Az Akkezdet Phiaiban két belvárosi értelmiségi forma a Ráday utcai Costes szomszédságában sikerrel csinálta meg ugyanazt a zenét, amit beszívott compton-külsői gettólakók. Závada Péter most visszafelé tekerte meg a szöveggyár kerekét, és kapucnis rapperként csinálta meg azt, amit a verses antológiák borítóin cigivel a kezükben ábrándozó költők. Hogy sikerrel-e, az még nem most dől el.

A sztori annál inkább érdekes, mert Závada Péter Nagy Magyar Író gyermeke, nyilván nem nehéz kitalálni, kié. S ha valakit Esterházy büfiztetett és Nádastól tanult gügyögni, akkor már pláne megvan az ok, hogy a bőgatyások mellett az úri közönség is odavessen egy pillantást a művészetére, mely darabokban, irodalmi lapokban felbukkant már.

Költészet és rap közt van köztes állapot. Ez a slam poetry, fésületlenebb, mint a vers, költőibb, mint a rapszöveg. Az Akkezdet egy ideje ebben a műfajban is nyomult, és az irodalom határvidékein kereste a rímeket. De akik a pesti flaszter maszterek romkocsmákban csajozó generációs feelgood (feelbad) szövegeit várják, azok ne olvassanak tovább. Az Ahol megszakad című kötet nem slam, de még csak nem is szabadverses kortárs jófejkedés, hanem a nagylászlói kaliberű Költészet maga. Vagy inkább Parti Nagy Lajos-i: Závada Péter példaképe és kötetének mentora ott lebeg a versek felett.

De a magabiztos, játékos rímek Weöres Sándort is idézik, és van még szonett, hommage, veretes „olyok”, népi írói méretű „visszhangos, nagy hidegek”, Szerb Antal, Kosztolányi, Szkülla, Karübdisz, Jézus, Jákob és ókori istenek, Jeruzsálem, Párizs. És a szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései: őszi fájdalmak, szolid férfikrízisek ipari mennyiségben.

A költő tiszta fehér inget vett fel, mikor kijött a gettóból, de a versei nem tagadják meg a hámló vakolatos budapestiséget, sem a kevésbé éteri életérzéseket, nyistákat és asszemeket. A Moszkván csövik tolják a sütőrumot, Újbudán a muszlim giroszosok imádkoznak, az elcseszett dugás közben – Megmarkolod a farkam, együtt szorongunk halkan – a szomszéd telken zajló bontásra látni, és még Demszky Gábor neve is rögzíttetik a költészet kánonában.

„Csak azé marad nekünk a mákos briós, mert tudja az egész unió, hogy nálunk a puni jó. Unicummal koccintva, nézik műholddal, ahogy a Kunigunda utcában, óriási műgonddal, lekerül a tundrabugyis gádzsiról a punibunda. Jah..igeen..Nem látom a térképen, hol van Bonn és hol van Lyon, olyan jól sötétít ez a kibaszott Avanglion, takarja a monoklim, így is monokinin vezetem a Renault Cliom” – rappelte Újonc Peti a kétezres évek elején.

„Platánfaág a lelógó ereszbe, beléd oly görcsösen kapaszkodom, Felnőtt még nem vagyok, de már gyerek se. Se bölcsőm nem volt, sem kamaszkorom. De minden olvadást fagyok követnek: a polcon Rilke dől egy Proust-kötetnek – eltűnt időnkben mennyi révület! És mennyi szép remény zenéje benned!” – verseli ugyanő a kétezertízes évek elején.

Závada Péter és Újonc Peti két egymás mellett megférő figura – nyilatkozta maga a szerző a Könyves magazinnak. Lehet ebbe feszítő kettősséget, modern balassibálintizmust, vagy a lázadóból az akadémizmus felé ívelő fejlődéstörténetet is belelátni. De maradjunk inkább a „gondolta a fene” Arany János-i alaptételénél. Csupán annyit rögzítsünk, hogy Závada Péter költőként egyelőre kevésbé eredeti és egyedi, mint színpadi szöveggyárosként, és érezni a köteten némi „merre is induljak” jellegű bizonytalanságot. De a kontent ígéretes. Ahol megszakad, onnan érdemes folytatni.