Gály Lajos (1847–1916) - A rulettkirály

Életének eseményei éppen olyan kiszámíthatatlanul pörögtek, mint a rulettgolyó. Néha egymás után többször is meglátogatta a szerencse, néha viszont sorozatban érték a végzetesnek tűnő veszteségek. Történhetett bármi, Gály Lajos a haláláig hű maradt a rulettasztalhoz.

Egy tiszttartó fiaként jött a világra, és – ahogy kortársai közül sokan – magasabbra tört, mint amit társadalmi és anyagi lehetőségei megengedtek volna neki. Élve remek fizikai adottságával (az ambiciózus dalia kétméteresre nőtt) és modorával, hamar fontos arisztokrata barátokra tett szert, akik beprotezsálták a Nemzeti Kaszinóba. A következő négy évet azzal töltötte, hogy módszeresen a nyakára hágott kisbirtokos famíliája vagyonának. Minden népszerűsége ellenére végül maga Tisza Kálmán javasolta neki diszkréten, hogy sürgősen lépjen ki a Kaszinóból. Ráadásul a tartozása okán Gályt párbajra hívta ki kora egyik leghírhedtebb duellistája, és sikeresen átlyukasztotta a karját. Ezt követően már csak arra futotta neki, hogy kimeneküljön éhezni Monte-Carlóba.

A kiegyezés e szerencselovagjának a pályája eddig a pontig semmiben sem különbözött számos sorstársáétól. Monte-Carlo azonban olyan fordulatot hozott az életében, amire maga is aligha számított. A Nemzeti Kaszinó levitézlett gavallérja utolsó kölcsönkért fillérjeit a rulettasztalnál kívánta elverni –, és példátlan sikersorozat talált rá! A következő években több százezer frankra duzzadt a ruletten nyert vagyona, amiből villát, műkincseket, sőt egy szigetet is vásárolt. A Riviérán ráragadt a Monsieur Maximum név, de hívták rulettkirálynak is. A szerencse meglepő módon mindvégig kitartott mellette, és a végzetét sem Fortuna istenasszony, hanem egy hétköznapi nő okozta. Ami a rulettkeréknek nem sikerült, az az asszonynak igen: az igényei lenullázták a szerelmes Gály kiapadhatatlannak tűnő tartalékait.

A rulettkirály apránként pénzzé tette mindenét, a villát, a műkincseket és a szigetet, halni pedig hazatért Pestre. Monte-Carlo magyar legendáját a Kerepesi úton érte a halál, sivár szállodai szobában. Páratlan lefolyású életének zárlata tehát megint csak nem különbözött egy átlagos szerencsejátékos végnapjaitól. Mi több, a Nemzeti Kaszinó párbajozó lovagja, a Riviéra egykori krőzusa, akiről magyar és francia lapok egyaránt cikkeztek, halálában még annyira se volt szerencsés, mint egy átlagember. Testét anyja sírjába temették a Kerepesi úton, nevét pedig nem őrzi se márványtábla, se egyéb felirat. Sorsának a kőfaragók helyett Kellér Dezső fivére, az újságíró Kellér Andor állított emléket: regényt írt róla A rulettkirály címmel.

Szemere Miklós (1856–1919) - Meglovagolta a szerencséjét

A játékszenvedélyt egyformán kárhoztatja a közvélemény, a törvény és az erkölcs. Mégis van rá példa, hogy a kártyaasztal lovagjából sikeres üzletember, elismert politikus és progresszív felfogású életművész váljék. A rejtélyes imázsú szerencsenábob, Szemere Miklós pályája pontosan ezt a ritka ívet írta le.

A kisbirtokos származású, jogász végzettségű Szemere korán a jelét adhatta a tehetségnek, különben aligha nevezték volna ki diplomatának Párizsba, később pedig Szentpétervárra. Utóbbi állomásán derült ki, hogy megrögzött kártyás, és ez a tény vezetett Rómába vezényeléséhez – ahol aztán a lóversennyel szaporította szenvedélyei számát. 1891-ben tért haza, visszavonult a diplomáciától, kártyanyereményét befektette, és 1901-ben már tagja volt az országgyűlésnek, ahol többször is szót emelt a fiatalok sportolásáért. Az ő esetében a sport iránti szenvedély nem csupán retorikai fogás volt, hiszen futott, vívott és célba lőtt. A cselgáncsot is ő importálta, egyenesen Japánból hozatva szakértőt.

