„Agyonkínoztam magamat, hogy valamit összehozzak, de hasztalan. Egyet-mást bemutattam Pilotynak, de nem volt megelégedve. (...) Pilotynak osztálya a legkitűnőbb egész Németországban, akihez a legjava festők igyekeznek bejutni, tehát a tanárnak van miben válogatni, s ezek közt a legjobbat veszi fel” – számolt be nagybátyjának írott levelében a pályakezdő Szinyei Merse Pál azon 1860-as évekbeli próbálkozásairól, hogy a müncheni Művészeti Akadémia híres tanárához, Karl von Pilotyhoz bekerüljön. Álma négyévi megfeszített munka után valósult meg. Addig más, hozzá hasonló előszobázókkal bérelt műtermet, s ott, valamint a környékbeli kocsmákban formálgatta a mesterhez kerülés előfeltételét, a később hatalmas vásznon kivitelezhető történeti témájú festmény vázlatait. Így lett Piloty-tanítvány az utóbb a magyar nemzeti festészet reprezentánsaként elkönyvelt Benczúr Gyula, Székely Bertalan, valamint a ma már kevésbé ismert, ám a művészettörténetben jelentős alkotóként számon tartott Wagner Sándor és Liezenmayer Sándor; utóbbiak később a müncheni akadémián katedrát is kaptak.

A München magyarul című, a Magyar Nemzeti Galériában január 10-éig megtekinthető, háromszáznál is több művet bemutató kiállítás, miközben akkurátusan sorra veszi a 19. század közepétől a bajor fővárosban pallérozódott művészeket, legtöbbjük mesteréről, Karl von Pilotyról nemigen szól.

Pedig aligha alakult volna ki az 1826-ban született festőtanár nélkül a magyar nemzeti nagyok jellegzetes stílusa. Szinyei, Benczúr vagy Székely Bertalan monográfusai meghatározónak mondják Piloty hatását. A Magyarországon csupán szűk szakmai körben ismert német mester mostani hiányának szervezési okai voltak. A müncheni Pinakothek például saját új tárlata miatt nem tudott művet kölcsönözni tőle, a Magyarországon őrzött egyetlen Piloty-festményt – az egykor Pálffy János gróf megrendelésére készített Néró Róma romjain címűt – pedig a Szépművészeti Múzeum főrestaurátori szakvéleménye nem találta szállíthatónak.

Piloty 29 évesen, egy csapásra lett Németország ünnepelt festője, miután megfestette és a Pinakothekben 1855-ben kiállította a Seni Wallenstein holttesténél című munkáját. A harmincéves háború hadvezérét és asztrológusát ábrázoló festmény impozáns méretével és egy drámai történelmi pillanat megörökítésének újszerűségével vált olyannyira elismertté, hogy a Művészeti Akadémia már egy év múlva professzorának invitálta az ifjú festőt, aki 1874-ben az igazgatója lett az iskolának. Témája mindig a nagy történelmi pillanat és az erős történelmi személyiség, akár Stuart Mária halálos ítéletét, akár a börtönben sínylődő Galileit festette meg (Piloty több képe megtekinthető a hvg.hu-n). Elemzői szerint átütő sikerének titka valósághű stílusában rejlett. „Szemben az elődök temperamentum híján levő képírásával, sima és félénk előadásával, színtelenségével, kompozíciósablonjával, átlagos rajzával: Piloty csakugyan realitást adott. Magyar tanítványai akkor új és bátor vállalkozást láthattak a müncheni mester felléptében. Gyönyörködve nézték, mint mer könyökig vájkálni a színben. Igazságnak vehették, hogy Wallensteint pontosan korhű kosztümben gyilkolják meg. S érezhették azt is, hogy e veszedelmes dráma mégis mélyebben markol az életbe, mint a közvetlen elődök langyos képei. Látták, hogy Piloty igazi acélt fest a lándzsa hegyére, kézzelfogható bársonnyal teríti le az asztalt” – ecsetelte a német festő erényeit visszamenőleg is Lyka Károly művészettörténész, az 1908-ban alapított, általa szerkesztett Művészet című lapban.

