"Amerikában fogom szívni a vegytiszta kokaint"

Megyek az utcán, jön velem szemben egy társaság, akik számomra teljesen ismeretlen szavakat kiabálnak összevissza, és ahogy elhaladok mellettük, megszólalok magamban hogy: "Ezek az emberek, akiket az előbb elhagytál, éppen fogadást kötnek.

Rád. Hogy mit fogsz csinálni a következő pillanatban."

És ez igaz is, ugye? Zsiványok vagytok!

Szabadság tér, majd öt perc séta a bazilika illatú Hold utcában a nagypolgári kapualjig. A folyosón repedezett, márvány járólapok, a falmozaikok mellmagasságban egészen a valószerűtlenül piros liftajtóig kísérnek. Legfelső emelet, a gangot őrző rácson túl éjszakai Ikea konyhák feszülnek neki az ablaküvegeknek.

- Amúgy ez ráépítés, csak mondom. - Metszőfogai hiányoznak, szinte csukott szájjal, alig érthetően beszél. - A harmadikig minden kétszer ilyen magas, csak aztán jött a város és bumm. Ráépítés. - A legfeljebb negyvenöt kilós, csontsovány alakot szerencsére megtartja az ajtófélfa, nem dől, nem repül el - Igazából gyűlölöm, hogy itt vagy, hogy itt vagy kérdezni. Mit kérdezel? Nem sok értelme van. Nem aludtam és ilyenkor nem sok értelme van. Tudom. Mondok itt mindenfélét, aztán lehozod, hogy találkoztál az ördöggel, szerzel valami beszívott fotót és találkoztál az ördöggel. Ez lesz. - bizonygatja, miközben a konyha irányába araszolva egyre eseménydúsabb szagok lengik be a teret: langymeleg szemét és mentholos fogkrém.

A szekrényajtókon még ott a csomagolófólia, a hűtő tetejéről fröccsöntött majom bámul. Ő rutinosan kikerüli a sütő előtt tornyosuló, teli, kék zsákok halmát, majd kérdez: - Inni kérsz? Valami csaj hagyott itt sört. Itt kell lennie valahol. Én ugyan meg nem iszom, sört sosem, nem iszom meg, de te igen, ugye? Na, tessék akkor itt egy kóla. - A hűtőben nincsenek polcok, csak egy kifacsart tubus krémsajt és egy fehér bevásárlószatyor, tele dobozos Coca Cola-val. Kivesz két tűzpiros dobozt, majd a sarokban ülő pókot szuggerálja.

- A többi mind kólazaccból készül. Olyan, mint a ráépítés. Hamis. A ráépítés olyan akar lenni mint a dobozos, de hát olyan nem lesz, mert a harmadik után minden zaccból van. Ez aztán a kibabrálás, mi?

Belépünk a nappaliba: csupasz matrac és kopottsárga dohányzóasztal, a fal mellett zoknikkal teli szatyor, valamint katonás sorokban könyvkupacok.

- Azokat nézed? Képregények. Persze, hogy képregények. Jobb mint, a normál. Ez itt Pókember. Vagy a Biblia. Ja, ez a Biblia. Amúgy tök rendben van, rajzokkal egész jó a sztori, el is olvastam már vagy kétszer. - kényszeredett vigyorba rándul az arca, miközben letelepszik a padlóra.

Koccintás, majd bal kezével a tojásfehér, még mindig festékszagú falat kezdi simogatni. - Most nem aludtam, négy nap, meg ki is vagyok fogyva. Ne kérdezz, inkább hozhattál volna valamit. -  a kényszerű hatásszünet mindössze pár másodperces - Zenéről? Zenéről, arról nem. Én nem gitározom, nem nyúltam a gitárhoz csak a koncerten, pár percig. Nem gitározom.

"Tervezett akasztás elmarad."

(Közösségi Napló)

- Mert tudod mi van? Az van, hogy vannak az emberek és vagyok én, köztünk meg ott a, na mi? A költészet! Mint valami rács, bamm, elzár és fogalmad sincs mi, vagy ki van a túloldalon, aztán csak reménykedsz, hogy nem akarja leharapni a karodat! - emeli fel a hangját miközben teljes erővel dörzsöli a fal ugyanazon szakaszát. - Tetszenek nekik a dalaim? És akkor? Nem szeretem, ha néznek, azt meg ha kérdeznek, na azt meg főleg nem. Megy az a szerkezet? Veszed? -  hirtelen meghajlik a háta, gerince átüt a molyrágta pólón, papucsos lábait bámulja.

- Állcsúcson váglak, ha veszed. - motyogja maga elé.

- És nincs nálad valami cucc? Ki vagyok fogyva. Kéne valami cucc, nem tudod felhívni a haverod? Nagyon kéne valami cucc.  - a farmernadrágot szétkopott bőr öv fogja össze a bordái alatt, a világoskék szövet kinyúlt bőrként lóg a csontsovány testen.

