A mozi él, virul, és színesebb, mint valaha – a legjobb filmek 2017-ből
Ebben az évben azok a filmek emelkedtek ki a mezőnyből, amelyek fittyet hánytak a hagyományos történetmesélési, műfaji elvárásokra, vagy 2017 valóságáról tudtak értékes, emberi gondolatot megfogalmazni. Ki gondolta volna, hogy egy kis költségvetésű horror, vagy egy maratoni hosszúságú tévésorozat mutathat majd irányt a jövő filmeseinek az idei felhozatalból?
Annyira sokszínű év volt a 2017-es a filmeket tekintve, hogy a később érkező sorozatos évösszegzőnkhöz hasonlóan itt sem ranglistán elevenítjük fel az év legjobb filmjeit, hiszen elég nehéz lenne eldönteni, hogy a 18 órás filmként értelmezhető Twin Peaks: A visszatérés vagy a horror műfaját megújító Tűnj el! számít értékesebb alkotásnak.
Egy biztos, idén is azok a filmek tudtak igazán kiemelkedni a mezőnyből, amelyek eszképista módon teljesen eltávolodtak 2017 félelmekkel teli, hamis hírektől hemzsegő valóságától, vagy épp ellenkezőleg, képesek voltak megfontolandó kritikát megfogalmazni a jelenünkről.
(Fontos megjegyezni, hogy összeállításunkba olyan filmek kerülhettek be, amelyeket 2017-ben klasszikus moziforgalmazásban, fesztivál- vagy rendezvényvetítésen, esetleg online streaming felületen láthattak a magyar nézők.)
Akciófilm szívvel: Baby Driver, Logan Lucky
Már a kezdő pár perc, a csak a háttérben bemutatott bankrablás, majd a szédítően összevágott autós üldözés alatt egyértelmű volt, hogy Edgar Wright és stábja nagy lelkesedéssel, és világos koncepcióval nyúlt a hallásproblémákkal küzdő sofőr sztorijához. A Baby Driver azonban később sem lassít a tempón, hol a nagyszerűen kiválogatott zenék, hol a poénok, hol az újabb száguldások pörgetik tovább a filmet.
2017 egyik meglepetésfilmje volt a Logan Lucky, amely tényleg nem akart több lenni egy izgalmas és szórakoztató rablósztorinál. Persze a film báját a szokatlan módon teljesen balfék szerepben brillirozó Channing Tatum, Adam Driver és Daniel Craig teljesítménye adja, akik valósággal lubickolnak a helyzetben, hogy érző szívű suttyókat alakíthatnak.
A csendes mozik: Testről és lélekről, Paterson
Úgy tűnik, most már tendencia, hogy egy magyar filmnek is simán ott a helye az év végi nemzetközi összevetésekben. A Testről és lélekről fogadtatásán óriásit dobott, hogy a berlini zsűrit és közönséget teljesen rabul ejtette Enyedi Ildikó filmjének varázsa, onnantól már nem is volt kérdés, hogy a néhol meglepően abszurd humorú, a lélek mélyén kutakodó szerelmesfilm komoly utat fog bejárni a világban.
Megint egy látszólag minimalista, repetitív sztori az amerikai független film hősétől, Jim Jarmuschtól, amely azonban, ha közelebbről nézzük, nagyon sok mindenről, például a párkapcsolatokról, vagy a művészi létről is izgalmas kérdéseket feszeget.
Nagyban gondolkodtak, nagyot is markoltak: Dunkirk, Némaság (Silence)
Nem Christopher Nolan az első, aki a lehető leghűbb módon akarta visszaadni a háború borzalmait, de ő a Dunkirkben egy kicsit más szemszögből, és a hagyományos időrendet felrúgó sztorival demonstrálja a II. világháború híres menekülési akcióját. A Dunkirk nem egy csata, hanem a túlélés filmje, amelyben a kiválasztott hősök nem az ellenséges katonákkal, hanem az idővel vívnak a végletekig kiélezett harcot.
Talán jobb is, hogy a bemutatója tájékán a vártnál szerényebben fogadták Scorsese nagyívű drámáját: sokan valószínűleg feszesebb mozit vártak a mestertől, aki azonban hű maradt a film alapját adó regény szikárságához. A filmen végig érződik nem csak a főszereplők, de a rendező örök és eltüntethetetlen kételye is, amely bőven kiemeli a vallási témájú kosztümös drámák közül a Némaságot.
Az “új” érzékenység mozis hírnökei: Holdfény (Moonlight), Szólíts a neveden (Call Me By Your Name)
Ha egy filmből legalább három-négy jelenetet azonnal fel lehet idézni hónapokkal később is, akkor az a mozi nem csak a felejthetetlen Oscar-baki miatt érdemli meg a figyelmet. A három életszakaszon átívelő, végtelenül humánus történet szinte teljesen életidegen volt a híreket uraló kirekesztő, idegengyűlölő, hisztis hangulatban.
Egyszer érdemes lenne kockáról kockára kielemezni Luca Guadagnino rendezését, mert ebben az észak-olaszországi környezetbe helyezett szerelmestörténetben az égvilágon semmi egetrengető nem történik. Mégis, egyszerűen lehetetetlen otthagyni, és mire a meglepetés nélküli véghez érünk, legalább olyan reménytelennek és a világtól eltávolodottnak érezzük magunkat, mint a főszereplő, Elio. Guadagnino letisztult rendezésének köszönhetően a főszerepet alakító Timothy Chamalet személyében új világsztárt köszönthetünk.