Játékszenvedélye a lovassportban teljesedett ki igazán. Bár lóversenyeket itthon már a reformkorban is rendeztek, a közönség és a szervezők még évtizedekig nem nézték jó szemmel a fogadást a pályákon, holott már Széchenyi is propagálta a Lovakrul című 1828-as munkájában. Az első hazai bukméker csak a XIX. század hatvanas éveiben kezdte meg tevékenységét, a fogadás pedig a következő évtizedben vált igazán népszerűvé. Ami nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a lóversenyeken a megjelenés eleinte elsősorban az elit számára jelentett reprezentációs alkalmat drága és divatos öltözékekkel.

Szemere Miklósnak hatalmas szerepe volt abban, hogy angol és amerikai mintára meginduljon itthon a zsokéképzés, és a XIX. század végén már kizárólag magyar lovasok számára is rendezhessenek versenyeket. Bár az egykori kisbirtokos és botrányos életű diplomata a legelőkelőbb körökbe is bejáratos volt, egyéniségét mindvégig titokzatosnak, kiismerhetetlennek tartották. Állítólag ezt a különc és nagystílű alakot örökítette meg számos regényében barátja, Krúdy Gyula, Alvinczi Eduárd néven. Az irodalomnál nyilvánvalóbb módon őrzi Szemere nevét két XVIII. kerületi városrész is, Szemere- és Miklóstelep, ahol annak idején a neves sportember szerzett telkeket és hozzájuk vasútállomást.

Krúdy Gyula (1878–1933) - A legjobb múzsa a kártyaadósság

Krúdyt az anekdoták nem túl szerencsés kezű, de annál állhatatosabb játékosként örökítették meg, és talán nem tévednénk sokat, ha nem kártyázó írónak, hanem kártyásnak mondanánk, aki olykor írással szakította meg a játékot.

Tartozásait néha tehetős barátai fedezték, például a fent emlegetett Szemere, aki egyenesen a Kossuth Lajos utcán nyomott Krúdy kezébe tízezer koronát. Mivel nem akarta barátját a pénzzel megsérteni, Szemere azzal a magyarázattal állt elő, hogy éppen egymilliót nyert a Kaszinóban, de nincs ideje meginni rá az áldomást, ezért Krúdyra bízza a feladatot.

Egy másik anekdota arról számol be, hogy Krúdy egyetlen napon három novellát vetett papírra a kártyaasztal mellett, csak azért, hogy a tiszteletdíjakat azonnal el is játssza. A kártya azonban nem pusztán negatív szereplője a neves író életrajzának. Krúdy számos művével tette halhatatlanná a játékot, még színdarabot is írt A kártya címmel. A nyírségi kártyaszokásokról talán éppen egy parti szünetében jegyezte fel az alábbiakat:

„Hová lett az a rengeteg pénz, amit a Sóstón elkártyáztak? (…) Hát ennek a megértéséhez szükséges tudni, hogy állandóan három pohár állott a kártyaasztalon, amely pohárnak pinka volt a neve. Az első számú pohár volt a vendéglősé és pincéré. A második az állandóan jelenlévő cigánybandáé. A harmadik a kártyázók gibiceié, akik éjszakáról éjszakára itt ültek a kártyázók háta mögött, és ilyenformán állandó fizetést húztak. (Nehéz volt a sóstói társaságba gibicnek bejutni, nehezebb, mint a vármegyéhez hivatalba. Sok letört úriember, elszegényedett cimbora vonogatta az életét a pinkapénzeken.) A poharak persze minden behúzott ’zsinór’ után megkapták a maguk ajándékát a nyerőtől. Aki pedig ismeri a ferblijátékot, az tudja nélkülem is, hogy úgynevezett ’zsinór’ előfordul egy éjszaka száz is.”

Baráth Katalin cikke eredetileg a HVG Extra Business magazin 2015/2-es számában jelent meg, a fenti írás ennek rövidített kivonata. Amennyiben megrendelné a játékkal és gamificatonnal foglalkozó lapszámunkat, itt utólag is megteheti. A magazinra pedig ezen a linken fizethet elő kedvezményesen.