- Neked amúgy tartozom még valamivel? Nem? Az jó. A pénznek úgyis a hetedik helyen kell lennie. Vagy a harmadikon. Én megcsináltam, nekem hetedik. Tizenhetedik! - mutatóujjával homlokát ostromolja..

- De neked? Te elvesztél, neked első. Rádnézek, látom, érzem. Vannak akiknek egy életen át nem sikerül, na ők ki is nyírhatják magukat. Kinyírhatod magad. De így kell gondolkodni, legyőzni, lenyomni, piff-paff, győzni, győzni, győzni, elsöpörni mindenkit! Így kell csinálni, nem? Kéne cucc! Hívd már fel a haverod! - ordít hirtelen, majd zavartan körbenéz és nyöszörögve a fal felé fordul.

- Ötven év múlva tudod mi lesz itt? Ugyanezek a házak, ugyanezek az utcák, virágokkal, szépen rendbe rakva. Tiszta udvar. De nem lesz itt senki, nem él már itt senki. Mégis szép, rendes minden. De, ha sehol senki, akkor ez meg, hogy lehet?

Idén korábban köszöntött be Karácsony Szent Ünnepe. Boldog karácsonyt és további kellemes ünnepeket kívánunk hát mindenkinek valahonnan az emlékezetből, mert itt lesz minden ám, már most szólok, hogy itt van, "valahol az én memóriámban".

- Kitaláltam egy új műfajt. Látod itt van ez a három. Az első link egy videó, a második zene, a harmadik pedig könyv, szöveg. Egyszerre kell indítani - figyelme a képernyőé - Ismered ezt a filmet? Kung-Fu Panda. Láttad? - felcsendülnek a rajzfilm-finálé dallamai, miközben egy hang már a Jelenések könyvéből idéz: “Az ötödik angyal is kitölté az ő poharát a fenevad királyiszékére; és lőn az ő országa setét; és rágják vala az ő nyelvöket a kín miatt”

Zavart félmosoly kúszik a pupillák alá, majd azzal a lendülettel le is költözik, szomorú gyűrődést varázsolva a borostás pofacsontra. “A fenevad, amelyet láttál, volt és nincs; és a mélységből jő fel és megy a veszedelemre. És a föld lakosai csodálkoznak, látván a fenevadat, a mely vala és nincs, noha van.”

- Eddig mindig romboltam. Egész eddigi életemben romboltam. Most kipróbálom, hogy építek. És tudod milyen az építkezés? Olyan, mint a rombolás: csak tizenötmilliószor könnyebb. Tizenötmilliószor könnyebb.

Felpattan, végignyargal a szobán, egészen a kórházneon-fényű konyháig és vissza - Ha az egész világot ki is fordítom a sarkaiból, úgy csinálom, hogy ne essen nagyot - itt megáll, kilégzés következik - kis füved sincs? Haverod nem veszi fel, mi?

- Nincs még egy kólám, nem nyúlhatsz le! Ha nem nyúlhatlak le, nem nyúlhatsz le! - a csontos ujjak ökölbe szorulnak, az alkar kiszáradt uszadékfává változik, majd rögvest el is ernyed.

- Ha egy kicsit is nyeregben érzik magukat, ha egy kicsit is megbecsülöd  őket, egyből szarnak a fejedre. Hálátlanok. - duruzsolja két méterről egy kartondoboz kifordult papírbeleinek - Amúgy melyik az ijesztőbb: anyád feje az én hangommal vagy az én fejem anyád hangjával?

TÉNYLEG MEGŐRÜLTEM VOLNA?

Vagy lehetséges az, hogy hallom a gondolataitokat?

- Ötven év múlva - kanyarodik vissza - ötven év múlva, ha nem is hivatalosan, de valószínűleg én is halott leszek. Már most nyolcvan éves vagyok, érted, nyolcvan éves. Az emberek meghalnak, én elpusztulok. Megdöglök. Nem hivatalosan megdöglök. Mondjak valamit? Én nem tudok meghalni. Akartam, próbáltam, képtelen vagyok rá. Túl foglak élni téged is. - túlvilági nyugalommal mered rám - És mi a legrosszabb? Mert élek. De mégis minek? Körbevesz ez a szürke massza, a fejemben meg csak az van: na, ma sem nyitok ki - a 0,33 literes doboz megadja magát, kiürül, az alumínium szomorúan karcolja a íróasztal megkeményedett porrétegét.

- Leállni? Nem, nem akarok leállni. Kipróbáltam, hogy egy ideig semmi. Nulla. Zéró. Érted, semmi. De enélkül nem megy, kipróbáltam, nem megy. Kell. Szeretem. Itt már nincs dolgom, nem maradt semmi. Elmegyek innen, eltűnök. Amerikában fogom szívni a vegytiszta kokaint, Te sunyi kis köcsög! :)