Lehetne-e még ennél is meztelenebb Diana?
Imádta a kamera, és neki is lételeme volt, hogy nézzék. De vajon Diana hercegnő nyilvánosság előtt zajló élete és halála lehet-e olyan érdekfeszítő, hogy azokat a gondolatait is megismerjük, amelyeket nem a nyilvánosságnak szánt? Húsz évvel a halála után még mindig érvényes a dilemma: mennyire lehetünk kíváncsiak mások magánéletére?
Diana hercegnő életéhez hozzátartoztak a fényképezőgépet, mint éles fegyvert lengető lesifotósok, de épp húsz évvel ezelőtt, egy párizsi alagútban ez a megszokott forgatókönyv tragikus fordulatot vett: ahogy az élete legprivátabb pillanataiban, a paparazzók ott voltak a halálánál is. Sőt, az események bizonyos értelmezése szerint ők okozták a halálát, hiszen előlük menekülve lépett a gázra a hercegnőt és Dodi al-Fayedet szállító autó sofőrje.
A bátyja, Charles Spencer a temetésén nem is hagyott kétséget afelől, hogy kiket okol a tragédiáért. Húsz évvel később pedig Harry herceg is beazonosította a rosszfiúkat. „Azt hiszem, azt volt a legnehezebb elfogadni, hogy ugyanazok az emberek, akik az alagútban üldözték, még fotóztak is, miközben a hátsó ülésen haldoklott. Komoly fejsérülése volt, de még életben volt. Azok az emberek, akik a balesetet okozták, ahelyett, hogy segítettek volna, képeket készítettek róla, ahogy haldoklik. És aztán ezek a fotók eljutottak a szerkesztőségekbe.”
A szerkesztőségek az évforduló alkalmából megint szembetalálják magukat a kérdéssel, hogy meddig illik, kell és lehet beleásni Diana életébe és halálába.
A tekintetek kereszttüzében
Dianát imádta a kamera. És ő gyakran hagyta, hogy a fotogén érzések kiüljenek az arcára, legyen szó unalomról, fájdalomról vagy egy jó poénról. A szempillája mozgatásával többet volt képes elmondani, mint mások hosszú körmondatokban. Tulajdonképpen a lételemének tűnt az, hogy mások nézik, mint ahogyan a folyamatos dráma is, amely a lényéből, a pozíciójából, az élethelyzetéből fakadt, és amelyről véletlenül sem akartak lemaradni a kamerák. Dianánál jobban eladható termék és téma kevés volt a nyolcvanas-kilencvenes években.
Dianának azonban legalább annyira szüksége volt a sajtóra, mint a sajtónak rá, kicsit egymásból éltek, és a hercegnő erre jól ráérzett. Ráadásul az egyre fokozódó személyes drámája biztosította a folyamatos érdeklődést iránta, neki pedig szüksége volt egy platformra, ahol megmutathatja a saját történetét. Különleges celeb volt abból a szempontból, hogy a megszólalásaival nem lemezt, filmet, parfümöt vagy bármilyen más terméket adott el, hanem önmagát. Az emberek közvetlen csatornát kaptak hozzá, nem voltak köztes körök.
Ez a felfokozott érdeklődés onnantól adott volt, hogy alig 19 évesen igent mondott Károlynak. Az esküvőjüket 750 millió ember nézte, de kérdés, hogy látta-e bárki is Dianát, akit szinte agyonnyomott a mennyasszonyi ruhája. Ő aztán nagyon gyorsan gondoskodott a saját láthatóságáról. A temetését már 2,5 milliárd ember nézte világszerte.
Ez a fokozatosan, de biztosan felépülő érdeklődés meggyőzte a lesifotósokat, hogy van keresnivalójuk Diana körül. A későbbi magánéleti történések pedig csak ráerősítettek erre a küldetéstudatra. Lényegében minden lépését követték, a világ legtöbbet fotózott híressége lett, a kereslet pedig csak felturbózta az őrületet: volt, hogy félmillió fontot is kínáltak egy életlen képért.
Meddig lehet elmenni?
Ez a felfokozott érdeklődés viszont nem igazán volt jogilag körberajzolva, így a királyi család meglehetősen védtelen volt a sajtó határokat nem ismerő kíváncsisága előtt, miközben vonakodtak attól, hogy jogi útra tereljék ezeket az ügyeket.
Attól persze, hogy nem rohant lépten-nyomon a bíróságra, Dianát érhetően megviselte, hogy űzött vad volt a lesifotósok szemében. Ha ez nem lett volna egyértelmű a fotósoknak, volt, hogy odakiabálta nekik: „Pokollá teszitek az életemet!”.
Diana halála után viszont már a közvélemény is a paparazzók ellen fordult, amit az olyan bulvárlapok, mint a Sun vagy a Mirror az eladott példányszámokon is megéreztek, sőt a Daily Mail ebben a gyászos hangulatban még könnyelműen megígérte azt is, hogy kitiltja a lapból a paparazzók fotóit, de ezt természetesen nem gondolta komolyan.
Diana halála előtt a magánéletnek viszonylag szűk mozgástere volt, utána viszont a jogalkotók is igyekeztek tágítani ezt a kört. 1998 januárjától például már elfogadhatatlan volt, hogy privát térben a beleegyezésük nélkül fotók készüljenek emberekről teleobjektívekkel, és először határozták meg közelebbről azt is, hogy mi számít privát térnek: minden olyan privát és köztér, ahol indokoltan várhatja el valaki, hogy ott magánéletet éljen. A legszigorúbb előírásokkal a gyerekeket igyekeztek védeni, ami azért tűnt sürgetőnek, mert a lesifotósok ugyanolyan lendülettel vették üldözőbe az akkor még iskolába járó Vilmost és Harryt, mint az édesanyjukat.
