szerző:
Lőrinc László
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

A húszas évek parlamenti ellenzéke egy kétharmadot összetrükköző erővel szemben próbált szövetkezni és bojkottal harcolni. A fővárosi helyhatósági választások tűntek a kitörési pontnak. Hiába.

„Történelmi kényszerűség a demokratikus ellenzéki szövetkezés.

Aki ebből az egyesülésből kivonja magát, az tulajdonképpen kicsinyes szempontokból nem akarja erejét beleadni abba a nagy küzdelembe, amelynek végső célja, hogy Magyarországon újra érdemes legyen élni” – dörögte Vázsonyi Vilmos 1924. november 24-én a Lipótvárosi Demokrata Körben. A beszélő – ahogy Krúdy Gyula nevezte: a „demokrata pápa” – a Nemzeti Demokrata Párt vezére, akinek páratlan népszerűségét jól jelzi, hogy folyamatosan hat választáson nyerte el a terézvárosi képviselői mandátumot. A dörgedelem pedig az akkor már egy hónapja összeállt Demokratikus Szövetségből kimaradó liberális Rassay Károlynak és párthíveinek szólt.

Vázsonyi Vilmos (középen), tőle jobbra Rassay Károly és más demokrata képviselők a parlament kapujában. Nem mentek egyről a kettőre
©

A Demokratikus Szövetség kezdeményezője eredetileg a Kossuth Párt vezetője, Nagy Vince volt, aki az őszirózsás forradalom után belügyminiszter, majd e forradalom eszméinek továbbképviselője, vagyis „oktobrista” volt. A szövetkezésnek, kisebb csoportok mellett, tagja volt a Magyarországi Szociáldemokrata Párt is. Petőfiéket idéző 12 pontos közös programjukat Hegymegi Kiss Pál debreceni képviselő olvasta fel a nemzetgyűlésben.

E szerint fel akarták számolni az akkor Európában már egyedülálló nyílt szavazásos képviselő-választási rendszert (lásd alább Nyíltan sunyítva című keretes írásunkat), amely lehetővé tette a csalásokat, vagyis a kormány kétharmadát. A kormányzói jogkör korlátozását, a szabadságjogok teljes körű biztosítását, az internálás megszüntetését is követelték (még mindig lehetett embereket bírói ítélet nélkül évekig fogva tartani). Szociális téren pedig a módosakat erősebben sújtó adórendszert, földosztást és egyéb szociálpolitikai intézkedéseket szorgalmaztak a rászorulók javára. Az már nem szerepelt a 12 pontban, hogy a fősodortól eltérő külpolitikai elképzeléseik is voltak, részt vállalva például a nemzetek közeledését szolgáló páneurópai mozgalomban.

A hasonló elveket valló Rassay úgy gondolta, hogy pártja sikeresebb lehet, ha középre áll, és miközben közvetítő szerepet játszik a kormánypárt és az ellenzék között, a soron következő választásokon begyűjtheti azoknak a konzervatív-liberális ellenzékieknek a voksait, akiket riaszt a „vörös” szociáldemokratákkal való együttműködés.

Voltak ugyanakkor tapasztalatok, amelyek a szövetkezés mellett szóltak: az 1922-es nemzetgyűlési választásokon például Debrecen három választókerületét felosztották egymás között a szociáldemokraták, a liberálisok és az oktobristák, és egyik helyen sem indítottak egymásra jelöltet. Így a „kálvinista Róma” mindhárom mandátuma ellenzékiekhez került. (A nagyvárosokban titkos volt a szavazás.) A szövetkezést siettette az is, hogy olyan veszedelmes tervek kerültek terítékre a nemzetgyűlésben, amelyek meghiúsítását a közös fellépéstől remélték. Ezek egyike volt a fővárosi törvény tervezete, amely Budapestre is ki akarta terjeszteni az országosan már jól működő tekintélyuralmi berendezkedést. E szerint a budapesti helyhatósági választáson a város élén álló közgyűlés 310 helyéből csak 250 lenne választott, 60 főt közvetlenül vagy közvetve a kormányzat nevezne ki.

