Ki gondolta volna egy évvel ezelőtt, hogy a csengeri P. Marika könnyebben jut be a legelegánsabb zürichi bank exkluzív tárgyalására, mint földijei a Béke úti Virágh sörözőbe egy nagyfröccsre? Lapszámunk megjelenése hetében telik ki tizenkét hónap, amióta a koronavírus-járvány által ránk erőltetett keretek közt élünk. A tranzitzónák lezárásával indult a hullámvasút 2020. március 1-jén, és ha a magyar hatóságok nem éheztették volna a kérelmük elbírálására váró menekülteket, azt is mondhatnánk, hogy

tranzitzónává változott az egész ország. Lezárva minden kapu, és Pintér Sándor dönt, mit tehetünk, mit nem.

Jövő hétfőn, március 1-jén kifutnak az aktuális korlátozások, de komoly enyhítésre ne számítson senki. Magyarország rovatunkból kiderül, hogy egyes kórházakban rosszabb most a helyzet, mint volt ősszel. A Covid-betegek ápolására rekvirált gyerekosztályon alig száradt meg a visszarendezést megelőző tisztasági festék, újra fertőzöttekkel teltek meg a termek. Orbán Viktort mégsem a járványadatok foglalkoztatják, ő arra várja a választ a népétől, mennyi kockázat és mellékhatás éri a politikai jövőjét, ha újra meghosszabbítja a korlátozásokat. Mint Gazdaság rovatunk bemutatja, a kormányfő arról már nem konzultál a nemzettel, mire költse el az uniós helyreállítási alapból az országnak jutó pénzesőt.

Nyitnának a választók felé az ellenzéki pártok is, ha nem korlátozta volna mozgásukat a kétharmados többség. Ahogy a Fókuszban rovatból kiderül, úgy kéne az egyes politikai erőknek megmutatniuk magukat, hogy választási indulásuk feltételeit a Fidesz diktálja számukra. Az okoz most feszültséget, hogy a Momentum komolyan venné a politikai versenyt, és korrupcióellenes éllovasként igyekszik pozicionálni magát – ha már eddig nem voltak tűzközelben, és Hadházy Ákos is összeveszett már rajtuk kívül mindenkivel.

Az ellenzéket sújtó korlátozásokból viszont még előnyt is faraghatnak az érintettek – jósolja Tóta W. Árpád a Vélemény rovatban. Baj lesz abból, ha a kormánypárti szavazók azt látják, a túloldalon megnyitott a svédasztalos büfé, nekik meg jut a járvány alatt is működő közüzemi menza.

A Fidesz-híveknek le kell például nyelniük Kósa Lajost, aki P. Marika oldalán egyfajta Chaplin-karakterként tipegett be Zürichbe, persze a csavargó szerethető vonásai nélkül.

A Magyarország rovatban bemutatott vallomásokból kiderül, nem csak Kósa hitte el a neki előadott milliárdos örökséget, ő is elhitette a csengeri nővel, hogy az abszolút rendben van, ha a neki tartozó emberek Marikán keresztül róják le adósságukat. És lám, ha a nő nem is, Polt Péter bevette a mesét.

A kormány egyelőre csak a keresztényi erkölcsön enged lazítani, az egyházak kitöméséből nem enged, bizonyítja a Ténytárban közölt ábra. És ha már erkölcsbajnokok: felbukkan a színen Szájer József, aki az alaptörvény álszentségén kívül hátrahagyta az országnak az 1222-es Aranybulla újraírását. A Szellem rovat írásából kiolvasható a kormányzati szándék: azt bizonygatják, jogállamból is öregebb Magyarország, mint a többi furkó a kontinensen. Lassan el is hiszi az ember, hogy nem volt 800 éve más Európában, csak jogászkodásban élenjáró magyar főurak, a vagyonbevallásukból kimaradt jószágot rejtő svájci bankok, valamint nyugati hódításaikról rugalmas visszavonulási lehetőséget biztosító ereszcsatornák.

Ebből a Kárpát-medencei tranzitzónából nem csak a szabadságvágy késztethet szökésre, ahogy azt Portré rovatunk alakja, Piri Kati elmeséli. Az apja egyszerűen a szegénységből akart kitörni. Milyen jó lenne, ha nem kellene újra meg újra elhagyni az országot Ausztria felé a boldogulás reményében.

GERGELY MÁRTON

vezető szerkesztő