Isten éltessen, Antikrisztus! – 60 éves az európai film fenegyereke
Lemerészkedett Európa tudatalattijába, aztán könyörtelenül belegázolt Amerika lelkiismeretébe, megcsinálta a tökéletes antimusicalt, legutóbb pedig a nimfomániát vesézte ki. Van, aki szerint kibírhatatlan rendező, a legtöbb színészével forgatás alatt és után is összeveszett, Cannes-ból pedig egyenesen kitiltották – de mindez kit érdekel, ha övé az elmúlt négy évtized legambiciózusabb filmes életműve? A kispolgáriság és az álszentség örök kigúnyolója, Lars von Trier 60 éves, ennek apropójából rangsoroltuk filmjeit.
15. Főfőnök (Direktøren for det hele, 2006)
A lélekőrlő drámák és a színházfilmes formagyakorlatok után Trier egy teljesen váratlan húzással próbálta felrázni a pályáját: egy színtiszta komédiát rendezett. A film elején ezt narráció formájában – a biztonság kedvéért – el is mondja nekünk. És bár már korábbi munkáiban is bizonyította, hogy a fekete humor fekszik neki, a Főfőnökkel sajnos kiderült, a direkt komédia nem az ő asztala.
Pedig az alapfelvetés ígéretes: egy menő IT-cég tulajdonosa épp megválni készül a vállalattól, de a vevő kizárólag az Amerikában élő, a dolgozókkal csak e-maileken keresztül kommunikáló főfőnökkel hajlandó tárgyalni. Csakhogy ezt a bosst a tulaj találta ki, hogy a negatív döntéseket valaki nyakába lehessen varrni. Itt jön képbe a munkanélküli színész (az egyébként remek Jens Albinus), aki a főfőnököt eljátszva persze mindenféle bonyodalmakat okoz.
Ha nem lenne elég a mérsékelten vicces, Office-ra hajazó gegparádé, Trier még egy elképesztően idegesítő, a beállításokat random váltogató, automata kamerarendszert is igénybe vett operatőr helyett, így képileg is a rendező egyik legrosszabb művéről van szó. Akkor már inkább az Anger Zsolt-féle színpadi változat a Radnótiban.
14. Manderlay (2005)
Trier Amerika-trilógiája középső darabjának szánta a Manderlayt, de sajnos ő is belátta, hogy a második nekifutás a Dogville után már korántsem sikerült olyan erősre, ezért a harmadik rész, a Washington végül el sem készült.
A Manderlay a Dogville-ben már bejáratott színházi, lecsupaszított díszletben játszódik, de ezúttal a rendező bántóan didaktikus: mintha csak egy jól betanult leckét mondana fel, miszerint demokráciát erőszakkal kiépíteni lehetetlenség. Fájóan hiányzik a filmből Nicole Kidman is, akit Bryce Dallas Howard ugyan tisztességgel pótol Grace szerepében, mégsem képes olyan komplex alakítást nyújtani, mint idősebb kollégája: igaz, nem is kapott olyan összetett szerepet, mint Kidman a Dogville-ben.
Annyi értelme azért volt a Manderlaynek, hogy ezután szerencsére Trier már nem fogalmazott meg ennyire nyílt politikai kiáltványokat filmen.
13. A nimfomániás – 2. rész (Nymphomaniac: Vol. II, 2013)
Ahogy az várható volt, a meglepően könnyedre vágott első rész után jött a komolyabb epizód a nimfománia természetéről, de szerencsére Trier ezúttal sem bújt ki a bőréből. A főszereplő, az összes polgári értéket elutasító Joe itt már-már krisztusi figurává válik, a film végén pedig annyira gúnyosan csavar egyet a filmen Trier, amennyire nem szégyelli.
A második részben talán több az emlékezetes poén és geg az első részhez képest, mégis valahogy hiányérzettel hagyhatjuk ott Joe élettörténetét. Trier mintha A nimfomániás második részére kifogyott volna a mondanivalóból, és csak az izgatta, hogy az első részt puhának gondoló nézőket legalább felpiszkálja néhány szadista és (ál)rasszista jelenettel. Így mire a csattanóhoz érünk, már rég értjük Trier nem épp hízelgő ítéletét az ember természetéről.
