Nem csak piacosok © Túry Gergely

„A fiatalok jó része banán: kívül sárga, belül fehér” – említi az idősebbek által a második generációs magyarországi kínaiakra használt hasonlatot a HVG-nek Csillaként is bemutatkozó 24 éves Chen Jing (a cikkben szereplők neveit úgy írjuk, ahogy ők azt Magyarországon használják). A kereskedelmi főiskolát végzett, 1991-ben hétévesen, tanárnő édesanyját és építészmérnök édesapját követve Magyarországra érkezett Chen magát ugyanakkor telivér kínainak tartja. Bár szülei hajnaltól estig piacoztak, őt pedig napközben a Határ úton bérelt lakás magyar tulajdonosnője pótmamaként avatta be a magyar nyelv, valamint a kés és a villa használatának rejtelmeibe, édesanyjának köszönhetően nem maradt le kínai tanulmányaiban sem. „A második generáció fiatalabb tagjai közül azonban sokan már nem beszélnek rendesen kínaiul, s csodálkoznak, ha Kínában külföldinek tartja őket még a rokonság is” – így a magyarul akcentus nélkül beszélő Csilla. Ő az identitás egyik fokmérőjeként a gasztronómiai kötődést említi: „pár napig én is elvagyok kenyéren, de tovább nem bírom kínai nélkül”. „Pekingben tanuló nagyfiam, amikor azt kérdeztem tőle, hogy mit küldjek utána, csak egy zsák zsemlét kért” – meséli ugyanakkor a másfél évtizede Budapesten praktizáló Yu Funian orvosprofesszor, aki a hagyományos kínai orvoslás elterjesztését tartja hivatásának, és bár kínainak vallja magát, Magyarországot is „itthon”-nak mondja.

Made In China

Magyarország egy Kínából idetelepült nő szemével? A nemzetközi szinten talán legismertebb magyar színházi csapat, a Krétakör 2008-ban átalakult. Színészeinek egy része a kőszínházi világ felé indult, mások Schilling Árpád alapítóval maradtak, s van, aki önálló munkákba kezdett. Láng Annamária, a Krétakör Produkció védjegye alatt afféle monodrámát, vagy talán inkább dokudrámát, azaz eredeti dokumentumokra épülő színpadi munkát hozott létre  Made In China címmel egy Magyarországon élő kínai nőt alakítva. Ráadásul kortárs operával vegyítve. December végén (28, 29, 30) az Instant nevű budapesti szórakozóhelyen, a Nagymező utcában játssza az előadást.

A Kínai Kommunista Párt központi bizottságának éppen harminc évvel ezelőtti, 1978. decemberi plénumán meghirdetett, Teng Hsziao-ping nevével fémjelzett nyitás politikája tette lehetővé, hogy a magyar rendszerváltás hajnalán hazánkba is megérkezzenek a főleg kiskereskedelemben utazó első kínaiak. Magyarországi kolóniájuk a hivatalos becslések szerint 20 ezer, a HVG által megkérdezett kínai származású polgárok szerint viszont akár 30-40 ezer főt is számlálhat. Úttörőik 1989 márciusában, a Magyar és a Kínai Népköztársaság megállapodása után nyélbe ütött vízummentességet kihasználva érkeztek a Keleti pályaudvarra. A transzszibériai viszonylaton bő hónap alatt Budapestre vonatozó szerencsepróbálók kevés kivétellel a délkeleti Fucsien és Csöcsiang tartományok szülöttei voltak, amely régiók egyebek mellett arról híresek, hogy az egykor jövedelmező Mao-kitűző-gyártás után mára az egész világot ellátni képes melltartókapocs-ipar, valamint az ajándéktárgyak és egyéb mütyürkék készítésének központjává váltak. „Ezekben a tengermelléki tartományokban évezredes hagyománya van a kereskedelemnek és kisiparnak, a Teng-féle reformok nyomán itt már az 1980-as években pezsgett a gazdaság, a korábban legfeljebb Ázsia más országaira jellemző vízummentesség hallatán pedig a családok összeadták a kezdőtőkét, felmálházták a legügyesebb, legrátermettebb, legmerészebb fiúkat, és útnak indították Magyarországra” – mesél a kirajzás hajnaláról Yu Zemin novellista, műfordító. Ő ritka kivételként, orvosi és zeneakadémiai diplomával a zsebében, gyógyítani érkezett Magyarországra 1991-ben, ám a szegedi magánklinika csődje és egy rövid kínai boltos kitérő után fordítani kezdett. Kertész Imre Sorstalanságát például az ő tolmácsolásában ismerheti meg a kínai nagyérdemű.

Kínai büfés 1990-ben © MTI

A gurulós kézikocsikon mázsás zsákokat cipelő kínaiak az 1990-es évek elején ellepték a korábban a lengyel kényszerkereskedők révén elhíresült fővárosi és vidéki piacokat. A szálláscsinálók pillanatok alatt felmérték, hogy a szocialista könnyűipar összeomlásával támadt űrt ki lehet tölteni a Kínában már az 1980-as években gyártani kezdett, korábban csak a nyugati áruházláncoknak értékesített tucatárukkal – tudható meg a kínai migrációt kutató Nyíri Pál kultúrantropológus Globális úttörők vagy marginális helybeliek? címmel a 2000 című folyóiratban három évvel ezelőtt megjelent tanulmányából.