Annak, hogy a 19. század második felében a magyar piktorpalánták tömegesen vonultak a bajor fővárosba, több oka is volt. Elsősorban az, hogy ez időben államilag nem támogatták a festőket, nem folyt magas színvonalú képzőművészeti oktatás, ráadásul a szabadságharc bukása után a korábban kedvelt bécsi akadémiától hazafias alapon ódzkodtak a növendékek. Így sokan Münchenben próbálták ellesni a festészet fortélyait a legnagyobbnak tartott Pilotytól. Annak ellenére is, hogy közismert volt a professzor vasszigora és az, hogy már induláskor technikai csúcstudást követelt. „Nem bocsátja ki az embert, míg valamit ki tud belőle sajtolni. (...) Már mikor gondoltam, hogy készen leszek, a tanár egészen kiforgatott, új fejet kell rátenni, ez nem ér semmit, itt is, ott is még egészen másnak kell lenni, s ezzel elutazott falura, azon ígérettel, hogy minden pénteken be fog jönni korrigálni. Most tehát itt ültem. Eddig emlékezetből komponálgattam a fejet, de miután a többi a képen természet után volt csinálva, az egészen elütött, de hol találjak az itteni sörös tökfilkók közt egy faunfejet?” – örökítette meg Szinyei 1868-ban a Magyarországon később ünnepelt Faun és nimfa című képe születésének gyötrelmeit.

Galéria, kattintson!

„Ugyanakkor Pilotyról az is közismert volt, hogy tanítványai ízlését, stílusát tiszteletben tartotta. Mint mondogatta: a tanár feladata, hogy a szellemet figyelje és képezze, de ne alkossa meg. És professzorként azt sem gondolta, hogy a felügyelete alatt formálódóknak mindenáron történeti festővé kellene válniuk” – árnyalja a képet Hessky Orsolya művészettörténész, a galériabeli kiállítás egyik kurátora.

Magyar tanítványai leginkább mégis a történeti festészetet tanulták el tőle, és Münchenből hazatérve voltaképp ők valósították meg a nemzeti festészetet. Még úgy is, hogy – állami támogatás híján – maguk teremtették elő a festményrevalót. Székely Bertalan Dobozi Mihály és hitvese című 1861-es képét például a székesfehérvári, a nyolc évvel későbbi Egri nők címűt pedig az egri nőegylet vette meg és ajándékozta a Nemzeti Múzeumnak.

A tanítványok nemcsak „hazalopták” a történeti festészet és a nemzeti mítoszképzés ötletét, de az 1886-ban elhunyt Piloty hatása műveiken tetten is érhető. Mindenekelőtt a kompozíción: e képek kimerevített drámai szituációt ábrázolnak, szinte színpadképet, melyen a fény a főalakra vetül. Ilyen alkotás a német mester stílusához leginkább közelítő Benczúr Gyulának a Vajk megkeresztelése című, 1875-ös olajfestménye vagy Wagner Sándor 1859-ben készült Dugovics Titusza – emel ki néhány hatást Bakó Zsuzsanna művészettörténész, a kiállítás másik kurátora. A tanítványok, mesterükhöz hasonlóan, törekedtek a ruhák és a fegyverek maximális korhűségére, sokféle szín használatára, s a műveknek történeti hangulatot kölcsönző anyagokat – brokátot, bársonyt – zsúfoltak a képre. Erre a legjellegzetesebb példa a mostani kiállításon is bemutatott Madame Dubarry című, rokokó hatású 1874-es Benczúr-festmény. Székely Bertalan naplójából pedig az is kiderül, hogy Piloty konkrét tanácsokat is adott. Az Egri nők esetében mesteri ötletnek bizonyult például, hogy egy nőalak hősiesen lépjen elő a tömegből, tartson kardot a kezében ahelyett, hogy kővel teli kosárral fordulna a törökök ellen. Így a kosár hátrább került – elemez Bakó Zsuzsanna.

Piloty megkérdőjelezhetetlennek tűnő egyeduralma ugyanúgy szinte egy csapásra rendült meg, ahogy annak idején a karrierje fölívelt. Az 1869-es müncheni nemzetközi tárlaton megjelentek és pátoszmentes, hétköznapi témáikkal, újfajta ecsetkezelésükkel festészettörténeti fordulatot hoztak a francia modernek: Courbet, Corot, Millet és Manet. Váltott Szinyei is, aki döntését azon melegében meg is indokolta apjához írt levelében: „Az itteni kiállítás rendkívül nagyszerű, a várakozást felülmúlta, reám nézve nagy fontossággal bírt, mert mostan volt csak alkalmam az ittenit más iskolákkal összehasonlítani és a franciák kétségbevonhatatlan győzelmét látni. (...) Elhatároztam ennélfogva a Piloty-iskolából kilépni s ezután csak egy tanárt követni, mely engem legjobban fog vezérelni, s ez a tanárom a természet.”

SINDELYES DÓRA