12. A bűn lélektana (Forbrydelsens element, 1984)
„Ezt a filmet kár volt leforgatni. A világ egyik legunalmasabb filmje lett! Semmi mondanivaló, tömény unalom... mi jó van ebben?” – olvasható az egyik komment a film adatlapjánál a port.hu-n. Való igaz, Trier nagyjátékfilmes bemutatkozása elutasítja a hagyományos történetmesélést, és szinte mindent a néző fantáziájára hagy.
Nyilván nem véletlen, hogy a film kerettörténetét egy hipnózis alatti visszaemlékezés adja: a Kairóba száműzött Fisher nyomozó visszatér szülőföldjére, Észak-Európa egy mocskos zugába, hogy egy sorozatgyilkos után eredjen. A film így aztán nem meglepő módon egy szimbólumoktól hemzsegő látomás, ami még csak Trier atmoszférateremtő képességét mutatja meg. Azt viszont nagyon érzékletes módon, hiszen a főszereplő Fisherrel együtt a néző is végigtapicskolhat az európai bűntudat sarában.
11. Médea (Medea, 1988)
Az első munkái közt találjuk ezt a kis 76 perces kitérőt, amit a dán köztévének készített – egy nyilvánvaló szenvedélyprojektről van szó. A hozzá hasonlóan erős női karaktereket felvonultató filmes, Carl Theodor Dreyer (Szent Johanna, Gertrúd) megfilmesítetlen forgatókönyvéből készült Euripidész-adaptáció ontja magából a trieri atmoszférát: a vízzel, a köddel és a széllel kevesen bánnak olyan fenyegetően, mint az itt különösen kísérletező kedvében lévő Trier.
A sztori jól ismert: a varázslónő Médea (Kirsten Olesen) segít Iaszónnak (Udo Kier) megszerezni az aranygyapjút, amiért a férfit dicső hadvezérnek kiáltják ki, a nőt azonban két fiával együtt száműzik Korinthoszból, hogy Kreón király lányát férjhez adják Médea párjához, Iaszónhoz. Bár a gyakran feldolgozott műben (a leghíresebb verziót Pier Paolo Pasolini készítette) általában Médea vérszomjas bosszújára koncentrálnak, Triert leginkább az élet brutális igazságtalansága izgatta – és ezt egy igazi tarrbélás köntösben tálalta.
10. A nimfomániás – 1. rész (Nymphomaniac: Vol. I, 2013)
A vicc, amit mi magyarok igen, a dánok kevésbé értettek. A Nimfomániás ügyesen felvezetett kampányának (vaginát ábrázoló metróajtók, orgazmust bemutató plakátok, botrányok, betiltások) egyik csúcspillanata volt, amikor Trier a Magyarországon előadást tartó tanárával üzent a premier előtti vetítés magyar nézőinek: "Büszkék vagyunk rátok! Míg Koppenhágában némán nézték végig A nimfomániás első részét, itt, a Toldiban nevettetek, ahol kellett. Lars von Trier ritkán üzen közönségnek, de titeket üdvözöl – a barátján keresztül – és azt is mondta, hogy ha a második résznél is nevettek, akkor valami gond lehet a magyarokkal... Ki tudja? Még a végén idejön forgatni..."
A Nimfomániás első része mesteri blöff volt a botrányra szomjazó nézőkkel szemben, mert talán ez a legegyügyűbb Trier-film, mégis, pont ezért volt iszonyú szórakoztató. Az epizódokra bontott történetben a főszereplő, Joe (Charlotte Gainsbourg) szexuális ébredését, majd egyre fékezhetetlenebb szenvedélyét követhetjük végig, mindezt úgy, hogy a nimfománia állomásait a horgászás és a komolyzene hasonlataival rágja a szánkba a film. A nimfomániás első része talán Trier legrosszabb, legerőltetettebb vicce, de még így is okoz néhány kellemetlen percet, ami az ő életművében dicséretnek számít.
9. Idióták (Idioterne, 1998)
Bár előszeretettel kötik Trier nevét a Dogma-mozgalomhoz, valójában csak az Idióták felel meg a társulás egyszerű, de szigorú szabályrendszerének. Az Idióták a rendező Aranyszív-trilógiájának középső darabja, de nem is térhetne el jobban a Hullámtöréstől és a Táncos a sötétbentől – a fekete komédia eszközeivel játszadozó dogmafilm mindenféle struktúrát nélkülözve próbál meg a nézőre zsigerileg hatni.