(A Szólíts a nevedent a Cinfesten vetítették, hivatalos magyar bemutatója februárban lesz)
A műfaji keretek lebontói: Tűnj el! (Get Out), Nyers (Raw)
Az idei év kulcsfontosságú műfaja egyértelműen a horror volt, hiszen ebben a zsánerben születtek a leginkább előremutató, egyedi látásmódú mozik. A Tűnj el! például úgy használta a műfaj kötelező elemeit, hogy néha teljesen viccet is űzött a nézői elvárásokból. A Tűnj el! hátborzongató jelenetekben sem szenvedett hiányt, de emellett okosan gúnyolódott az álszent jelszavak mögé bújó nyugati társadalmakon is. Amerikai független film már rég szólt ekkorát.
Az ügyes kampánynak köszönhetően sokan túlzottan megijedtek a filmtől, pedig valójában a Nyers egy könnyed kannibálhorrorba rejtett felnövéstörténet, amit egyáltalán nem a néhány gyomorforgató jelenet, hanem a bátor, műfajok között cikázó rendezés miatt lehet még évekkel később is elővenni.
Képeslapok az Isten háta mögötti Amerikából: Wind River - Gyilkos nyomon, A régi város (Manchester by the Sea)
Volt olyan néző, aki nem kezdett el már az első percekben vacogni a téli hangulattól a Wind River láttán? A téli atmoszféra azonban nem csak eszköz, hanem már-már szereplő ebben a krimiben, ahol a szereplőknek először saját lelkükben kell a minden érzelmet elfedő jégtakaró alá ásni, hogy az amerikai hatóságok szemében nem létező vidéken hosszú idő után tényleg igazságot szolgáltassanak.
Minden adott volt ahhoz, hogy A régi várost egy kézlegyintéssel el lehessen intézni, mint egy újabb, szép, de felszínes amerikai drámát. Csakhogy a Casey Afflecknek Oscar-díjat hozó filmről kiderült, hogy tele van szívvel, megdöbbentő alakításokkal, és egyáltalán nem úgy vezeti a nézőt az érzelmi hullámvasúton, ahogy arra bárki számított volna.
Provokálj okosan!: A négyzet (The Square), Egy szent szarvas meggyilkolása (The Killing of a Sacred Deer), Okja
Egy modernkori Monty Python's Flying Circus-epizód találkozása Lars von Trier hűvös társadalomkritikájával. Nagyon nehéz eldönteni pontosan mi is A négyzet lazán egybefűzött sztorijának vezérlőelve: egy kegyetlen szatíra a nyugati demokráciák képmutatásáról, a kortárs művészet és a valóság eltávolodását kritikája, vagy elmélkedés a férfi és női szerepek átalakulásáról? Vagy inkább mindhárom egyszerre?
Jorgosz Lantimosz eddigi abszurd alkotásaihoz (A homár, Alpok, Kutyafog) képest más utat választott, és ezúttal egyetlen zavarbaejtő, a család, az áldozathozatal, bűn és bűnhődés ősi kérdéseit feszegető sztorira húzta fel legújabb rendezését. Ha jól megfigyeljük, a film szinte állóképek sorozata, emiatt pedig a néző is úgy érezheti magát, mint aki örökre egy nagyon nyomasztó, felszín alatt titkok miatt feszült családi ebéden ragadt.
Szívmelengető, családi mozinak indul, amely aztán egy ponton hirtelen átvált egy abszurd, a tömegfogyasztást és a húsipart kritizáló krimibe. A jelenetről jelenetre váratlan fordulatokat tartogató, multikulti hangulatot árasztó Okjában még Tilda Swinton, Jake Gyllenhaaal vagy Paul Dano is csak mellékszereplő, a végén pedig csak a kérdés marad: ez akkor egy szürreális propagandafilm volt valójában?
A modern mítoszok folytatódnak: Szárnyas fejvadász 2049 (Blade Runner 2049), Twin Peaks: A visszatérés (Twin Peaks: The Return)
Az év egyik legidegesítőbb narratívája volt a filmeket az eladott jegyek számának függvényében bukásnak vagy sikernek ítélni. A Szárnyas fejvadász 2049 legnagyobb dicsérete, hogy mindenki a hossza, és a vártnál kisebb jegybevétel miatt kötözködött. Holott a két órán túli játékidő teljesen megszokott ma már, és az eredeti Ridley Scott-film sem volt enyhén szólva egyöntetű siker bemutatásakor. Dennis Villeneuve igazi filmes dream teammel (Roger Deakins, Hans Zimmer és persze a színészek) dolgozhatott a kultfilm folytatásán, amely nem csak hogy hű maradt elődjéhez látványban, de tovább is vitte ügyesen azokat a kérdéseket, amiket már az eredeti film is felvetett a jövőnkről.
Bár csak néhány szerencsés láthatta mozivásznon David Lynch legújabb agymenését, a 18 órára (nem részre!) bontott visszatérésnek a filmek között a helye. Ahogy egyre több minden derült ki az új évadról, úgy lett egyre világosabb, hogy a kultikus rendező karrierje talán legszemélyesebb alkotását vezényelte le, tele humorral, érzékenységgel, és a rá jellemző elliptikus, inkább csak érzeteket és megfogalmazhatatlan gondolatokat előhívó történetmesélési technikával. Minimum órákig lehetne sorolni a teljesen megigéző jeleneteket. Csoda, hogy ez a mű 2017-ben tévében mehetett.
70 percnyi önfeledt szórakozás: A vendégek (The Party)
Mire először levegőt vennénk a vetítés alatt, már véget is ér a géppuska üzemmódban adagolt poénokkal operáló film. Érdemes amúgy minden felcsendülő számra, és apró utalásra figyelni, mert Sally Potter rendező szerint nincs olyan mondat a filmben, ami ne utalna korunk közéleti témáira, a Brexittől Trump-kormányzásán keresztül egészen a melegházasságig.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
