Tegnap ért véget a 69. cannes-i filmfesztivál, a zsűri igencsak meglepő döntéseivel. A 21 versenyfilm között Jim Jarmusch, Paul Verhoeven, a Dardenne fivérek, Park Chan-wook, Pedro Almodóvar és Ken Loach alkotásait is megtaláltuk, sokak szerint az elmúlt tíz év legerősebb fesztiválja volt az idei.

A George Miller rendező elnökölte zsűri, amelynek Nemes Jeles László is tagja volt, ugyanakkor szembeszállt a papírformával, és a közönség, valamint a kritikusok véleményével is: olyan filmeket emelt ki leginkább, amelyek nemigen voltak sem a szakavatott, sem a szélesebb közönség, sem a mi kedvenceink között.

Mi szerettük

A cannes-i versenyfilmek idei nagy közönségkedvence, amely a kritikusok FIPRESCI-díját is megkapta, a német Maren Ade rendezése, a Toni Erdmann volt. A film mindenféle forgatókönyv nélkül, helyzetgyakorlatok alapján készült, és méltán felvette volna a versenyt akár a – többek közt Lars von Trier nevével fémjelzett – Dogma-mozgalom nagy filmjeivel is.

A történet napjaink Bukarestjében játszódik, ott él a német Ines, akit a multik, szerződések és az ex-pat világ szinte teljesen benyelt, apja ezért érkezik hozzá egy spontán látogatásra, hogy apró kis bohóctrükkjeivel felrázza. A film végén nem egyértelmű, mi lesz Ines sorsa – de nem is ezen van a hangsúly, hanem a film fő üzenetén: éljünk, ahelyett, hogy csak pótcselekvéseket hajtanánk végre az életünkben.

Szintén a közönség kedvence volt egy másik nagyon erős alkotás, az Aquarius (a brazil Kleber Mendonça Filho rendezése), mely az özvegy Clara történetét meséli el, aki Recife egyik utolsó klasszikus tengerparti házában lakik, és megküzd a szívtelen ingatlanfejlesztőkkel, akik még a termeszhangyáktól sem riadnak vissza, hogy elüldözzék az otthonából az idős asszonyt.

Clara, aki még egy mellrákot is túlélt és elismert zenetörténész az országában, nem hátrál: szélmalomharca a kegyetlen kapitalizmus ellen sokak számára példamutató lehet. A film Sonia Braga delikát főszereplésével egyike volt a verseny legmeghatározóbb élményeinek, amely az alkotás megtekintése után még napokig gondolkodásra készteti a fogékony nézőt.

Az Elemi ösztön 1992-es cannes-i szereplése után a holland Paul Verhoeven idén tért vissza először a világ legnagyobb filmes ünnepére. Több évtizedes hollywoodi karrier után ismét Európában, méghozzá itt, Franciaországban forgatta le Elle című filmjét, Isabelle Huppert főszereplésével. A Philippe Dijan azonos című regényéből készült film a jó öreg verhoeveni „mocskos” stílus, a szexualitással átitatott thriller mintapéldája, mely egy pillanatra sem hagyja, hogy a néző érdeklődése ellankadjon.

Huppert számos amerikai kritikus szerint egyértelműen Oscar-esélyes ezért az alakításáért, ahol egy olyan nőt játszik, aki a világon szinte csak egy dolgot szeret igazán: ha megerőszakolják. A szexuális bántalmazás ezen, mintegy már parodisztikus ábrázolása pontosan annyira volt sokkoló, mint Sharon Stone veszélyes femme fatale-alakja az Elemi ösztönben huszonnégy évvel ezelőtt.

Az amerikai függetlenfilmes veterán, Jim Jarmusch Iggy Poppal versenyen kívül is vendégeskedett Cannes-ban, a rock nagy öregjének Stooges-beli időszakát akadémiai pontossággal bemutató dokumentumfilm az éjféli vetítések között kapott helyet. A versenyben azonban Paterson című filmje szerepelt, mely egy önjelölt költő-buszsofőr egy hetét mutatja be Paterson városkában, ahonnan a film tanúsága szerint többek között Allen Ginsberg is származik.

