Mozart: Ascanio Albában
December 12. és 14., Magyar Állami Operaház Budapest

A „kórus” (nem az énekkar) hamar csatlakozott, mert Fischer Ádám feje fölül lekerült a hazai gyártású, csupán csak aranyozott (alumínium) glória, ezt a jelzést hamar vették néhányan. Szabad a máskor vastapssal ünnepelt maestrót cikizni – olvasható ki az első kritikai visszhangokból. A mámoros üvöltéssel kísért glóriafaragás éppúgy fedezet nélküli túlzás volt, mint a mostani rideg fogadtatás. Persze nem titkolhatjuk, hogy az Ascanio Albában torzó. Hogy a rendezők építészeti hasonlatával éljünk, használható alap, amelyre már biztosan nem kerül ház, de még szerszámoskamra sem. Erre az ifjúkori műre épült volna a decemberi Mozart-hetek szisztematikusan bővülő programja. Nos, a „házi” fesztivál – bejelentették – nem folytatódik, megszűnt, mielőtt elkezdődhetett volna. Más szemmel és füllel hallgattuk volna az Ascaniót, ha tudjuk, hogy jövőre már a Lucio Sillával, azután meg más, kevésbé játszott Mozart-művekkel egészül ki a program. Nem érdemes ezzel sokat bajlódni, így határoztak, punktum.

A színpadi megvalósítással annál komolyabban érdemes törődni, több okból. A Művészetek Palotájában a Parsifallal és a Trisztán és Izoldával szép sikert aratott Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra rendezőpáros először kapott teret az Ybl-palotában. Remekül alkalmazkodtak a környezethez, a produkció minél jobb kivitelezése látszott számukra fontosnak. És nem sokat siránkoztak azon, hogy a körülmények rosszabbak az ország első (egyetlen) dalszínházában, mint egy németországi, középes rangú opera társulatnál.

A jeles aufklérista, Giuseppe Parini elég kusza szöveget nyomott a tizenöt esztendős Mozart kezébe. No, ő is kötve volt, hiszen nem hús-vér, hanem szimbolikus figurákat kellett alkotnia, a darab Ferdinánd főherceg és Beatrice d’Este esküvőjére készült. Nemcsak az ifjú párt, hanem a főherceg anyját, Mária Teréziát is meg kellett jelenítenie. Az Ascanio Albában nem a cselekménye, hanem a muzsikája miatt szerethető. Mozart zeneszerzői fegyverzete még nem teljes, akadnak sebezhető pontok, de csírájukban felcsillannak a Szöktetés, a Così, A varázsfuvola egyszerre káprázatos és filozofikus megoldásai. Tagadhatatlan: sok a recitativo, amit Mannheimben és Salzburgban 2006-ban úgy hidaltak át, hogy két kiváló, remek mozgású színész, egy férfi és egy nő foglalta össze a történéseket. E kor sajátja a recitativo, a magyar közönség – mivel az elmúlt két évtizedben sajnos nem ismerhetett meg koncepciózusan kialakított barokk repertoárt – nehezen tűri a deklamálást.

A rendezők merészen elvonatkoztattak az árkádiai történettől. Ügyes ötlettel indítottak, az előfüggönyön meg az oldalsó kulisszákon az Operaház 126 éves tervrajzait felnagyítva láttuk viszont. Vénusz-Mária Terézia ugyanis egy építésziroda hangsúlyosan emancipált főnökasszonyaként jelenik meg Wierdl Eszter sallangtalan alakításában. Fodor Gabriella Silvia szerepét kapta, az ifjúkori Mozartban éppúgy otthon van, mint Händelben. Schöck Atala végre a talentumához méltó feladatot teljesít. Az orgánuma megejtően szép, az enervált örökös, Ascanio nadrágszerepében kitűnő figurát teremt. Kolonits Klárát lehetetlen nem ünnepelni, Fauno szerepe nagyjából a néma, de kifejező jelenlétre és két áriára szorítkozik. De milyen áriákra. Talán az Éj királynőjéénél is virtuózabbak. A kiszemelt szereplő helyett beugró Kolonits pazarul és lazán oldja meg a szerepet. Acesteként Megyesi Zoltán nyújt megbízható teljesítményt. Jó a kórus, és színesen, lelkesen játszik zenekar, amelyet mintha nem is a közreműködésével glóriáját vesztett Fischer Ádám vezényelne. Mindent egybevéve szép este volt. Persze mostantól jobb, ha treníroznunk, mint tegyük mérlegre szavainkat, különben szorulunk. A recenzensnek ezúttal szerencséje van, az előadáson  felfedezte a médiaügyek elnökasszonyát, aki szemmel látható élvezettel figyelte a produkciót.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely