hvg.hu: Többször mondta, zavarja, hogy mindig a Bizottságról kérdezik, hiszen az egy három évtizedes történet.  Mi mégis erről faggatnánk kicsit, hiszen 2014-ben a kritikusok, szakírók által adott vélemények alapján a Kalandra fel! című albumuk lett a magyar poptörténet legfontosabb lemeze. Miért nem szeret beszélni a Bizottságról?

Wahorn András: Az fáj - de megértem -, hogy ha valaha megcsináltam a társaimmal minden idők legfontosabb lemezét, akkor miért sz*rja le mindenki azt, amit most csinálok?  Nyilván úgy vannak vele, hogy egy öregember a mai kornak már nem tud mondani semmit. A baj csak az, hogy ez az öregember nem érzi magát öregnek. Sőt, azt hiszi, hogy amit most csinál, még jobb, mint amit 20-30 évesen csinált, hiszen azóta rengeteget tanult, bejárta a világot.

hvg.hu: A „világmegváltás” a fiatalok dolga, nem?

WA: Egy adott korra mindig a fiatalok tudnak a legérzékenyebben reagálni. Sok mindent nem tudnak, és ezért felteszik a kérdéseiket. És ezek a kérdések sokkal érdekesebbek, mint a válaszok.

hvg.hu: Ilyen volt a Bizottság is?

WA: Persze! Egyébként nem tagadom, jól esik, hogy vannak, akik a Kalandra fel!-t gondolják az egyik legfontosabb magyar albumnak. Én is így gondolom (nevet).

Stiller Ákos

hvg.hu: 1983-ban egészen meghökkentő, megbotránkoztató és ezért meghatározó volt egy ilyen lemez megjelenése. De a hatása azóta is tart. Miért fontos ma a Bizottság?

WA: Minden embert egy egész életre meghatároznak a 16-25 évesen szerezett élményei. Ezért nagy hülyeség olyanokat mondani, hogy „bezzeg az én időmben”, meg „régen minden jobb volt”. Ma ugyanolyan jó minden – annak, aki ma fiatal. Valószínűleg a listára szavazók akkor voltak többségében fiatalok, amikor a Bizottság működött.

hvg.hu: Ez világos, de volt a 80-as években még egy sor zenekar és album, mégis ez a lemez ugrott be a legtöbbeknek.

WA: Ha ma ugyanezt a zenét játszanánk, biztos, hogy nem ütne akkorát. A nyolcvanas évek elején a sikereinkben nagy szerepe volt annak, hogy teljesen érthetetlenek voltunk. Így mindenki azt képzelt bele a szövegeinkbe, amit csak akart. Amit láttak az emberek a koncertjeinken, az pedig a teljes szabadság állapota volt. Ma már nincs olyan űr, amit ilyen értelemben betölthetne egy ilyen zenekar, hiszen bármit elképzelsz, beütöd a telefonodba, és ott van előtted. Amikor a Bizottság fontos volt, egy teljes hetet kellett várni arra, hogy a rádióban meghallgathass egy tánczenei koktélt, amiben esetleg volt egy jó szám. Két olyan újság volt, ami így-úgy foglalkozott a pop-rock zenével.

hvg.hu: Azt nyilatkozta tavaly a Bizottság-opera kapcsán, hogy „ismét aktuálissá vált a diktatúra-szabadság kérdése”.

WA: Igen, ez most is aktuális kérdés, de azért nem vethetők össze a mai körülmények a 30 évvel ezelőttivel. Most valóban van egy olyan rendszer, ami bizonyos embereknek fenyegeti a szabadságérzetét. Igyekeznek korlátozni bizonyos rétegek véleménynyilvánítását, gazdasági előmenetelét, az információhoz jutást. A hatalom módszerei is ugyanazok. És ami legviccesebb: egy csomó embert is átvettek az akkori időkből. Kiderült, hogy azokba bíznak, akik akkor jól szolgáltak. Itt van például a Plagi bácsi vagy Fekete Gyuri bácsi. A szervilizmus ma is nyerő. De amíg Internet van, addig azt mondok, amit akarok, és azt az egész világ hallhatja.

