Az indiai világban a megélhetésnek nem tipikus formája az úgynevezett szervezett (organized) munka. A munkaképes népesség 35 százaléka talál valamilyen munkát, e csoport jelentős hányada azonban alulfogalkoztatott alkalmi- vagy idénymunkás. Becslések szerint a munkaerő teljes kihasználása esetén minden harmadik foglalkoztatott válna feleslegessé.

India - A végletek birodalma

Itt megrendelheti a könyvet kedvezménnyel és házhoz-szállítással!

A nők munkában való részvétele a férfiakétól jelentősen eltérő arányú. Ennek számos okát szokás felsorolni. A háztartási és a gyermeknevelési szerep kevésbé jelentős tényező ebből a szempontból, mint maga a társadalmi norma, a pardá öröksége: a nő ne lépjen ki az otthonból a nyilvános szférába. A másik lényeges tényező a nők iskolázottságának problémája. Mivel a nők hagyományosan nem forgolódnak a világban, jóval nagyobb arányú körükben az analfabetizmus és jóval gyorsabb az iskolából való kimaradás.

Jelentős a nők és a férfiak számára kifizetett bérek különbsége is. Az állam és a hozzá tartozó gazdasági szereplők demonstratív figyelmet fordítanak a nők foglalkoztatási esélyegyenlőségére, ez azonban a teljes társadalmi gyakorlatot kevéssé befolyásolja.

Az utóbbi két évtized a várakozások ellenére nem hozta magával a foglalkoztatottság emelkedését, a nők újonnan megnyíló városi munkalehetőségei nem kompenzálták a falusi és állami foglalkoztatásban kiesett munkaerőigényt. Az ottani közgazdászok szerint a foglalkoztatás legsúlyosabb problémája az indiai szocializmus évtizedeiben az alulkihasználás volt. Általában azt mondhatjuk, hogy Indiában mindenütt mindig több ember van, mint amennyi egy funkció ellátásához kell. Az állami és állami vállalati állások nagyjából egész életre szólnak, és szociális jellegüket a liberalizációs hullám sem kezdte ki.

A szolgáltatások legtöbbször családi keretek között folynak, a nagybácsi vagy az idősebb testvér automatikusan maga mellé veszi a már munkaképes fiút. Könnyű belátni, hogy ebben a hatalmas és alacsony jövedelmű, illetve bizonytalan létű, nincstelen tömegben óriási lehetőségek szunnyadnak. Az 1990-es évek második felében megindult folyamatok egyelőre éppen csak felkavarták ennek a munkaerő-óceánnak a felszínét.

A transznacionális cégek általi közvetlen foglalkoztatás korlátai már most is igen jól látszanak. Az első és legfontosabb az angol nyelvismeret hiánya. Külföldi célok szolgálata angol nyelvtudás nélkül nemigen képzelhető el. Ugyanakkor a munkaerő-kínálat angolul tudó rétege az otthoni vállalatoknál is legkönnyebben foglalkoztatható töredék. Az információtechnológia és a telekommunikációs szolgáltatások Indiába történő kihelyezése (outsourcing) részben az ország saját fejlesztési pontjain (kutatóintézetek, mérnöki vállalatok, a hadsereg műszaki elitje) foglalkoztatott szakembereket csábítja át. Amit mi, a külföld a megismert számok nagysága alapján hatalmas tartalékseregnek gondolhatunk, valójában nem áll rendelkezésre munkára készen a városi, gyár környéki munkaerőpiacon.

Napjainkban a bérszínvonal meghökkentő átrendeződésének vagyunk tanúi. A változások a munkaerő-felesleg bármifajta felszívása helyett az életszínvonalbeli különbségek növelése irányába hatnak. Azokon a területeken, ahol a kereslet gyorsan nő, így a menedzsmentben és más fehérgalléros munkakörökben, valamint a szoftverfejlesztők és más számítástechnikai szakemberek esetében a bérszínvonal éves növekedése jelenleg évi 15 százalék, ami világszerte egyedülálló. Míg a férfiak részvétele 1991 óta 50 és 53 százalék között fluktuált, addig a nőké 15,6-ről 11,4 százalékra csökkent.