Kalász Márton elnök szerint még mindig egy kis csoportról van szó. "Kikérem magamnak a saját és a magyar írótársadalom nevében, hogy egy csoport zsarolja a magyar kultúrát" - mondta, megjegyezve, 94-en tiltakoznak, miközben az írószövetség 1200 tagú.

Az elnök alaposan félreérti a helyzetet. Nyomós oka van annak, hogy ennyien írtak tiltakozó levelet. Olyanok is kilépnek most, akik számára az írószövetségi tagság elérhetetlennek tűnt a múlt rendszerben, s akiktől igenis őszintén hangzik a tiltakozó levelük utolsó mondata, amely szerint "sajnálattal és szomorúsággal" távoznak.

Döbrentei Kornél költőnek a Tilos elleni tüntetésen elhangzott szavaitól nem határolódott el a szövetség választmánya, s ez - jóllehet, Kalász szándéka ellenére - a jelen helyzetben mégiscsak Döbrentei támogatását jelentette. Döbrentei tiltakozik az antiszemitizmus vádja ellen, s minden bizonnyal meggyőződésesen hiszi, kijelentései nem voltak uszítóak. Ha így áll a dolog, akkor viszont a szavak jelentésével nincs tisztában; a Kinizsi utcában ordas indulatok szabadultak el harsogó szónoklata nyomán.

Kalász nem ismeri fel a helyzetet, s ráadásul sértett is. Az MTI-nek így nyilatkozott: "Senkinek a kilépését nem akadályozom meg, de unom már, hogy antiszemitizmus és más címen bennünket rágalmazni lehet és a közvélemény előtt meg lehet semmisíteni". A kilépők - kétségkívül határozott hangú - levelében ilyen vád nem merült fel. A szöveg "csak" felhívja a figyelmet arra, hogy választmány nem fogja fel, mit is jelent állásfoglalása: "A felebaráti szereteten alapuló zsidó-keresztény erkölcsöt sértő rasszista megnyilatkozásokat védelmezve, megtagadta azt az európai értékrendet, amely szerint minden származás alapján történő megkülönböztetés elfogadhatatlan." Súlyos vád, de nem az a fajta személyeskedés, amelyet Kalász felemleget.

Paradox helyzet ez a mostani, hisz Kalász Márton is szignálta azt a nyilatkozatot, amelyet a nyolc legfontosabb hazai írószervezetet tömörítő Irodalmi Kerekasztal fogalmazott a múlt héten, s amely józanságra int és olyan helyzetet sürget, amelyben "konszenzus által kialakulna egy olyan gyakorlat, amely a szélsőséges megnyilatkozások minden fajtáját szakmai és erkölcsi alapon elfogadhatatlanná teszi". Végül is, a kilépők most nem tesznek egyebet, mint komolyan veszik ezt a javaslatot.

Komolyan veszik még akkor is, ha maga a kerekasztal kezd közben komolytalanodni, hiszen egyik tagja, Gyurkovics Tibor gyakorlatilag a fenti szöveg aláírásának másnapján Alternatív Kossuth-díjat adott éppen Döbrenteinek. A díj ugyan szakmailag súlytalan, mégis gesztusértékű itt és most. Fel is borította a kultuszminisztériummal való tárgyalásokra létrejött szakmai kerekasztalt. Csaplár Vilmos, a Szépírók Társasága és Menyhért Anna, a JAK (Fiatal Írók József Attila Köre) elnöke is úgy nyilatkoztak, újra kell gondolni, lehetséges-e ezek után a közös fellépés a kerekasztallal.

A helyzet kuszának látszik, pedig valójában egyszerű volna a megoldása. Csak az kellene, hogy minden aláíró komolyan vegye legalább a közös javaslatot (vagyis a saját javaslatát), hogy ideje búcsút inteni a szélsőségeseknek. Kalász Mártonnak még mindig ott a megoldás a kezében. Ha kimondja, ki meri mondani, hogy Döbrenteinek és nézeteinek nincs helye a szövetség választmányában, visszaállíthatja szövetsége megtépázott erkölcsi hitelét és megállíthatná a tömeges kilépést. Fontos tett volna ez egy olyan országban, ahol komoly hagyománya van annak, hogy bátor kiállás helyett inkább a szemünket sütjük le és a fülünket fogjuk be, ha az utcán uszítanak.