Úgy tűnik, nem csak a közönség, de maga Christopher Nolan is érezte, hogy a Csillagok közöttben csúcsra járatott mindent, ami eddig jellemezte többnyire megalomániás, precíz mozikból álló karrierjét. Tizedik rendezésében nincs agyrobbantó csavar vagy sci-fibe illő téma, nincs két óránál hosszabb játékidő vagy túlmagyarázó párbeszédek, de még konkrét főszereplők sincsenek. Tulajdonképpen lecsupaszította az életművét, és csak azokat az elemeket hagyta meg, amelyek mindig működtek: a technikai bravúrok, a végletekig feszített akciójelenetek, a nonlineáris cselekmény, a hősiesség kérdése. És persze Hans Zimmer.

„Elsősorban képekkel akartam elmesélni a történetet. Az én fejemben mindig is úgy élt ez a film, mint egy nagyobb film utolsó harmada. Az utóbbi években több mozi is készült így, mint George Miller legutóbbi Mad Max-filmje, A harag útja vagy Alfonso Cuarón Gravitációja” – ezt az EW-nek nyilatkozta Nolan, elég illusztris társaságba helyezve legújabb mesterművét. És bizony, azt csak a Cuarón- vagy Nolan-féle zsenik engedhetik meg maguknak (vagy engedik meg nekik a stúdiók), hogy egyszerre minimalista és grandiózus, százmilliós költségvetésű filmeket komponáljanak.

A Dunkirk azonban pontosan az a személyes, mégis lélegzetelállítóan látványos moziélmény, ahogy Nolan eladta ötletét a Warner Bros.-nak: „virtuális valóság a szemüveg nélkül”.

A nagyszabású történetek mesélője először vetette bele magát megtörtént eset feldolgozásába, és egyből egy olyan eseményhez nyúlt vissza, amit eddig annak ellenére hanyagolt a modern filmtörténet (a Vágy és vezeklés zseniális hosszú beállítású jelenetét kivéve), hogy a vásznon meglehetősen gyakran tárgyalt második világháború egyik leghihetetlenebb sztorija.

Hat brit katona képével indít a film, őket követjük egy látszólag teljesen üres városrészben. Az utcán vörös-fekete (értsd: náciszínű) szórólapokat kavar a szél: „Be vagytok kerítve!”. Hirtelen lövések dördülnek, néhányan el is esnek a sortűzben, de Tommy közlegény (az első filmszerepét játszó Fionn Whitehead) sikeresen menekül az egyetlen lehetséges irányba: a dunkerque-i tengerpart felé, ahol szövetségesek százai, ezrei masíroznak a móló felé, hogy felszálljanak valamelyik hajóra, ami hazaviszi őket.

Már az első, hihetetlenül friss élményt nyújtó pár percben megmutatkozik Nolan egyedi megközelítése: bár túlzóan mondják a Dunkirkre, hogy kis híján némafilm, de tényleg csak akkor szólalnak meg a szereplők, amikor a valós helyzetben is értelme lenne. Helyette a realista akción van a hangsúly: Tommy a túlélésért küzd, semmi más nem számít. Németeket szinte egyáltalán nem látunk a filmben (fölényesen vicsorgó nácikat meg pláne), mert ez nem az ő történetük.

Annál inkább a Dinamó hadművelet nevű evakuálási akció résztvevőié: mivel a brit haditengerészet hajóit nem tudták eléggé megközelíteni a partot, motorcsónakokat, halászhajókat és magánjachtokat is Dunkerque felé indítottak, és ennek köszönhetően végül 338 ezer brit, francia és belga katonát mentettek ki a közelgő német csapatok karmai közül. A filmben egy kishajóval útnak induló halászt (Mark Rylance) követhetünk, aki fiával és egy fiatal segítővel együtt vág neki a tengernek a haza érdekében.

De nem Nolan-filmről beszélnénk, ha az író-rendező nem kavarta volna meg azért egy kicsit a történetvezetést: három szinten zajlanak az események, és bár könnyű elsiklani a feliratok felett, ez a három szint különböző időintervallumokban játszódik. A partra szorult katonák menekülési kísérletei egy hétig tartanak, míg a halászhajó útja egy napig, de a Dunkirk legbrutálisabb élményét nyújtó légicsata-jelenetek egyetlen óra alatt lejátszódnak – és persze ezek több ponton összeérnek.

Bár a friss Oscar-díjas Rylance, a mólóról kedélyesen parancsokat osztogató Kenneth Branagh vagy a vacogó hajótörött Cillian Murphy jelenléte is hozzáad a film presztízséhez, a legkülönlegesebb képsorokban Tom Hardy arcának egynegyedét láthatjuk. A szinte videojátékszerűen felvett, szó szerint szédítő légi csaták talán a filmtörténet legvalóságosabb háborús jelenetei, és ez nem csak a – jó, nem teljesen hozzáértő szem számára – tökéletesen rekonstruált repülőgépeknek és Hoyte van Hoytema operatőr szavakon túli munkájának köszönhető, hanem a minden ízében mesteri hangtervezésnek, amelynek ezúttal szerves része a filmzene is.

Hans Zimmer ugyanis egy kicsit a sarokba tolta a zongoráját, és a háborús filmekben megszokott szentimentális melódiákat is hanyagolta. Helyette egy ketyegő órához igazította a ritmust, és – tőle nem idegen módon – kvázi tudományos alapokra helyezte az aláfestést. Azt a Shepard-skála nevű illúziót alkalmazta, amely során a hallgatónak úgy tűnik, mintha folyamatosan magasabb hangokat hallana, ezzel is a végletekig fokozva az izgalmakat. Ráadásul néha szinte lehetetlen elkülöníteni egymástól a repülők motorjainak zúgását Zimmer basszusaitól, ettől is lesz olyan gyomorig hatoló az audiovizuális élmény.

A visszajelzés egyértelmű: a nézőkkel gyakran trükköző Nolan első „földhözragadt” mozija mindenkit lenyűgözött, és bár egyáltalán nem véletlen a hype, a letisztult stílus frissességének örömében mintha hajlandóak lennénk elfelejteni az Eredet, A sötét lovag vagy mondjuk a Memento ennél is több szinten lenyűgöző bravúrjait. Nem kérdés, hogy egy tökéletes formagyakorlat, sőt pótolhatatlan moziélmény a Dunkirk, de óvatosabban kéne bánni az olyan kijelentésekkel, mint hogy ez a legjobb rendezése, vagy hogy most ért igazán karrierje csúcsára.

A film marketingjében kiemelt helyet kapott, dölyfös közlegényt alakító Harry Styles például még nem olyan jó színész, hogy valós személyét a karakter mögé temesse azon nézők számára, akik ismerik zenei munkásságát. De a halászhajón történtek is kissé mesterkélt drámának tűnnek ahhoz képest, hogy milyen visszafogott ilyen téren a film egésze. Az ilyen, tényleg nagyon apró mellényúlások miatt nem mondhatjuk azt, hogy ez a nyár filmje.

Persze ez nem jelenti azt, hogy a közelmúltban láttunk volna ennél hatásosabb háborús filmet, ennél különösebb (és a hatásvadászatot messziről kerülő) megtörtént eset feldolgozását, és úgy egyébként, ennél felkavaróbb thrillert, ami a legerősebb pillanataiban már olyan jó, hogy oda sem merünk nézni.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!