A zokni-póló-cipő szentháromságán alapuló export-import egyéni vállalkozások sikerének hírére aztán megindult az emberár. Egy kisvárosnyian érkeztek a „tengerentúli Mandzsúriába”, az „ígéret földjére” a magyar „aranyláz” idején – olvasható a saját tapasztalatból beszélő Li Csung-csiang pekingi hírlapíró 1993-ban megjelent – magyarra Szerencsevadászok címen három éve lefordított – riportkönyvében. Li nyíltan beszél a kívülről egységesnek és összetartónak látszó kínai közösség vérre menő konkurenciaharcairól. Az olcsóságban egymásnak alálicitáló piacozók, mint írja, a saját üzletüket is hajlandóak rontani, csak hogy ne más szerezze meg a kuncsaftot. A származási hely alapján pedig áthághatatlan törésvonalak szabdalják a homogénnek tűnő közösséget.

„Míg a 19. század második felében alakult amerikai, ausztráliai kolóniák út- és vasútépítésre, Angliában, Német- és Franciaországban pedig a mosodai, éttermi szolgáltatásokra specializálódtak, a magyar diaszpóra egyértelműen kiskereskedelmi jellegű. Tagjai fiatalok, a bizniszt erejük teljében lévő emberek viszik, nem véletlen, hogy Pesten nincs kínai temető, és hagyományos kínai orvosból is alig két tucatnak akad munkája” – nyit szociológiai távlatokat Salát Gergely, az ELTE kínai tanszékének adjunktusa. A kolónia korösszetétele rácáfol arra a városi legendára is, miszerint a kínaiak rejtélyes körülmények között eltüntetik halottjaikat, hogy az így megszerzett személyi papírokkal csempészhessék be az utánpótlást. Nyíri és Salát véleménye szerint ez csak a kínaiakat egymástól megkülönböztetni nem tudó magyarok elképzelése. A bevándorláshoz és a tartózkodáshoz szükséges dokumentumokat többnyire a kapcsolati hálózaton keresztül, csereszívességért vagy csúszópénzért szerzik be. Itt élő honfitársaik számáról a magyarországi kínai nagykövetség sem szolgál pontos adatokkal.

Az olasznál vagy az írnél kevésbé hierarchizált, ám a magyarnál sokkal szorosabb vérségi kötelékek mélységesen áthatják az idegenbeli hétköznapokat. A rendszerváltás éveiben érkezettek – amellett, hogy tartják a kapcsolatot az otthoni vagy más országba szakadt rokonaikkal – azóta maguk után hozatták feleségüket, férjüket, gyerekeiket és testvéreiket, akikre a terjeszkedést alapozni lehet. „A biznisznek családon belül kell maradnia, a magyar munkaerő alkalmazása inkább jogi kötelezettség vagy a vállalkozás erejét mutató presztízs” – így Salát, aki tudományos karrierje előtt évekig ilyen díszmagyarként dolgozott egy kínai tulajdonú nagykereskedő cégnél.

A WSD című lap budapesti szerkesztőségében © Dudás Szabolcs

Hamisított márkájú portékával csencselő piacozók, adócsaló éttermesek, fantomvállalkozásokat üzemeltető, vietnami papucsban kaszinózó, fokhagymaszagú üzletemberek és a magyar textil- és könnyűipart tönkretevő nagykereskedők – ítél sommásan a kolóniáról a néha a médiában is teret kapó magyar közvélekedés. A kínaik egészen másként látják magukat. Nyíri szerint a több mint fél tucat kínai nyelvű budapesti hetilap és az anyaországi sajtó a sikeres, a befogadó ország gazdaságát is fellendítő, invenciózus és merész vállalkozó archetípusaként ábrázolja őket, és általában csak a mindennapok derűs eseményeivel foglalkozik. Az itteni kínai nyelvű orgánumok kerülik az idegenrendészeti vegzatúrákkal, a bürokratikus ügyintézéssel és a hétköznapi rasszizmussal nehezített élet bemutatását. Nem foglalkoznak az illegális migrációval, de a második vagy a harmadik generáció beilleszkedési problémáival sem. Pedig az utóbbiak sem elhanyagolhatóak.

„A tradicionális holdújév mellett megtartják a magyar ünnepeket, magyar fiúkkal vagy lányokkal járnak, gyorsétteremben esznek, és nem értik, ha ennek ellenére vágottszeműzik, kínaizzák őket, miközben ők magyarnak tartják magukat” – utal az integrálódó másodnemzedék meghasonlottságára a már idézett Chen Jing. De nem jó megoldás a konzervatív, az ősi hagyományokhoz ragaszkodó életvezetés sem – legalábbis Yu professzor szerint. Hiszen, mint mondja, az anyaország is átalakul, nyugatiasodik. Ezért Yu úgy véli: egyáltalán nem baj, hogy a karácsonyfa-állítás, a töltöttkáposzta-főzés vagy a gyerekek lazább nevelése ma már nemcsak a vegyes házasságokra jellemző a kolónia családjaiban.

VAJNA TAMÁS