Szabad-e színházlátogatás közben szotyolát köpködni? A bölcs rabbi válasza ismert: színházi előadás közben szotyizni természetesen tilos, viszont szotyizás közben színházat nézni nagyon is szabad. Biztosak lehetünk hát abban, hogy miniszterelnökünket nem a szotyizás imádata akadályozza abban, hogy focistadionok VIP-páholyai helyett a magyar színházak proszcéniumpáholyait tüntesse ki nagyra becsült jelenlétével. Hogy pontosan mi, arra Mundruczó Kornéllal készült interjúnkból következtethetünk. A neves magyar, de hovatovább külföldre kényszerülő filmrendező a hazai kultúrairányítás tendenciáját, a Színház- és Filmművészeti Egyetem általa „végtelenül ostobának” minősített agresszív kormányzati lerohanását látva

a magyarországi magaskultúra megszüntetésének súlyos veszélyére figyelmeztet.

A megállapítás nemcsak visszamenőleg ad értelmet annak a jelenségnek, hogy több mint két éve a magyar kormány kultúráért felelős tagja egy volt cirkuszigazgató, hanem előremenőleg is – a fideszes médiabirodalomban jelenleg zajló mozgásoknak, amelyek részleteit Fókuszban rovatunk elemzi. A közönségesség és a gátlástalanság jegyében újjászervezett és kiterjesztett kormányzati propagandasajtó legfőbb feladata a 2022-es választások előtt az lesz ugyanis, hogy a minőség és tájékozottság elleni oltószer széles körű alkalmazásával érje el a személyes autonómiával szembeni nyájimmunitást a fiatal választók körében, miután az öregecskedő Fidesz-hívek száma, a természet törvényeiből is következően, együtt fogyatkozik bálványaikéval.

Hogy a hatalommal megalkuvó „csicskalét” generációs továbbörökítése lehetséges-e, azt a „tanult tehetetlenség” társadalmi jelenségét vizsgáló címlapsztorink teszi nagyító alá. A pénzügyi párialétre kényszerített magyar értelmiség és középosztály, amelyben – Csepeli György szociálpszichológus szavaival – „a szabad ember deviáns”, a tanároktól, orvosoktól és papoktól kezdve a kutatókig, művészekig és újságírókig jóval többször nyújtott példát a „ne szólj szám, nem fáj fejem” típusú behódolásra, mint a sarokba szorított indexesek egzisztenciális bátorságára, vagy az olyan típusú személyes szuverenitásra, amit mostanáig a közismert Hodász atya mutatott fel. Hogy aztán őt is hogyan vitték be az erdőbe, azt Vélemény rovatunkban olvashatják.

Persze nem lehet mindenki Jan Palach – az a cseh diák, aki 1969-ben a prágai tavasz eltiprása elleni tiltakozásképpen felgyújtotta magát –, de nem is kell, elég, ha „csak” olyan bátor, mint egy fehérorosz tanárnő. Kontúr rovatunk szereplője, Szvjatlana Cihanouszkaja is alighanem megtehette volna, hogy bebörtönzött ellenzéki férje kiszabadítása végett önként szívességeket tesz a fehérorosz diktátornak. De inkább szembeszállt vele, a társadalom követte őt, Európa pedig elsöprő többséggel melléállt. Egyik kivétel a magyar miniszterelnök, aki nyilván nagy dilemmában van most,

mi is legyen a következő lépés a külügyi pávatáncban ahhoz, hogy ne bukjon látványosan orra.

Geopolitikai elemzésünk boncolgatja azt a valószínű új világrendet, amelyben a fő feszültség Amerika és a Kína–Oroszország–Irán alkotta autokrata szövetség között alakul ki. Orbán szívesen tetszeleg a „nagy játékos” szerepében, aki a kudarcait is maga tervezi. Holott tudvalevő: külpolitikájuk valójában csak nagy országoknak van, kicsiknek legfeljebb szomszédságpolitikájuk lehet. Orbán, ha máshonnan nem, nagy pávatánctanárától, Horthytól megtanulhatta ezt a leckét. Az iskolapénzt akkor is az ország fizette.

A szerző a HVG szerkesztője