra a pártelnöki címért, más pozíció pedig nem nagyon van valakinek, aki megjárta már a legmagasabb posztot. Viszont a képviselői fizetés visszautasításával ez a vezéráldozat már van akkora, hogy a néppárti vonal akár eséllyel is küldhet valakit Toroczkai ellen a pártelnökségért.
Toroczkai (vagy más radikális politikus) elnökként két alapvető problémával szembesülne:
- továbbra is függőben van egy 660 millió forintot meghaladó ÁSZ-büntetés,
- valamint a migránszabáló Fidesz miatt semmi hely sincsen a szélsőjobbon, ahova vissza akarná kormányozni a hajót.
És akkor a többi, Toroczkait váró kellemetlenségről nem is beszéltünk. Az Állami Számvevőszék ugyanis lehet még kreatív a kampánypénzek elköltésének vizsgálatakor, jöhet itt még újabb és újabb büntetés. A frakcióban közben sokan vannak azok, akik Vona stratégiájához voltak hűek. Ráadásul vagy Ásotthalomról vezet egy pártot, vagy feladja a polgármesteri posztot. A parlamentbe pedig a Jobbik-lista 64. helyéről egykönnyen nem tud bejutni, hogy frakcióvezetőként megmutassa magát. A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy a szétrohadás gondnoka lehet leginkább a Jobbik élén. (Orbán Viktor persze biztosan örömmel utasítana helyre egy nyíltan rasszista és antiszemita pártot a parlamentben, hogy ezzel illatosítsa saját kipárolgásait a külföldi publikum felé.)
Az igazság középen van?
Amennyiben akadna egy néppárti jobbikos, akit elnökké is választanak a pártban, neki is meg kell küzdenie az ÁSZ és a kétharmad dühével. De minden bizonnyal a képviselők közül kerülne ki, rendelkezne parlamenti tapasztalattal, és volna értelme a távlatos stratégiának: haladni tovább középre, ahol pillanatnyilag csak a felperzselt puszta van. Ehhez sokat hozzátenne a bázis megőrzése, újat építeni ugyanis nehéz.
Vona Gábor esetleges politikai jövőjébe még egy fordulat nem fér bele. Évekig kellett bizonygatnia, hogy a bárány a valós, nem a farkas. Ha még egyszer irányt vált, legfeljebb publicista lehet, politikus többé nem. A néppárti Vona lépett vissza a napi politikától, ő is térhet csak vissza, ha a célja a kormányfői poszt maradt. Számára most az is jó, ha Toroczkai viszi a Jobbikot annak büntetéseivel és finanszírozatlanságával (ha volt benne Simicska-pénz, most már ott sincs, ahogy a Nemzetben sincs). A párttal a múltja is elsüllyed akkor, többé nem kell majd Heller Ágnes és Ceglédi Zoltán között folyó vitát hallgatnia.
Vona körében 2017-ben komolyan felmerült, hogy a Jobbik álljon össze azokkal, akiket a hivatalos kommunikáció szerint „21. századi pártoknak” neveztek. Úgy tudjuk, az elképzelések messze meghaladták volna a koordinációt. A vidéki bázissal rendelkező Jobbik így akart a városiak számára is vonzóvá válni. Realitása nem volt az összebútorozásnak tavaly, de építkezési tervnek még hasznosítható a következő négy évre.
A visszatérés nem könnyű, az utóbbi időben csak Orbán Viktornak sikerült, de ő mindössze a pártjában lépett hátra, a parlamentet nem engedte el. Bajnai Gordon esete pedig ékesen bizonyította, hogy a rossz ritmusérzékkel megszervezett belépő és a megbízhatatlan partnerek mindent tönkre tudnak tenni. Aki nincs szem előtt, arról megfeledkeznek, mondja az angol mondás lényegesen frappánsabban. Ez Vona dilemmája is lesz: el is tűnni, jelen is maradni. A Jobbik most bejutott pár parlamenti képviselőjére előre tolt helyőrségként talán számíthat.
A visszatérésnek kevés esélyét látnánk, ha nem pillantanánk balra is. A túloldalon azonban nem tervezés látszik, hanem túlélési gyakorlat. Pillanatnyilag választási csalásra hangszerelve adják elő a pártvezetők, hogy ők miért nem érdemelnek büntetést a vasárnapért. Ha így folytatják, újra lépéselőnyt adnak Vonának.
