Érzelmi ürességgel vádolni a Szárnyas fejvadász folytatását olyan, mintha egy Star Wars-mozinál meglepődnénk, hogy túl széles közönségigényt próbál kielégíteni. Ez a lényege.

De a Szárnyas fejvadász 2049 ezen a gyári ridegségén kívül várhatóan már csak azért sem lesz óriási siker a nézőknél, mert valójában egy szuperlátványos blockbuster álcájába bújtatott művészfilm, egy olyan mélyen drámai történettel, amibe úgy igazán bele sem akarunk gondolni, a saját lelki nyugalmunk megőrzése érdekében.

Denis Villeneuve filmjét egyébként is pont ugyanazokkal a jelzőkkel lehet magasztalni és szapulni is, amiket Ridley Scott 35 évvel korábbi klasszikusa is megkapott. Az eredeti filmről az Entertainment Weekly azt írta: „Scott fantasztikus barokk, sokkoló jövőképe, sötéten hanyatló techno-zűrzavara végül maga lesz a történet”, míg a Washington Post szerint a sűrű, briliáns látványvilág nem kompenzálja az elveszett, zavaros cselekményt.

A Szárnyas fejvadász 2049 ilyen értelemben nem különb az elődjénél: fájdalmasan lassú, meditatív történet, egyszerre mocskos és gyönyörű képekkel. A nézőnek hagynia kell, hogy magával rántsa ez a világ, különben csalódni fog.

Harminc évvel az után járunk, hogy Rick Deckard, a legendás szárnyas fejvadász (Harrison Ford) megszökik replikáns szerelmével, Rachaellel (Sean Young), ahelyett, hogy parancsot teljesítve kivégezné. Az androidok gyártásáért felelős Tyrell Corporation már a múlté, de a helyét átvette egy még szektásabb vállalat, az enyhén szólva istenkomplexusos Niander Wallace (Jared Leto) vezetésével. Neki sikerült az, amibe Tyrellék belebuktak: megalkotni a rabszolgasorsot békésen tűrő egyedeket.

Néhány régi típus azonban még mindig rejtőzködik, az ő kiiktatásukért felelős az egyszerűen K-nak nevezett fejvadász – Ryan Gosling karakteréről talán nem nagy spoiler elárulni, hogy maga is replikáns, ez már szinte akkor egyértelmű volt, amikor a faarcú színészet legzseniálisabb képviselőjét castingolták a főszerepre. Egyik küldetése során K egy olyan rejtélyre bukkan, amely túlmutat a múlttal való leszámolás küzdelmén, és amelynek megoldása megváltoztathat mindent, amit addig hittek az emberek és a replikánsok közt húzódó testi és szellemi határról.

E rejtély feltörése adja a filmet összetartó fő szálat, mert ha a hagyományos történetmesélés szabályai szerint gondolkodunk, tényleg csapongónak tűnhet a cselekmény – sokszor olyan jelenetek váltják egymást, amelyek logikailag nem igazán kapcsolódnak össze, de ezen már csak akkor gondolkodik a néző, amikor feleszmél azok brutális látványából. Tény, hogy hangulatukban nagy váltásokkal operál a sztori: a rendőrfőnök (Robin Wright), a hologram-barátnő (Ana de Armas), az emlékgyártó (Carla Juri) egymás után tűnnek fel, de mindig más érzelmeket közvetítenek – szerencsére viszont ott van Gosling statikus játéka, ami egységessé formálja a történetet.

Nyugalom, Harrison Fordban most sem fogunk csalódni, az ő jeleneteiben mindig ott lapul a katarzis, ami néhányszor bizony át is töri a falat – nehéz megítélni, hogy a visszatérése nélkül mennyire állt volna meg a saját lábán egy folytatás (szerintem amúgy simán), de az így alakított sztoriban neki köszönhetjük a legtöbb libabőrt. Még két színészt emelnék ki: a könyörtelen vagy éppen bunkó izomagynak megismert expankrátor Dave Bautista egy teljesen újfajta szerepben mutatkozik meg, és kihozza, amit a kevés idejéből ki lehet, a szinte ismeretlenként beválogatott, gyakorlatilag a női főszerepet játszó Slyvia Hoeks pedig a legszélesebb skálán mozgó karaktert kapta.

Azzal a véleménnyel viszont mélyen egyet tudok érteni, hogy hiába a gondolatainkat provokáló, Philip K. Dick munkásságát egyáltalán nem megszégyenítő, lassan kibontakozó tempójával is megnyerő történet, nem szólt volna ekkorát a film, ha az audiovizuális csoda elmarad. Nem kérdés, hogy már készítheti a helyet a vitrinben az Oscarjának a már 13-szor jelölt Roger Deakins, akinek kékes-rózsaszínes neonvilága, poszt-apokaliptikus sivatagja vagy hóviharos belvárosai kisujjból szégyenít meg minden gigabüdzséből készült, effektközpontú blockbustert. És most már azt is értjük, miért importálták a Dunkirkből Hans Zimmer és Benjamin Wallfisch párosát: a Vangelist okosan idéző filmzene kéz a kézben jár a néha az egész termet megrengetően mély retro-futurisztikus hangdizájnnal.

A nagyobb fordulatokat akkor sem lőném le, ha nem kért volna meg rá nagyon alaposan mindenkit Denis Villeneuve a vetítés előtt felolvasott üzenetében, de az biztos, hogy az eredeti forgatókönyv után újrázó Hampton Fancher és az idei év írósztárja, Michael Green elérte, amit el lehetett: meglepődni ültem be a moziba, és ennek ellenére tényleg meg is lepődtem. És hogy az egészbe hogy fér bele Elvis Presley vagy Marilyn Monroe? Na, ahhoz már tényleg meg kell venni azt a mozijegyet.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!