Nyíltan sunyítva

A törvényhozási választások kezdetben nyíltan folytak egész Európában: a különböző pártok hívei zászlókkal, jelszavakkal, csoportosan vonultak szavazni. A XIX. század végére azonban a legtöbb országban átálltak a titkos voksolásra. Magyarország kivétel volt, így itt a hatóságok továbbra is akadályozhatták az ellenzéki csoportok utazását (nem minden településen lehetett szavazni); verekedést provokáltak, amire válaszul szét lehetett őket zavarni; a napon várakoztatták őket, míg csak haza nem mentek; nem engedték őket bejutni a szavazóhelyiségbe. Kisebb településeken a fenyegetés és a lekenyerezés is jól működött, hiszen az emberek ismerték egymást, a helyi hatalmasság ellenőriz(tet)hette, ki hogyan szavazott, amit büntethetett és jutalmazhatott is. Az őszirózsás forradalom után, 1918-ban hozott választójogi törvény végre titkos szavazást rendelt el, de erre csak 1920-ban került sor. Két évre rá a Bethlen-kormány törvényjavaslatot terjesztett be a nyílt voksolás visszaállítására vidéken, arra hivatkozva, hogy a magyar ember egyenes jellemével nem fér össze a titkolózás. A nemzetgyűlés többsége ezt felháborodottan utasította vissza, ezért egy egészen abszurd megoldás született: a kormány rendeleti úton hozta meg az új választási jogszabályt. Az 1922-ben így megválasztott új törvényhozók később már törvényerőre emelték a rendeletet, aminek korábban ők maguk is köszönhették mandátumukat. A „csendőrtollak” írják meg, hogy „ki lesz a követ – panaszolta József Attila 1937-es, Hazám című versében – / hisz, »nyiltan« dönt, ki ezer éve / magával kötve mint a kéve, / sunyít vagy parancsot követ”.

A választás befolyásolására a hatóságok más eszközöket is rendre bevetettek, így az ellenzéki kampányesemények betiltását vagy szétzavarását, a jelölt kitiltását a választókerületből, az ajánlóívek érvénytelennek nyilvánítását vagy „elvesztését”. Ezért gyakori volt, hogy egy választókörzetben végül csak egyetlen, kormánypárti jelölt tudott indulni; 1926-ban például a mandátumok 40 százalékát ilyen módon, tényleges választás nélkül nyerték el. (Budapest kivételével – ahol pártlistás volt a szavazás – csak egyéni választókerületek voltak; kompenzációs lista sem létezett az elveszett szavazatok részbeni pótlására.)

Mind Bethlen István miniszterelnök – hozzá hasonlította magát pár éve Orbán Viktor –, mind baloldali ellenzéke kulcskérdésnek tartotta Budapest ügyét. Tudták, hogy itt nem érdemes nyílt választást bevezetni: a hatóság úgysem tudja egyenként szemmel tartani a rengeteg szavazót. Ezért, továbbá a fővárosi társadalom összetétele, tájékozottsága, világnézeti attitűdje miatt, ez lehet az az arkhimédészi pont, ahol – ha nincs kormányzati trükközgetés – a baloldali ellenzék többségbe kerülhet. Egy 1923-as kormányülésen Bethlen egyenesen 70 százalékos várható győzelmükkel riogatott.

Ezt a félelmet (és reményt) alátámasztotta az a tény, hogy az 1922-es nemzetgyűlési választásokon Budapesten a szociáldemokraták a szavazatok 42 százalékát kapták, az átmenetileg szövetkezett Vázsonyi- és Rassay-blokk pedig a 23 százalékát. Ha abból indultak ki, hogy egy szélesebb szövetség sem baloldali szocialista, sem jobboldali liberális szavazókat nem fog nagy tömegben elriasztani, akkor úgy kalkulálhattak, hogy közösen hatalomra kerülhetnek a fővárosban. Az viszont már kérdéses volt, tudnak-e akkorát győzni, hogy a hatvan kinevezett taggal együtt is kisebbségben maradjon a teljes jobboldal a közgyűlésben.