Paterson azonban nemcsak a városka, hanem a főhős neve is, ezáltal is érzékeltetve talán a nálunk leginkább a legutóbbi Star Wars-epizódból ismert Adam Driver által alakított főhős röghöz kötöttségét, aki minden egyes napját ugyanazon rutinok szerint éli le, az egyetlen fényt az életébe versei viszik. Költői remekmű a költészetről, és annak demokratikusságáról: Jarmusch egyik legérettebb, legmegfontoltabb műve.

A zsűri szerette

A zsűri díját Andrea Arnold American Honey című alkotása kapta meg, ami a brit rendezőnő első Amerikában játszódó nagyjátékfilmje. Egy tizenéves lány divatos soundtrackkel, valamint vad és heves partikkal telített utazása Középnyugat-Amerikában akár érdekes is lehetne, de a film a 162 perces játékidőt nem tudja kitölteni, és képileg, valamint narrációban sem tud annyit hozzátenni az alapvetően nem túl irodalmi történethez, mint pár évvel ezelőtt az amerikai Harmony Korine hasonló vágású Csajok szabadonja.

A Nader és Simin – Egy elválás története 2011-ben Arany Medvét és a rákövetkező évben Oscart is nyert Asghar Farhadinak, és mintha ennek is (meg talán az igencsak öntudatos iráni zsűritagnak, Katayoon Shababi producernek) köszönhette volna idei cannes-i filmje a legjobb forgatókönyv díját. A The Salesman című alkotással amúgy semmi gond nincsen, de valószínűleg nem váltotta be Farhadi elképzeléseit, aki a hvg.hu-nak azt nyilatkozta: olyan thrillert szeretett volna csinálni, hogy a nézőnek egy pillanatra sem jut eszébe az órájára nézni.

A történet valójában érdekes volt, főleg, hogy egy napon volt az Elle gálapremierjével, hiszen mindkét film a nő ellen elkövetett erőszak témáját járja körül, csak éppen teljesen más szemszögből: és Farhadi túlzott moralizálása nem biztos, hogy jót tett a filmnek. Talán annyiban igen, hogy így biztosan Iránban is bemutatható az alkotás, hiszen ahogy a rendező is kijelentette, honfitársai az elsődleges célközönség. Ugyanezen film főszereplője, Shabab Hosseini nyerte el a legjobb férfi alakítás díját, akiről azt nem lehet mondani, hogy nem szolgált rá, de talán lett volna olyan, aki jobban megérdemelte volna a kitüntetést.

A francia Olivier Assayas és a francia-kanadai Xavier Dolan filmjeinek kitüntetése is meglepő volt: mindkettő igencsak megosztotta a nézőket és a kritikusokat egyaránt. Assayas szellemtörténete (Kristen Stewart főszereplésével), és Dolan kamaradrámája (többek között Marion Cotillarddal, Vincent Cassellel és Nathalie Baye-jal a főszerepben) Assayasnak osztott rendezői, valamint Dolan esetében Grand Prix-díjat hozott az alkotóknak, holott inkább ezeknél a filmeknél lehetett volna egy-egy színészt külön díjjal kitüntetni.

Dolan a díjkiosztó gálán könnyeit próbálta elfojtani vagy éppen kicsikarni, amikor mindenkit arra szólított fel: tegyen úgy, mint ő, vállalja saját magát, ne adja fel az álmait, és közömbösség helyett szenvedélyességgel próbálja meg tenni és alkotni azt, amit jónak lát.