Ez a visszafogottság persze csak addig tartott, amíg a hercegek iskolába jártak, utána viszont ismét szabad prédák lettek, az érdeklődés pedig csak fokozódott irántuk, miután Vilmos összejött későbbi feleségével és gyerekei anyjával, Kate Middletonnal, vagy miután Harry vadnál vadabb bulikon feszegette saját határait.
Nézzük, vagy ne nézzük?
A brit királyi család viselt dolgait nem véletlenül hasonlították sokszor szappanoperához, bár ma már talán a valóságshow lenne a találóbb kifejezés. De tényleg ennyi mindent tudni akarunk róluk? Hogy mit esznek, hol nyaralnak, mit viselnek? És azt is, hogy mi izgatja fel őket? Tényleg szükségünk volt arra az információra, miszerint Károly herceg legszívesebben egy tampon lenne Camillában? Igen, ezt is megtudtuk az egyik titokban felvett telefonbeszélgetésükből.
És húsz évvel a halála után van-e valami jelentősége annak, hogy még mélyebbre ássunk Diana nemi életében, mint amilyen mélyre eddig csúsztunk? A hercegnő halálának az évfordulójához közeledve a Channel 4 újabb erős kísértéssel állt elő, hogy erre a kérdésre igennel válaszoljunk. A Diana: In Her Own Words című film (Magyarországon a National Geographic vetíti a hercegnő halálának az évfordulóján, augusztus 31-én) soha nem látott felvételeket ígér, és teljesen jogosan: ezek a felvételek valóban nem azért készültek, hogy mások lássák.
1993-ban – a válási hercehurca közepén – Diana a beszédtanárával, Peter Settelennel felvett néhány hanganyagot, hogy ezek segítségével majd magabiztosabban szólaljon fel a taposóaknák vagy az AIDS ellen, esetleg a világbéke mellett, ahogy az egy hercegnőhöz illik. Diana valamiért úgy gondolta, hogy a retorikai képességeit akkor tudja a legjobban kidomborítani, ha a magánéletéről beszél – beleértve a nemi életét is, a beszédgyakorlat így egyfajta terápiába fordult, és tipikusan ez az az élethelyzet, amelyet általában nem a nyilvánosságnak szánunk.
A Channel 4 most mégis úgy gondolta, Diana halálának az évfordulója éppen olyan alkalom, amely indokolttá teszi a felvétel levetítését – a csatorna szerint a többi között azért is, mert az erősen magánéleti jellegű vallomást történelmi kontextusba helyezi – bármit jelentsen is ez. A döntés finoman szólva sem talált pozitív visszacsatolásra a hercegnőhöz közel állók körében. A barátai dühösek voltak, Károly és Camilla köreiből aggódtak, hogy megint téma lesz a viszonyuk, a Diana örökségét gondozó Rosa Monckton a hercegnő és a család magánéletének elárulásával vádolta meg a csatornát, és Earl Spencer, Diana testvére is megpróbálta elérni, hogy ne vetítsék le a felvételt.
És ha levetítik, meg kell-e néznünk? Hogy egy modernebb analógiával érzékeltessük a morális dilemmát: attól, hogy Jennifer Lawrence vagy Emma Watson meztelen képeit kidobták az internetre a hackerek, ellen tudunk-e állni annak, hogy rájuk kattintsunk?
Kérdés, hogy azon túl, hogy ismét térdig gázolunk majd Diana hálószobatitkaiban, megtudunk-e bármi újat arról, amit eddig is tudunk: hogy Diana túl fiatalon ment férjhez, hogy Károly és Diana házassága kész csőd volt – nyilván nem véletlenül végződött válással –, és hogy nem kapott támogatást a királyi családtól. Újságcikkekből, életrajzi könyvekből, sőt már magától Dianától is megtudtuk ezt. A hercegnő ugyanis maga is nagyon sokat tett azért, hogy a magánélete közkincs legyen.
A BBC Panorama című műsornak adott interjújában elhangzó mondat – „Hárman voltunk ebben a házasságban, kicsit zsúfolt volt” – ma is sajtó- és monarchiatörténeti jelentőségű. De nemcsak a boldogtalan házasságáról beszélt a BBC-interjúban, hanem a viszonyáról James Hewitt-tal vagy éppen a bulimiájáról. Vagyis igazi lemeztelenedés volt (később meg is bánta). Van viszont egy fontos különbség az akkori interjú és a most előásott felvételek között: az előbbi a beleegyezésével készült és került műsorba.
Persze, ha azt vesszük, hogy még meghalni sem tudott úgy, hogy idegenek ne kattogtatták volna körülötte a fényképezőgépüket, tulajdonképpen nehéz kijelenteni, hogy Dianának volt magánélete. Settelen ügyvédei azzal védik a filmet, hogy a felvételt egyébként is látta már a rendőrség, a Spencer család, Diana volt inasa, vagyis már rég elvesztette a magánjellegét. Kérdés, van-e hullagyalázás jellege a filmnek, amely egy olyan ember bizalmas megnyilvánulásait mutatja be, akit éppen ez a csillapíthatatlan kíváncsiság hajszolt a halálba. És hogy mikor lesz elegünk abból, hogy másokat a saját szórakozásunkra lemeztelenítsünk.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