Végül a fővárosi törvény 1924 novemberében átment, de ez csak tovább erősítette mind a szövetkezők, mind a különutasok taktikai álláspontját. Még ebben a hónapban a nemzetgyűlésben váratlan jelentőséget is kapott ez a belső vita. A kormány beterjesztette javaslatát a házszabály revíziójáról, amely az ellenzéki hozzászólásokat korlátozta volna, ezért a Demokratikus Szövetség obstrukcióra, túlbeszélésre készült ellene.

A vita hevében, 1924. november 28-án Györki Imre szociáldemokrata képviselő korrupcióval és ezt leplező hamis tanúzással vádolta meg Bethlent. A gyanú szerint a miniszterelnök tudott arról, hogy a kormánytagok pénzért adtak élelmiszer-kiviteli engedélyeket. Gyanút keltett egyebek között, hogy Bethlen három hétre az igazságügy-miniszteri tárcát is átvette, így eltüntethette a rá terhelő iratokat – mint L. Nagy Zsuzsa Bethlen liberális ellenzéke című könyvéből kiderül, évtizedekkel később bebizonyosodott, hogy valóban ez történt. A házelnök úgy vélte, „a képviselő a miniszterelnök úrral szemben durva sértést alkalmazott”, ezért megvonta tőle a szót, majd miután Györki többszöri felszólítás ellenére is tovább beszélt, kivezettette az ülésteremből.

Az egész ülést végigkísérte a baloldal felháborodott tiltakozása. Közbekiabálásaikban nemcsak az elnököt szidalmazták, azt mondták, a 

„vádlottak padjára való, amiért megbecstelenítette a házat”,

hanem a kormánypártiaknak címezve különféle korrupciós ügyekre is utalgattak („lakáspanamista”, „lakássíber”, „repceügy”, „dorogi gumi”, „kedvezményes részvények”). A többszöri szünet ellenére a vihar nem csitult, így egyre-másra vezettették ki az ellenzékieket. A jelen lévő Bethlen viszont nem reagált a vádakra, összeesküvést emlegetett, és közölte az ellenzékkel, hogy

„le fogunk számolni önökkel!”.

A háromórás botrányt követően a kormány rendőri készültséget rendelt el az Országház körül, behívta a szabadságos rendőröket, a gyárnegyedekbe járőröket küldött – készült az utcai nyomásgyakorlásra. Ez azonban elmaradt, mert a Demokratikus Szövetség pártjai más taktikát választottak. Miután a mentelmi bizottság 13 képviselőjüket 10–25 ülésnapról kitiltotta, úgy döntöttek, hogy bojkottálják a nemzetgyűlést. „A szövetkezett ellenzék nem hajlandó többé arra, hogy a... látszatalkotmányosságnak fügefalevele legyen” – jelentette ki nevükben Hegymegi Kiss. Felbátoríthatta őket, hogy néhány hónappal korábban az olasz fasiszta kormányfő, Benito Mussolini ellenzéke is kivonult – ennek az akciónak a kudarca akkor még nem látszott.

Bethlen István a képviselőházban. Háromórás botrány, rendőri készültség
©

Így 1925. december 1-jétől fél éven át a nemzetgyűlés a Demokratikus Szövetséghez tartozó nagyjából harminc képviselő (az összes képviselő 12 százaléka) nélkül működött. Ez volt a Horthy-korban az egyetlen ilyen eset. Rassay persze ebben sem vett részt, ahogy a jobboldali ellenzék sem.