Stiller Ákos

Pintér Béla zseniális bon mot-ja, hogy „pénzt ez a rendszer nem ad, de témát igen”. Aczél elvtárs annak idején azt mondta, hogy „én csináltam belőletek nagy művészt, mert teher alatt nő a pálma”. Akkor azt gondoltuk, hogy ez egy cinikus, szemét mondás. De igazából tökéletesen igaza volt Aczélnak. A művészetnek nem szabadság kell, mert ott meghal, nem lesz érdekes. A művészetnek falak kellenek, ütközések. Sőt, a művészet az ütközés maga. Ha olyan cinikus akarok lenni, mint Aczél elvtárs, akkor azt mondhatom, hogy nagyon jó ez az időszak a művészeteknek.

hvg.hu: A Bizottság tagjai „lubickoltak” az akkori teher alatt. Egy balhés szentendrei művésztársaságból formálódott a zenekar. Hogy merült fel egyáltalán, hogy kiadja egy ilyennek a lemezét az Állami Hanglemezgyártó Vállalat?

WA: Az efZámbó-házban akkoriban tartott permanens házibulin kialakult egy társaság, ami kapóra jött az akkor szovjetunióbeli egyetemi tanulmányaiból hazatérő Waszlavik Gazember Lászlónak. Mindenre kapható arcokat keresett egy előre kitalált, a punkzenét népszerűsítő botrányhoz. Hát, mi mindenre kaphatók voltunk… Az volt a terv, hogy elindulunk egy tehetségkutató versenyen, megtanulunk néhány szép blues számot, amivel továbbjutunk, a döntőben a tévé nagy nyilvánossága előtt pedig bejelentjük, hogy mi vagyunk a Bizottság és előadunk egy nagyon durva, mindenkit az anyjába elküldő zenei performanszot.

hvg.hu: Szép elgondolás.

WA: Kár, hogy végig sem játszhattuk a dalt, olyan sz*rok voltunk. Arra mindenesetre jó volt ez a próbálkozás, hogy elkezdtünk, mint zenekar próbálni. Én akkoriban azt tartottam a zenéről, a művészetről, hogy nem kell semmit tanulni, az a feladata egy művésznek, hogy önmagában kutasson, minden nap jól berúgjon, beszélgessen, b*sszon. Le is beszéltem efZámbót – aki tudott valamennyire zenélni -, hogy a bevett sémákat erőltessük. Laca sem tudott énekelni, de rábeszéltem, hogy szálljon be, mert tudtam, hogy a személyisége átütő, és ez működni fog. Nem gondoltuk, hogy zenekar leszünk, és fellépéseink lesznek, de hetente összejöttünk, írtunk dalokat. Én egész életemben olyan voltam, hogy képtelen voltam azt csinálni, amit kell. Ma is ez van. Ettől lettem művész. Ezt a szellemiséget beintegráltuk a zenekarba is. Szóval a tehetségkutatóra próbálgattunk, és megszerettük a zenélést. Egyszer Nagy Ferónak adott a Waszlavik egy kazettát, ő meghallgatta és meghívott a Fekete Bárányok-koncertre. Amíg a színpadon voltunk, azt hittük, a koncert után megvernek minket a Beatrice meg a Hobo rajongói, de nem ez történt, hanem az, hogy hirtelen híresek lettünk.

hvg.hu: Igen, de hogy engedték a lemezt? A Beatrice például a rendszerváltásig nem adhatott ki semmit.

WA: Én azt hittem, azért lett a Kalandra fel, mert olyan kib*szott keményen, rafkósan harcoltam érte. De nem. 1980 körül egymásról nem is nagyon tudva megalakult egy csomó olyan zenekar – pl. a VHK, az URH, Neurotic és mások -, amelyek egészen mást képzeltek a zenéről, mint az akkori előadók, rádiók. Ezt akkor úgy hívták, hogy new wave. A kor előhívta ezeket az előadókat, és az emberek pedig érdeklődtek, kazettákon terjedtek a felvételek. Volt néhány fiatal újságíró, akik a lapjaikban óvatosan felhozták, hogy itt van ez a jelenség, valamit kezdeni kell vele. Egyszer otthon feküdtem az ágyban, hallgattam a Táskarádiót, amiben Wilpert Imrének (az állami hanglemezgyár egyik vezetőjének - a szerk.) szegezték a kérdést, hogy a lemezgyár miért nem vesz tudomást a fiatal new wave zenekarokról. Ő pedig azt mondta, szó sincs arról, hogy ne vennének tudomást, már tárgyalt is Wahorn Andrással egy demó-kazettáról. Abban a pillanatban HÉV-re ültem, és felkerestem. Mondtam neki, hogy „Szia, én vagyok a Wahorn, hallom tárgyalásban vagyunk, nagyon örülök neki.” Így kezdődött.

