Lennon és McCartney, Gilbert és Sullivan, Ilf és Petrov. Vagy kevésbé frivol példáknál maradva: Fél Edit és Hofer Tamás, Czuczor Gergely és Fogarasi János. Hírneves szerzőpárosok ők, akiknek olyannyira összeforrt a nevük, hogy általában együtt emlegetjük őket. A Czuczor–Fogarasi pedig egyenesen egy „tárgy”, egy megkerülhetetlen alapmű, A magyar nyelv szótárának (1862–1874) ragadványneve. Ilyen a Hóman–Szekfű is, Hóman Bálint és Szekfű Gyula nagybecsű Magyar története (első kiadás: 1928–1934).

Dénes Iván Zoltán történész a 2000 folyóiratban közölt cikkéből azonban kiderül, bár Hóman és Szekfű karrierje sokszor futott együtt párhozamosan, és a szerzőpáros „kívülről és távolról nézve” egységet alkotott, az életutak elkanyarodtak egymástól, és hosszú kapcsolatuk, negyven éves barátságuk nem mindig volt harmonikus.

Kuruc és labanc

Bár egyáltalán nem készültek a Horthy-éra kurzustörténészeinek, pályájuk mégis e korszakban delelt. Akadémiai és Magyar Szemle Társaság igazgatósági tagság, díjak, elismerések mind erre az időszakra estek. Pedig 1918 előtt különbözött politikai irányultságuk, kurucnak és labancnak számítottak: Hóman függetlenségpárti, Szekfű Habsburg-hű és kormánypárti, de mindketten minőségi történészek, és szolidárisak egymással, legalábbis szakmailag. Szekfű elképesztő botrányt kiváltó munkája, A száműzött Rákóczi (1913) körüli több évig tartó vitában ugyan Hóman se pro, se kontra nem nyilvánul meg nyilvánosan, de a passzivitását mégis valamennyire értékelni kell, hiszen – mint Dénes Iván Zoltán írja – „a művel kapcsolatban komoly tudományos és politikai fenntartásai voltak”.

A forradalmak (1918, 1919) nem törik meg karrierjüket, noha az ellenforradalmi igazoló eljárásban előadottakkal szemben egyáltalán nem voltak sem passzívak, sem ellenségesek az új rezsimekkel. Hóman itthon volt, az Egyetemi Könyvtár megbízottjává választották, és röpiratban üdvözölte az őszirózsás forradalmat. Az is igaz, hogy leginkább a dualizmus pusztulásának örvendezett, merthogy az az államiság „merőben népellenes, dinasztikus és rendi” rendszerekkel és jelszavakkal operált. Aztán egyetemi órákat tartott a tanácsköztársaság idején, sőt elfogadta a felkérést egy a középiskolásoknak szánt, történelmi materialista szellemiségű egyetemes „történeti vezérkönyv” megírására is. Egyik társszerzője éppen Szekfű Gyula lett volna, akit Bécsben ért utol a ’18-as forradalom híre, amit melegen üdvözölt. Ő is ekkor kapott egyetemi katedrát, amit – Hómanhoz hasonlóan és Babitscsal szemben – 1919 után is megtarthatott. A Dénes Iván Zoltán idézett dokumentumok szerint a későbbi szerzőpáros egyike se viselkedett túl karakánul az igazoló eljárásban. Ahogy később is, a karrierszempontok túl nagy szerepet kaptak személyes döntéseikben.

Berlin és London

A húszas évektől fogva Hóman egyre kevésbé volt kuruc, erősen hatott rá Szekfű századvégre és századelőre vonatkozó értelmezése. A negyvenes évekig nem is volt komolyabb konfliktusok, noha míg az időközben kultuszminiszterré (1932–1942) avanzsáló Hóman erősen németbarát volt, addig Szekfű az angolorientációt választotta. 1943-ban sem azon kaptak hajba, hogy Hóman hevesen ellenezte a béketárgyalásokat a szövetségesekkel, hanem azon, hogy az akadémiai nagyjutalmat nem Hóman, hanem Szekfű kapta meg. Az afférnak a személyes vonatkozásokon túl, politikai síkja is volt. Az akadémia történész szakbizottsága előzetesen ugyan Hómant javasolta, mondván, Szekfű az évben már elnyerte Berzeviczy-aranyérmet a Magyar történet köteteiért, amely kizárja, hogy akadémiai nagyjutalmat kapjon. Ehhez képest heves vita után mégis Szekfű nyerte el a díjat, igaz, egy másik könyvével. A döntésnek politikai üzenete volt, nem a németbarátságra (gyakorlatban a háborús szövetségre Hitlerrel), igen az angolorientációra (gyakorlatban a kiugrásra).

A szerzőtársak együtt ülték végig a kínos díjvitát, a csalódott Hóman a helyszínen jól viselte a megaláztatást. Később azonban olyannyira összekülönböznek, hogy Szekfű (!) indítványozta, hogy nevük kötetenként külön-külön szerepeljen a Magyar történeten és az együtt szerkesztett Egyetemes történeten. Hóman egyetértett a szeparációval, amire azonban mégse került sor.

Hitler és Sztálin

Hóman a nyilasokkal együtt menekült Németországba, ahonnan az amerikaiak adták ki, és a népbíróság életfogytiglani börtönre ítélte. A perben a moszkvai nagykövetnek kinevezett Szekfű is tanúskodott Hóman mellett, ha nem is személyesen. Az 1946. március 21-i tárgyalási napon felolvasott levelében ezt írta: „Hóman Bálint nekem egyetemi iskolatársam volt és így 40 év óta jó ismerősöm és barátom. […] munkásságában semminemű tudományellenes szempontokat nem alkalmazott: sem németbarát, sem hitlerista, sem antiszociális, sem antiszemita szempontokat. […] Énvelem minisztersége alatt igen keveset érintkezett, bizonyára azért, mert tudatában volt politikai nézeteink eltérésének és a vitát kerülni akarta.”

Még 1943 májusában, a díjazás körüli hercehurca után Hóman ezt válaszolta Szekfű sértett levelére: „»Összetört barátságunkról« írsz. Én azt hiszem, »barátságot« nem lehet összetörni, csak látszatokat. […] Élj boldogul!”

Az utolsó évek nagy kontrasztja ellenére (Hóman a váci fegyházban halt meg ’51-ben, Szekfű az akadémia és az Elnöki Tanács tagjaként ’55-ben) egyikük sem élt ezután már boldogul. S látszatok se nagyon maradtak.

(2000, 2011/1)

zádori