Még tartott a bojkott, amikor az 1925. május 21-én és 22-én lebonyolított helyhatósági választáson a Demokratikus Szövetség megszerezte a budapestiek szavazatainak 50,8 százalékát, és ehhez hozzájött még Rassayék 1,9 százaléka; e kettő együtt a választott közgyűlési tagok között biztos többséget jelentett. Ám hiába tértek vissza diadallal a nemzetgyűlési ülésterembe, jelöltjük, a liberális Bárczy István – aki 1906 és 1918 között már vezette Budapestet, éspedig igen sikeresen – mégsem lehetett újra polgármester, mert a hatvan delegált, ahogy az várható volt, a jobboldallal szavazott a közgyűlésben.

Bárczy és szűkebb köre hamarosan belépett a kormányhű fővárosi pártba, a Demokratikus Szövetség pedig szétesett. De nem nyert semmit a külön úttal Rassay sem. Sőt hosszabb távon Bethlen is alulmaradt: az általa konstruált hatalmi gépezet a harmincas években, már mások által működtetve, őt és híveit is elsodorta.

A szövetség politikusainak további élete azt mutatja, hogy kudarcuk nem a jellemükön múlt. Nagy Vince 1944-ben részt vett az ellenállásban, 1946-ban a Szálasi-per ügyésze lett, de a kommunistákkal szemben is védte a liberális demokrácia elveit, mégpedig – akárcsak Hegymegi Kiss – a radikálisan ellenzéki Szabadság Párt, majd annak felszámolása után a Függetlenségi Párt képviselőjeként, amíg lehetett. A Vázsonyi 1926-ban bekövetkezett halála után a liberálisok vezetőjévé előlépő Rassay a nácisodó kormányokkal szemben már semmiféle kompromisszumot nem ismert, ezért a megszálló németek Mauthausenbe hurcolták. A szovjetek Magyarországán pedig már egyikük sem politizálhatott tovább.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
hvg.hu Kult

Alig vannak a magyar történelemnek demokratikus hagyományai

Rendszerint zárványban maradnak a demokratikus erők, hagyományaik így nem minősíthetők folytonosnak. Ezzel magyarázható, hogy többnyire az antidemokratikus törekvések stabilizálódtak nálunk – hangzott el a történelemtanárok hétvégi konferenciáján.

Szegő Iván Miklós Kult

Horthy-éra: tekintélyelvű korszak, némi amerikanizálódással

A Horthy-kor egymásnak ellentmondó és leegyszerűsítő értelmezésében közrejátszik, hogy a korántsem egységes időszakból mindenki kiválaszthatja a neki megfelelő részt, és annak eseményeit kiterjeszti az egész korszakra. Egy biztos: autoriter, tekintélyelvű rendszerről beszélhetünk. Miért volt abszurd a választási rendszer? Mennyire érvényesült az antiszemitizmus? Miért tért el a homoszexuális férfiak és nők szabályozása? Egy új kötet, a Kérdések és válaszok a Horthy-korról szerkesztőjével és társszerzőjével, Ignácz Károly történésszel beszélgettünk.

Légi csaták: „Nem az a csoda, ha nem indul el egy járat, hanem az, ha elindul”

Légi csaták: „Nem az a csoda, ha nem indul el egy járat, hanem az, ha elindul”

Rámérnek Grönlandra a NASA kutatói – az eredmény kulcsfontosságú lehet a Föld jövője szempontjából

Rámérnek Grönlandra a NASA kutatói – az eredmény kulcsfontosságú lehet a Föld jövője szempontjából

Összefogtak a videósok, diszkrimináció miatt perlik a YouTube-ot és a Google-t

Összefogtak a videósok, diszkrimináció miatt perlik a YouTube-ot és a Google-t

A vendégeire törte a szélvédőt az albán éttermes, úgy bepöccent

A vendégeire törte a szélvédőt az albán éttermes, úgy bepöccent

Annyian repültek Ferihegyen idén júliusig, mint a Malév utolsó évében 12 hónap alatt

Annyian repültek Ferihegyen idén júliusig, mint a Malév utolsó évében 12 hónap alatt

A Facebook megcsinálta végre a funkciót, amivel gombnyomásra törölhetjük a nyomainkat

A Facebook megcsinálta végre a funkciót, amivel gombnyomásra törölhetjük a nyomainkat