Stiller Ákos

Aztán egy nagyon kemény alkudozás következett. Senki, a zenekar tagjai sem hittek abban, hogy nekünk lemezünk lehet, én viszont nagyon komolyan vettem a dolgot. Mondtam a Wilpertnek, hogy kazettáról szó sem lehet: duplalemez vagy semmi. Beadtam egy listát a legdurvább számainkból, amik nem is voltak érdekesek. Volt mit kihúznia… Elkezdődött a polémia szavakon, sorokon, a címen, a borítón, az együttes nevén. A végén sikerült elérni, hogy a legfontosabb számok felkerüljenek a lemezre. Abban az időben 200 ezer példányban kelt el egy sikeres album. Fogadtam egy láda pezsgőbe Wilperttel, hogy ebből is elkel ennyi. A megjelenés után körbetelefonáltam azt a néhány boltot, ami akkor volt, kiderült, egy nap alatt elfogyott mindenhonnan a lemez. Hívtam Imrét, hogy megnyertem a fogadást, de ő akkor elárulta, hogy csak 14 ezret adtak ki a Kalandra felből. Három nap múlva meg hallom a rádióban, amint azt mondja: nem érdemes ilyen rétegzenéket kiadni, nem fogyott belőle csak 14 ezer. Szóval kiderült, hogy nem én értem el, amit akartam, hanem ők.

hvg.hu: Akkoriban minden előadónak engedélyeket kellett beszereznie a megfelelő állami szervektől (OSZK, ORI), hogy színpadra léphessen. A Bizottságnak voltak ilyen engedélyei?

WA: Előzenekarként nem kellett engedély, egy darabig ez volt a kiskapu. Később viszont megszereztük az OSZK-vizsgát! Ennek az volt a kritériuma, hogy 100 népszerű számot össze kellett írni, ezek közül a vizsgabiztos rábökött néhányra, és ha azt megfelelő szakmai szinten elő tudta adni az előadó, akkor megkapta az engedélyt. Azt találtam ki, hogy felírunk 100 kamu címet olyan előadóktól (Frank Zappa, King Crimson, Captain Beefheart stb.), amik léteznek, de egész biztos, hogy a vizsgabiztos nem hallott róluk. Megbeszéltük a zenekarral, hogy akármire mutat a biztos, én eléneklem angolul az Egy lány kéne nékem című saját számunkat, a másodikra meg a Korrupt vagyokat stb. Mondták a többiek, hogy „b*meg, te hülye vagy, az életbe nem adnak nekünk ilyen engedélyt”. Bementünk azért a vizsgára. „Na, uraim, honnan jöttek?” Mondtuk, hogy Pomázról, az ottani kultúrházban szeretnénk föllépni, ezért kéne az engedély. „Ezek a dalok vannak, ezeket szeretik a pomáziak” – nyújtottuk át a listánkat. Mondta, hogy egyiket sem ismeri, játsszuk, mondjuk az ötös számút. Belekezdtünk az Egy lány kéne nékembe. Rögtön leállított. „Ez valami borzasztó, nem tudnak valami szépet?” Mi mondtuk, hogy „de hát ezt eszik Pomázon”. Megnéztük a 12-est, megint rögtön leállított. Lefogott egy harmóniát a zongorán, és kérdezte: „nem hallják, hogy milyen szép?” Mondtuk, hogy, „de halljuk, de mit csináljunk, ha Pomázon meg ezt szeretik”. Elege lett a biztosnak, gyorsan aláírta a papírt, csak menjünk már onnan. Meglett az OSZK-vizsgánk, innentől, már nemcsak felléphettünk, hanem jöhetett a Kontroll vagy bárki előzenekarnak.

hvg.hu: És nyugati turnéra is kimehettek.

WA: Arra is azt hittem, hogy az én érdemem, de szó nincs róla. A korszak adta lehetőség volt. Azt csinálta a külföldi fellépésekről döntő ORI és a felettes szervei, mint amit ma Orbán Viktorék csinálnak. Nem mondott nemet, hanem azt mondta, hogy „hát vannak ezek a fránya szabályok”. Abban az időben elkezdett a Nyugat érdeklődni a magyar new wave zenekarok iránt. Meghívtak minket Párizsba a Hotel de Ville Fesztiválra. Gondoltam, ha már kimennénk, kellene egy európai turné, s ezt a KFT együttes bécsi menedzsere meg is szervezte nekünk. Bementem az ORI-ba, hogy meghívtak turnéra. Mondták, be kell adni az útlevélkérelmeket, és ha megkapjuk, mehetünk. Beadtuk 2 hónappal a turné előtt, de csak nem jött meg, már letettünk az egészről. Annál is inkább, mert a vízumokat is intézni kellett volna, de az hetek, hónapok kérdése volt. Két nappal az indulás előtt szóltak, hogy megjöttek az útlevelek. „Ha el tudjátok intézni a vízumot, mehettek.” Egy nap alatt bejártam az összes érintett nagykövetséget, teledumáltam a fejüket és meg lett a vízumunk minden országba. Szereztünk egy buszt, és elmentünk.

