Szóval elmentem én tegnap a Müpába, hogy megnézzem John Malkovich előadását, a Just call me God címűt. A sztori egy bukott diktátorról szól, aki egy titkos, föld alatti koncertteremben bujkál, majd az odaérkező katonákat és tévéseket rövidúton eltakarítja egy gépfegyverrel, kivéve egyet, egy riporternőt, mert elég uncsi lenne az előadás, ha csak egyedül kotyogna Mr. Malkovich a színpadon.

Tehát a visszataszító, görény diktátor elmondja utolsó beszédét a rettegő riporternőnek, aki néha azért gyűjt elég bátorságot, és feltesz pár keresztkérdést, hogy dramaturgiailag jobban pörögjön ez az amúgy kedves, de felejthető előadás. Szerencsére nem azzal a szándékkal mentem oda, hogy valami mély és páratlan művészeti alkotással találkozzak, hanem azért, mert nagyon szeretem John Malkovichot.

És tudják, hogy ki szereti még nagyon rajtam kívül John Malkovichot? Áder János, aki hat testőrével jelent meg az előadáson ezen a kellemes április negyediki estén. Értik: Áder János egy bukott diktátorról szóló előadást néz a Müpában, miután a parlament elfogadja a lex CEU-t, és miközben dühödt tüntetők kiabálják a Kossuth téren, hogy „ne írd alá, János”. Ez egy olyan magas labda volt, hogyha John Malkovich ezt lecsapta volna, akkor valószínűleg beírta volna nevét a magyar történelemkönyvekbe, de a magyar színháztörténetbe biztosan. Nem csapta le.

Én már a John Malkovich menet óta szeretnék némi időt eltölteni Mr. Malkovich fejében. Nem költöznék oda örökre, de pár napig biztosan nagyon menő dolog lenne híres és kiváló színésznek lenni. A film ugyanis arról szól, hogy van egy átjáró egy irodaház hét és feledik emeletén, amely egyenesen Malkovich koponyájába vezet. Azt is ebből a filmből tudjuk, hogy Malkovich már rég nem uralja saját gondolatait és cselekedeteit, hanem egy csapat teázó, konformista nyugdíjas irányítja, akik nyilván biztonságosabbnak találták nem beszólni Áder Jánosnak.

Mikor erre rájöttem, akkor kisettenkedtem a nézőtérről, és elkezdtem keresni az átjárót. Mint a mérgezett egér rohangáltam, a pincétől a padlásig átkutattam a Müpát, arrébb húztam az összes asztalt, az összes széket, de nem találtam a kis ajtót. A kudarctól elkeseredve mentem be az első emeleti női vécébe, majd a vécétartály mögött kis mélyedést vettem észre, ott volt az átjáró. De mire átléphettem volna rajta, addigra tapsorkánt hallottam a színpad felől, vége lett az előadásnak, az emberek kifelé indultak a színházból.

Hát így történt, hogy John Malkovich végül nem szólt oda a színpadról Ádernek, hogy „vétózd meg, János”. Életem nagy pillanata lehetett volna ez, személyes tragédiám, hogy lekéstem.

Persze, János egy vakhangot sem értett meg a bukott diktátorról szóló előadásból, és ha Malkovich felszólítja arra, hogy ne írjon alá, akkor is aláír, mert Áder János arra van kitalálva, hogy aláírjon. De ma bemegyek a Parlamentbe, és átkutatom az összes női vécé minden kis zugát, hátha találok egy átjárót az ő fejébe is.