Egy dán filmekből jól ismert hippitársasággal van dolgunk, akik egy külövárosi házban gyűlnek össze, hogy kiéljék belső idiotizmusukat. Amikor épp egy étteremben bontják a rendet, az egyik vendég, Karen vonzódást érez az idióták életstílusa iránt, és követi őket a bázisra. A csoport tevékenysége azonban egyre jobban kezd elfajulni: az idiótavezér születésnapjára gangbanget kér a többiektől, majd elrendeli, hogy a mindennapokban, a családjuk előtt is vállalják fel idiotizmusukat.
Az Idióták különleges filmélmény, amit inkább izgalmas kísérleti megoldásai tesznek emlékezetessé, mint a története vagy egyedi moralitása.
8. Járvány (Epidemic, 1987)
Még a korai 2000-es évek Magyarországán történt olyan, hogy valamelyik csatorna szigorúan éjfél után levetített egy korai Trier-agymenést. A Járvány azonban még a rendező munkásságát ismerők számára is sokkoló lehetett, főleg az egészen megdöbbentő végkifejlet miatt.
A fekete-fehérben felvett Járvány talán az életmű leginkább punk darabja, mind tartalmát, mind a technikai megvalósítását tekintve. Trier és a forgatókönyvet író Niels Vørsel saját magukat alakítják, és a film története szerint épp egy Európában tomboló, ijesztő tüneteket produkáló vírusról készítenek filmet. Idővel aztán a határ teljesen eltűnik fikció és valóság között, hogy aztán az ominózus zárójelenet után örökre Trier-hívőkké vagy Trier-gyűlölőkké váljunk.
7. Európa (Europa, 1991)
A fekete-fehér és a színes, de hideg képi világot mesterien ötvöző alkotás nem véletlenül árasztja magából a kafkai hangulatot – maga Trier is Franz Kafka Amerika című regényére rímelve adta az Európa címet filmjének.
A német származású amerikai Leo 1945-ben visszatér Németországba, hogy besegítsen az ország újraépítésében – nagybátja segítségével szerez egy hálókocsi-kalauz melót. Később összeszűri a levet egy igazi femme fatale-lal, akinek családja révén belekeveredik egy náciszimpatizáns összeesküvésbe.
A film noir és a hollywoodi melodrámák előtt ironikusan meghajló mestermű jelentette az igazi kiugrást Trier számára: ez hozta meg első cannes-i elismerését, a Zsűri Nagydíját. A legenda szerint a díj bejelentésekor Trier kivonult a gáláról – ő valószínűleg Arany Pálmára érdemesnek tartotta az alkotást.
6. Antikrisztus (Antichrist, 2009)
2009-ig azért már sokat láttunk Triertől, de ennyire konkrétan már nagyon rég nem nyomta az arcunkba a beteg világát – az Antikrisztus mint cím, milyen elegáns már?! A film ötletének megszületése rögtön elég bizarr: a rendező sok japán horrort nézett akkoriban, valamint látott egy európai erdőkről szóló dokumentumfilmet. Eredetileg egyébként tök más lett volna a sztori, de az előkészületek során az egyik producer véletlenül elárulta a film végkonklúzióját: a Földet nem Isten, hanem a Sátán teremtette. Később aztán átírta az egészet olyan szakemberek segítségével, akik a nőgyülölet, a szorongás, a horrorfilmek és a teológia területén kutatnak.
Lars von Triernél hülyeség olyanokat állítani, hogy ez lenne a legmegosztóbb darabja, de azért nagyjából mégis erről van szó. Sokat segít, hogy az első öt percben eldönthetjük, bejön-e ez a világ, vagy sem – szerintünk a rendező egyik legzseniálisabb képsorait látjuk a nyitójelenetben, amely során Charlotte Gainsbourg-ot és Willem Dafoe-t elég explicit zuhanyszex közben láthatjuk, miközben kisgyermekük a nyitott ablak felé veszi az irányt. Mindezt fekete-fehérben, lassított felvételben, Händel-operára, szóval hatásvadászat ON.
A szinte minden pillanatában festményeket idéző erdei, faházas jelenetek a férfi-nő viszony tanulmányozása közben tobózdnak a bibliai utalásokban, az önmarcangoló, öncsonkító horrorhúzásokban és a természet pusztító erejét bemutató képekben, a végére pedig a legoptimistábbaknak is elmegy a kedve az emberektől, a kapcsolatoktól, meg úgy egyébként az élettől. Ja, és ne feledjük: a káosz uralkodik!