Stiller Ákos

hvg.hu: Ha jól értem mindebből, a Bizottság egyszerűen csak szabadon akart működni. Nem volt semmilyen direkt politikai ellenzékiség a tevékenységében?

WA: Azt képzeltük, hogy a politikai elkötelezettség nem fér össze a szabadsággal. Az számított nekünk, hogy amit akarunk, azt kifejezhessük. Azt is hozzá kell tenni, hogy abban az időben senki nem képzelte, hogy bármilyen kis esély is van a rendszer megváltozására. Nagy hazugság, ha ma valaki azzal jön, hogy itt valakik kiharcolták a szabadságot. Az egyszerűen lett. Ugyanúgy, ahogy lett Bizottság-lemez. A kor csinálta. Egyébként leginkább én politizáltam, én írtam olyat, hogy korrupt vagyok és hazudós. De sokkal jobban szerettem én is Laca szürreális szövegeit. Sokszor nem is játszottuk a Szerelem, szerelem című számunkat, mert az túl kommersz volt.

hvg.hu: Pedig az lett a nagy sláger.

WA: Az lett a nagy sláger, de nem ez a legjobb száma a Bizottságnak. Mint ahogy, ha nem kiabálta volna a Laca, hogy „egy nagy segget látok”, akkor lehet, hogy nem is lenne ez a lemez olyan fontos. A Bizottságot erről ismerik az emberek. Nem azért szeretik a zenekart, amiért mi szeretnénk, hogy szeressék. De a sikeréhez hozzátartozott, hogy minden volt benne: taplóság és mélység is.

hvg.hu: Felmerült azóta, hogy újra összeálljon a zenekar?

WA: Gyakran felmerült, de én határozottan kihátráltam mindig, mert már elmúlt a szeretet. Nagy pénzeket is ígértek egy-egy ilyen koncertért. Az utóbbi időben, mondjuk, már kevésbé jönnek ilyen ajánlatok.

hvg.hu: Viszont mindenki csinálta a maga dolgát, ön is. 1990-ben még kijött a Tengerhajózás című Wahorn-album …

WA: … amiből botrány is lett. Ez volt az utolsó lemez, amit be kellett még mutatni a minisztériumnak. Nem tetszett nekik, hogy „Gondoltam elmegyek Amerikába, itt hagyom kis hazám a büdös p*csába”. Betiltották. 1990-ben!

hvg.hu: … aztán elment tényleg Amerikába. Miért?

WA: Amikor ezt a dalt írtam, a változások előtt, még nem akartam elmenni. De aztán, amikor megvolt a rendszerváltás, rájöttem, hogy nem az oroszok voltak a problémák itt, hanem a magyarok. És azt gondoltam, Magyarországon magyarok ellen nincs értelme küzdeni, ezért elmentem.  Mindig is szerettem volna elmenni, csak erősebb volt, hogy úgy éreztem, itt van rám szükség. Azt képzeltem, hogy a művészetemmel megváltoztatom a világot. Végül is a kint töltött 13 év nagyon fontos volt, sokat tanultam, megértettem a világot.

hvg.hu: Miért jött haza?

WA: Megbíztak, hogy legyek a Jövő Háza igazgatója. Mindig érdekelt a technológia, és örökké a jövővel foglalkoztam, plusz, ugye Amerikából jöttem, ami – úgy gondoltam - a jövő. „K*rva jó, gyerekek, hazajövök, és olyan Jövő Házát csinálok nektek, hogy besz*rtok” –mondtam. Két hónap múlva kiderült, hogy ez az egész projekt egy ilyen SZDSZ-es kamu volt, egy pénzátalakító hely. Azt gondolták, hogy a vén f*sz alkoholista majd aláírja a 2,5 milliárdos költségvetést. De én – bár alkoholista vagyok – nem iszok 20 éve, akkor sem ittam. És voltak elképzeléseim a Jövő Házával kapcsolatban. Már mentem volna vissza, de jött a Cadillac drive (egy road-movie, amelyben egy régi Cadillac Cabrióval Los Angelesből elindulva Fábry Sándor és Wahorn eljönnek egészen Budapestig, az USA-n, Alaszkán, Szibérián át – a szerk.), azt hittem tök jó lesz a Fábryval beutazni a világ addig vezető két nagyhatalmát, végigdumáljuk az egészet. Ez sem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. De végül is jó volt, mert bármelyik kocsmába bemegyek, mondják rögtön, „itt a Fábry sofőrje”. Aztán megismertem ezt a helyet, Mezőszemerét, és egy új világ bontakozott ki előttem. Maradtam.

