A filmzene a mozi eszköztárának egyik legrégebbi, legalapvetőbb eleme: már a Lumière fivérek első vetítését is egy zongorista kísérte. Igaz, a némafilmek történetének korai szakaszában még nem művészi célzattal alkalmaztak zenészeket, egyszerűen csak kellett valami, ami – hangszigetelés hiányában – elnyomja a vetítőgép kibírhatatlan zaját.

Ekkor általában még csak a különböző hangulatok szolgáltak sorvezetőként a moziban helyet foglaló előadóknak: komédiákhoz játékos zongorafutamok, drámai jelenetekhez szomorkás akkordok, üldözési jeleneteknél pedig feszült zene dukált. Az eredeti, gondosan megírt kíséret már leginkább a németek érdeme: Fritz Lang és Murnau klasszikusainak már szerves része volt a zene.

A némafilmek élő zenei kísérete még ma is eseményszámba megy

AFP / Karim Sahib

A mozi és a zene aztán később olyannyira összenőtt, hogy az első hangosfilm maga is egy musical volt: az 1927-es A dzsesszénekes (The Jazz Singer) által felállított trendet aztán olyanok követték, mint az Óz, a csodák csodája (1939), az Ének az esőben (1952), a West Side Story (1961) vagy A muzsika hangja (1965). A forma halhatatlanságát jelzi, hogy még a kétezres évekre sem fulladt ki, olyan Oscar-játékosokat kitermelve, mint a Chicago (2002), A nyomorultak (2012) vagy a most regnáló Kaliforniai álom (2016).

A negyvenes-ötvenes évek stúdiórendszerében általában komplett zenei részlegek működtek, amelyeket egy-egy filmhez rendeltek (ennek a Fox filmjeiben dolgozó Alfred Newman volt az arca), de közben olyan szabadúszók tettek le örökérvényű filmzenéket, mint a klasszikus komponistából Hollywood kedvencévé váló Rózsa Miklós.

A szerzői filmesek viszont már annyira magukénak érezték az audiovizuális formát, hogy hosszan tartó együttműködések születtek rendezők és filmzeneszerzők között. Bernard Herrmann híres mondása szerint „Hitchcock csak 60 százalékig csinál meg egy filmet. Nekem kell befejeznem”, de a Lean-Jarre, Leone-Morricone, Spielberg-Williams kaliberű párosokról hosszan tudnánk mesélni.

Sergio Leone és Ennio Morricone munkái elválaszthatatlanok egymástól

Warner Bros.

A legendás betétek ugyan már korábban is komoly elismerésben részesültek, de a Youtube-korszak csak tovább mélyítette az emberek filmzenék iránti rajongását: 10 órás epic movie music válogatásokkal kísérjük a hétvégi beszélgetéseket, esti edzéseket, és olyan ikonok turnéznak filmes karrierjük leghíresebb szerzeményeivel, mint a tavaly Budapestet is útba ejtő Ennio Morricone vagy Hans Zimmer. Annyira rákattantak a hasonló koncertekre a filmek kedvelői, hogy szombat este Harry Potter-filmzenéket játszanak az Arénában a Magyar Virtuózok.

De a képek és a hangok összefonódása nem állt meg az 5 Oscar-díjával és további 45 Oscar-jelölésével abszolút csúcstartó John Williams trónra lépésével, a két médium kapcsolatát évről évre értelmezik újra. Popzenészek állnak neki klasszikus score-okat írni, a franchise-filmek betétdalai vezetik a slágerlistákat, színészek alapítanak zenekart és zenészeket castingolnak a nagy rendezők.

Ezeket a témákat igyekszünk minél jobban kifejteni a hvg.hu új cikksorozatában, a Sound & Visionben, amelynek címét a szószerinti értelem mellet sem véletlenül kölcsönöztük David Bowie egyik slágeréről. Az életében és halálában is az egekig magasztalt ikon teljes természetességgel csúszkált énekesi és színészi karrierje közt, olyan rendezőkkel együttműködve, mint Martin Scorsese, David Lynch vagy Christopher Nolan, miközben több mint 500 filmben és sorozatepizódban használták fel dalait.

A Sound & Vision vasárnap este* megjelenő első részében a 2000 utáni legjobb filmzenéket vesézzük ki – annyit mondunk, hogy a végén egy 85-ös szűkített listáról kellett kiválasztanunk a legeslegjobbakat. Nem volt könnyű dolgunk.

*UPDATE: A veronai busztragédia miatt a cikk egy későbbi napon jelenik meg.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!