5. Táncos a sötétben (Dancer In The Dark, 2000)
Azért az áldott pillanat, amikor Skandinávia legambiciózusabb rendezője és legkülönlegesebb zenésze összefog, hogy összehozzon egy modern musicalt. De nem ám egy boldog, kacagós dalparádét, hanem annak antitézisét, ahol a zenés-táncos betétek csak pillanatnyi feloldozást jelentenek a főszereplő lelki pokoljárása közben.
A főszerepet, a fia jövőjéért elkeseredetten küzdő és rossz látása miatt teljesen kiszolgáltatott bevándorlót alakító Björk először mutatta meg színészi képességeit, és szívszaggató alakításért megérdemelten happolta el a nagy nevek elől a legjobb színésznő díját Cannes-ban.
A Táncos a sötétben Trier pályájának legellentmondásosabb és emiatt leghíresebb szelete, aminek nyilván a botrány is jót tett (Björk és Trier csúnyán összeveszett, és soha többet nem dolgozott együtt). Botrány ide vagy oda, a Táncos a sötétben mai szemmel is mellbevágó élmény, és akármit állít a filmről Björk, egyben az ő művészi karrierjének is egyik legfontosabb pillanata a soundtrack.
4. Dogville (2003)
Mikor a Dogville-t bemutatták, már mindenki tudta, hogy Trier nem az a kegyes fajta a hőseivel, de amit ebben a filmben tett a főszereplő Grace-szel (Nicole Kidman karrierje egyik legjobbját nyújtja), akit előbb befogad, majd kitaszít magából a filmben csak felskiccelt társadalmi csoport, az azért még így is sokkolta a nézők többségét.
A Dogville mellbevágó metafora az emberiségről, az álszentségünkről, a bennünk lakozó gonoszról, és persze a vallás nevében elkövetett bűnökről. Szokás mondani, hogy úgynevezett nehéz film a Dogville, hogy megterhelő végigkoncentrálni a háromórás játékidőt. Szerintünk inkább ez is csak azt jelzi, mennyire nehéz szembenézni a saját kicsinyeségünkkel, főleg ha azt Brecht és a Dürrenmatt kényelmetlen és zavarba ejtő drámáit idézően tolják a képünkbe.
3. Melankólia (Melancholia, 2011)
Ha valakinek, akkor Lars von Triernek van tapasztalata a terápiás kezelésekben. A depresszióval való küzdelme során mondta neki az egyik szakember, hogy a depresszióra hajlamos emberek sokkal nyugodtabban viselkednek nagy nyomás alatt, mert ők alapból a legrosszabbra számítanak. Ebből született a Melankólia ötlete.
A nagy marketingesnek tartott Trier simán rájátszhatott volna, hogy alkotását katasztrófafilmként pozícionálva próbál minél több mit sem sejtő nézőt becsalogatni a moziba, de a mester mindent megtett annak érdekében, hogy ezt elkerülje: az asztrofizikai részletek teljesen tudatosan nem tükrözik a valóságot, és arról is meggyőződött, hogy a legelejétől biztosra lehessen tudni a világvége bekövetkeztét, hogy a nézők egy percig se foglalkozzanak az ezzel járó izgalommal.
Az Antikrisztus után egy újabb emlékezetes prológussal indít Trier: baljós képek váltják egymást lassított felvételben, fekete lóval, döglött madarakkal, folyóban úszó menyasszonnyal és egy fenyegetően óriás bolygóval. Ekkor még nem tudjuk, hogy ezek mit jelentenek, de Wagner sejtelmes zenéjére felfestve kellően megalapozzák a hangulatot.
A két részre bontott történet első felében Justine (Kirsten Dunst, élete szerepében) családi tragédiává fajuló esküvőjét láthatjuk, elsősorban az egyre mélyebb depresszióba eső nő szemszögéből (némileg Vinterberg Születésnapjára emlékeztető, de annál jóval stilizáltabb felvételeken), a másodikban pedig a sokkal racionálisabb testvér, Claire (Charlotte Gainsbourg) és férje (Kiefer Sutherland) is nagyobb szerepet kap, ahogy próbálják megfejteni a Föld felé tartó bolygó, a Melankólia rejtélyét.