Mi is szerettük, és a zsűri is

A fülöp-szigeteki Brillante Mendoza Ma’Rosa című filmjét, és annak főszereplőjét, Jaclyn Jose-t a zsűrinek a legjobb női alakítás díjával sikerült elismerni, és a kritikusok heves füttyögése, fejcsóválása ellenére is jól van ez így. A délkelet-ázsiai ország legnevesebb művészfilmes rendezője kérlelhetetlen őszinteséggel mutatja be a nyomornegyedek lakóinak túlélési kísérleteit, a rendőri korrupciót és a családi összetartást a mindennapok nehézségeiben, és ehhez nagyon fontos Jose szinte áttetsző alakítása, aki a film utolsó jelenetében egyedül maradva, arcának rezzenéseivel tudja megmutatni a lelkiismereti gyötrelmekkel küzdő anya és feleség kínlódását.

Így az arra vonatkozó újságírói megjegyzések a zsűri díjkiosztót követő sajtótájékoztatóján, hogy egy mellékszereplőnek ítélték oda a magas presztízzsel bíró díjat, teljesen alaptalanok voltak. A hvg.hu kérdésére Jose a díj átvételét követően megerősítette, bízik benne, hogy ez a kitüntetés nemcsak az ő színészi alakítására, hanem országának problémáira is felhívja mind a világ, mind pedig saját országa figyelmét, és ha egy-két korrupt tisztviselő magára ismer a filmben, talán elszégyellik magukat.

Ken Loach Arany Pálmája szintén teljesen igazolt díj, amelyet az idén nyolcvanéves rendező igazán megérdemelten, életében másodszorra hozhatott el. Az Én, Daniel Blake az angol alsó középosztály jelenkori világába kalauzol minket, hőse pedig első szívinfarktusa után a nem túl átlátható brit egészségbiztosítási rendszerrel találja szemben magát.

Egy interjún megbukik, ezért úgy döntenek, már nem jogosult a kezelésre, de az orvosai szerint még bőven rehabilitációra lenne szüksége. A kisember felveszi a harcot a rendszer ellen. Egészen esélytelen misszió ez, melyben az emberség a tét. Loach kegyetlen képet rajzol arról, mit is ér ma egy emberélet a világ boldogabbik (?) felén.

Hasonlóképpen megérdemelt volt a román Cristian Mungiu Érettségi című filmje, amely lehet, hogy nem a román mester legerősebb alkotása, ugyanakkor remekül vezet be minket a rendszerváltás utáni Románia és Kelet-Közép-Európa korrupcióval, félelmekkel és előítéltekkel teli világába. A film egy aggódó apát mutat meg nekünk, aki – igen, ismét a nemi erőszak a téma – „frissen megtámadott” lánya érettségijét és angol egyetemi felvételijét akarja biztosítani, szinte bármi áron.

A két kitűnő román főszereplő, Adrian Titieni és Maria Dragus olyan világba kalauzol minket, ahol a kérdések sokkal fontosabbak, mint a válaszok, hiszen csak így érthetjük meg azt a körülöttünk levő miliőt, amely nem csak Erdélyre (ha csak röviden, de magyar szó is elhangzik a filmben), hanem az egész régióra, és a világ számos egyéb helyére is jellemző. Mungiu a díjkiosztó ceremóniát követően kifejtette, nem a verseny számít Cannes-ban, hanem hogy fontos és gazdag mondanivalóval bíró filmeket lássunk.

Ezzel saját bevallása szerint Mungiu, és mi is így voltunk. A gazdag versenyprogram mellett – melynek vetítéseire a sajtó tagjai órákat, az egyszeri nézők pedig lehet, hogy napokat is sorba álltak – a párhuzamos szekciókban is nagyszerű filmek, közönségtalálkozók tucatjai kaptak helyet.

Az Un certain regard szekcióban például olyan gyöngyszemeket lehetett látni, mint a japán Ghibli-stúdió első európai animációs filmje, Michel Dudok de Wit The red turtle című alkotása, a Cannes Classicsban pedig éppen meg lehetett hallgatni William Friedkint, ahogy mesterkurzusán többek között az Ördögűzővel kapcsolatos vatikáni látogatásáról és saját Jézus-hitéről beszél.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!