Stiller Ákos

hvg.hu: Az, hogy 13 évet élt Amerikában ad egy másfajta rálátást a magyarországi társadalmi viszonyokra? Még mindig azt gondolja, hogy mi magyarok vagyunk saját magunk ellenségei?

WA: Én nem ezt mondtam. Hanem azt, hogy annak az oka, ami itt van, nem a kommunistákra, nem az oroszokra vezethető vissza, hanem önmagunkra. De ez nem hiba. Mi ilyenek vagyunk, mert ilyenek tudunk lenni. Valami lehet abban, hogy egy népre hat az a terület, ahol él. A magyar ember nem ismer törvényt, képtelen megérteni annak a lényegét. Egy magyar ember nem fog egyetérteni semmivel. Nem tud csapatmunkában dolgozni. Itt mindenki azt gondolja, hogy ő jobban tudja, és amit a másik mond, az hülyeség. Ezért egy örökös megosztottság van bennünk. De ez nem fog megváltozni, ez sorsszerű dolog. Gondoljunk bele: olyan országot választottunk, amit egy folyó szel ketté, a fővárosunk is két szóból áll. Az egész történelmünk arról szól, hogy örökös megosztottságban élünk. Soha nem tudtunk kiállni egy bizonyos dologért. Se kelet se nyugat nem vagyunk, a magyaroktól nem is érdemes demokráciát várni. Vagy legalábbis nevezzék azt magyaros demokráciának. Viszont itt például mindig jól lehet szórakozni, egy szórakoztatóközpont lehetne Magyarország. Ugyanakkor furfangosak is vagyunk. A legjobb tudósok jönnek innen, akik olyanokat találnak ki, ami még nem volt.

hvg.hu: Tehát nem Los Angeles, hanem Mezőszemere. Elég nagy különbség…

WA: Már tulajdonképpen nem is Los Angeles volt a tervem, hanem a sivatag. Megszerettem a sivatagot. Nagyon meg akartam halni, mert éreztem, hogy nincs már különösebb dolog előttem. Végül nem mentem, mert nagyon megtetszett ez magyar vidéki, ez a küzdelmes világ. Küzdelem a természettel, bűnözéssel, létfenntartással. Eddig azt hittem, hogy a parasztok hülyék, azért élnek vidéken, mert buták, hogy vidéken nincs munka, nincs lehetőség stb. Rájöttem, hogy a parasztok nem hülyék, hanem mindent tudnak. Ismerik a természetet, a biológiát, meg tudják építeni a házukat, gondozni tudják az állataikat, megtermelik az életüket. Egy hatalmas hátránya van ennek a létnek: nem mehetsz szabadságra. Itt nincs megállás. Ez tetszett nekem. Gondoltam, hogy ezt én is tudom csinálni. Számításon kívül hagytam, hogy én soha nem tudtam azt csinálni, amit kell. Ebben az életformában pedig mindig kellek vannak.

hvg.hu: És ez egy ilyen nyüzsgő embernek nem egy remeteélet? Nem magányos?

WA: Amióta internet van, annyi nőm van, amennyit akarok… Másrészt gyakran járok fel Pestre. Megalakítottuk a Magyar Nemzeti Wahorn Klubot. Ide bárki jöhet, aki akar velem zenélni, improvizálni. Megismerkedtem egy csomó zenésszel. Így alakultak a különböző formációim: Wahorn Airport, a Tapasztalt Ecsetek, és a különböző duók.

hvg.hu: Önnek melyek a legfontosabb magyar albumok?

WA: Legelőször is a Bizottság lemezei, különösen a Jégkrémbalett. Másodszor a Bëlga-albumok. Ez az egyetlen zenekar, ami továbbvitte a Bizottság szellemiségét, ők is elviszik a dolgokat a határig. És most van a Búcsúkoncert, amiben Cseh Tamás fia, Cseh Andris énekel. Ott is érzem azt az elvetemültséget, kötetlenséget, amit csak a Bizottságban érezhettem eddig. Büszke vagyok, hogy meghívnak időnként játszani magukhoz.