De nemcsak témájában, hanem szereplőgárdáját tekintve is esszenciális Trier-mű a Melankólia: az utóbbi időben legfőbb múzsájaként tündöklő Gainsbourg mellett két másik gyakori munkatársa, Stellan Skarsgård és Udo Kier is feltűnik az egyébként is első osztályú csapatban – Alexander Skarsgård, John Hurt, Charlotte Rampling és Brady Corbet is zseniális a maga szerepében.
Holtversenyben 1. Hullámtörés (Breaking the Waves, 1996)
Lars von Trier Aranyszív-trilógiája olyan nőket állít a központba, akik száz százalékosan ártatlanok, és csak a kegyetlen világ teszi őket áldozatokká. Bess (a legelső filmszerepéért Oscarra jelölt Emily Watson) is ilyen asszony: bár külsőleg felnőtt nő, szellemileg visszamaradott, ráadásképp még zárt vallási közössége is korlátok között tartja.
Két dolog fontos számára az életben: Isten, akivel saját hangján folytat beszélgetéseket, amikor erkölcsi dillemákba ütközik, illetve újdonsült férje, a világi Jan (Stellan Skarsgård), aki egy messzi olajfúrótoronyban dolgozik. Amikor Jan épp távol van, Bess azért imádkozik, hogy minél hamarabb hazatérjen. Ez a gyors hazatérés végül megvalósul, de csak azért, mert Jant baleset éri, amelynek következtében nyaktól lefelé lebénul.
Az intenzív szexuális életet élő pár tragédiája azonban nem a balesettel tetőzik be: Jan arra kéri feleségét, hogy mivel ő nem tud fizikai kapcsolatba lépni vele, ezért feküdjön le más férfiakkal, számoljon be róla, és így ő is kielégülhet. A jó és a rossz viadala itt kezdődik. Jan megőrült? A fizikai elmúlás sugallata perverziót váltott ki belőle? Meddig lehet elmenni a szeretet nevében? El lehet-e érni gyógyulást pusztán lelki úton?
A krisztusi ábrázolást itt vitte a csúcsra Trier, aki a film meglehetősen sajátos érzelmi világát tökéletesen támasztja alá szemcsés-szürkés, kézikamerás képeivel, amelyeket ráadásul kiváló érzékkel állít kontrasztba a fejezetcímek színpompás nagytotáljaival, a hetvenes évek rockslágereivel aláfestve.
Holtversenyben 1. Birodalom (Riget, 1994/1997)
Mintha a Vészhelyzet a tudatalattinkban játszódna: a Birodalom a legjobb bevezető tanulmány Trier agyába. Ez az a választópont, ahol eldől, valaki vevő-e az elmúlt 30 év legnagyobb filmes fenegyerekének humorára és gondolkodásmódjára.
A Birodalom persze kicsit kilóg a mezőnyből, hiszen egy tévé számára készített, két évadra bontott, összesen nyolcrészes sorozatról van szó, de ahogy David Lynchről sem lehet a Twin Peaks említése nélkül beszélni, úgy Trier munkásságának is rendkívül fontos pillanata ez a munka – főleg, hogy sokan európai Twin Peaksként emlegetik a Birodalmat.
Egy mozifilmhez képest itt szabadabban és hosszabban ereszthette szabadjára ötleteit, de szerencsére a Birodalom egyáltalán nem fárasztó, hanem az egyik Trier-mestermű lett, ami egy egész generációt bátorított fel, hogy éljék ki legvadabb fantáziáikat a tévéképernyőn vagy a mozivásznon.
A Birodalom közkedvelt zsánerre, a kórházi szériák világára épít, de ez tényleg csak az alap, mert Trier mindezt szénfekete humorral, politikailag inkorrekt poénokkal („dán gazemberek!”), és a kellő pillanatban adagolt horrorfogásokkal turbózta fel. És a teljesen elbizonytalanító elemekkel még jól ki is nevette a nézőt minden részben.
Ebből jött össze olyan egyveleg, amiről tényleg oldalakat lehetne írni, de aki még nem látta, annak legyen elég annyi, hogy ez az a sorozat, amin ugyanabban a pillanatban lehet térdcsapkodva hahotázni és rettegni.
| Filmes rangsorok a hvg.hu-n |
Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
