Nem építészetileg hasonlít a párizsi kultúrcentrumra, hanem funkcióját tekintve. Sőt, a Centre Pompidou egyik előképe épp a stockholmi Kulturhuset volt, legalábbis ezt állítják a svéd főváros lokálpatriótái. Az idén harmincéves intézmény ugyanis éppúgy többfunkciós, koncepciója éppúgy egy nyitott, közönségbarát, műfajok és diszciplínák közti átjárást megvalósító kultúrintézet. A Pompidou központ joggal híresült el, építészeti újdonságai - mozgatható belső falai, az épületen kívül vitt vezeték és lépcsőrendszere - és persze hatalmas költségvetésű, nemzetközi rangú kiállításai világhírűvé teszik.

A Kulturhuset nem tett szert világhírre, de a stockholmiaknak nagyon fontos. Közép-európai utazóként még hozzátehetjük: kevés a városban a nyitott, befogadó, barátságos kultúrintézet. A város által fenntartott kultúrházban (a Kulturhuset szó szerint ezt jelenti) több funkció él együtt. Egyik felében a városi színház játszik, van kamaraszínházi és táncszínházi játszóhely, gyerek és felnőttkönyvtár, ez utóbbiban Európa egyik legnagyobb képregénytára. Van két nagy és egy kisebb kiállítóterem, két kávézó, egy kisebb koncertek megrendezésére alkalmas hely, valamint konferencia termek, és itt működik a Lava, a stockholmi fiatalság egyik kedvelt klubja internet caféval és könyvesboltokkal. A Lava klubot egyébként épp most újíttatja fel a város húszmillió koronáért (közel 550 millió forint; ennél nem sokkal több a budapesti Millenáris költségvetési támogatása), bár a rossz nyelvek szerint ez a szavazatszerzést is szolgálja; jövőre választások lesznek, s a fiatalság igencsak apolitikus errefelé.

Az összemixelt funkciókkal nem talált fel semmi újat a Kulturhuset, egyszerűen csak komolyan gondolja, hogy a XXI. században nincs elit és tömegkultúra. A nyitott olvasótermek vonzzák a járókelőket. Aki betér újságok és könyvek között böngészni, óhatatlanul keresztülmegy a Stadtsteater (Városi Színház) közönségforgalmi terén, s ha már ott van, talán jegyet vesz valamire, vagy - ottjártunkkor éppen ez az esemény zajlott az előtérben - lapozgat a Small Press Expo képregényfesztivál és vásár anyagai között. Aki a gyerekkönyvtárba hozta be a srácokat délutáni foglalkozásra (játszóháznak hívták nálunk az ilyesmit), talán benéz a kiállításokra, a vetítésekre, vagy a klubba.

A Kulturhuset koncepciója végül is semmi egyéb, mint hogy a kultúrát a "használata felől" értelmezze. A közép-európai hagyományban nehezen képzelhető el, hogy a könyvtár és a színház egy épületben legyenek, nem is szólva egy rockkoncert-helyről. A városi önkormányzat nem pusztán jóléti gesztusként tartja fenn a Kulturhuset-et. A ház ugyan nem él meg bevételeiből, de jelenlétéből mégis profitál Stockholm "élménygazdasága". Hiszen ha tömegek járnak a kultúrházba (mint ahogy járnak), az igényt és így keresletet teremt, fogynak a könyvek, a filmek, valamint a jegyek más eseményekre.

Természesetesen nálunk is vannak többfunkciós intézmények (Trafó, Millenáris), de egyrészt a diverzitásban nem mennek ilyen messzire, másrészt súlyuk a nemzeti kulturális önreprezentációban - sajnálatosan - egyelőre kicsi. Nálunk a kultúra még mindig többnyire olyan házakban lakik, ahová lehalkított hanggal, ünneplőben lépünk, amely beenged és nem behív bennünket.

A meg nem valósult budapesti Nemzeti Színház építői gondolkodtak tán valami hasonlón, amikor a (variálható terű) színház mellé egyéb termeket is terveztek, klubnak, kultúrközpontnak, üzleteknek valókat. Az a ház végül is nem épült fel, az új pedig nem a város szívébe került, és ennek eredményeként ma csak este hét és tíz között él. A régi helyén, a Gödörben azonban megpróbálnak életben maradni azok a funkciók, amelyek kiegészíthették volna a színházét.

Szó sincs arról, hogy a nagy színházak, vagy nagy múzeumok idejétmúlt intézmények volnának. De határozottabban kellene elmozdulni nálunk is egy párhuzamos intézményrendszer felé. Az intergrált kulturális intézmények túlélőképesek. Jó példa erre a Trafó, a művelődési házból lett MU Színház és a politikai csatározások után önálló arcát egyre inkább megtaláló Millenáris, sőt, valamiképp a Sziget is, amely időszakos "intézmény" ugyan, de szellemében mégiscsak a fentiek mellé sorolható.

Magyarországon a művelődési házak (művházak, kultúrházak) látványosan haldoklanak. Új szerepeket és persze új forrásokat kellene találniuk a túléléshez. A Kulturhuset ugyan kiemelt helyzetet élvez, de valamiképp mégis példa lehet a hazai művházak számára. Ha saját maguk átértelmezik funkcióikat, nélkülözhetetlenekké teszik magukat városuk életében, talán több pénzt is meg tudnak mozgatni programjukhoz. Hely, helyek vannak, csak szellem kéne a szellemek lakta terekbe.