Ha még mindig csak öt jelöltet állítanának a legjobb filmnek járó Oscar-díj kategóriájában, simán elmondhatnánk, hogy hosszú évek óta a legerősebb mezőnyből kellene választania az Akadémiának. A Kaliforniai álom rég nem látott csodával színezte be a csúfos 2016-os évet, a Holdfény szívszorítóan vezetett végig a felnövés minden szépségén és nehézségén, az Érkezés pedig úgy merült el egy közönségkedvenc zsánerben, hogy közben az emberiség legégetőbb problémáiról beszélt.

És akkor ott van A régi város, amely elsőre egy tipikus függetlenfilmes gyakorlatnak tűnik, egy szépen fényképezett, komolykodó családi drámáról, és ezt a skatulyát az érzelmekkel túltelített előzetes is csak megerősítette. Ehhez képest azt kell mondanom: rég láttam ennyire megrázóan életszerű, mégis meglepően fordulatos filmet.

Ha csak azt mondanám, hogy A régi város a gyászról szól, akkor egyrészt egy csomó embernek elvenném a kedvét a filmtől, másrészt elhallgatnám annak legnagyobb erényét. Az óceán partján fekvő városhoz méltóan kegyetlen hullámokban lesújtó gyász ugyanis itt magában hordozza a reményt is: egy kimondhatatlan tragédiával együtt lehet, sőt együtt kell élni, de el kell fogadni, hogy az élet megy tovább.

Amikor először találkozunk Lee-vel (Casey Affleck), az életét Boston közelében, gondnokként tengető magányos férfival, kifejezéstelen arca szinte komikus hatást kelt. Leordíthatja egy elégedetlen ügyfél, kocsmai bunyóba keveredhet, vagy szerelmet vallhat neki a nő, akinek épp a vécéjét pucolja, Lee fapofával távozik a helyszínről.

Mikor megtudja, hogy bátyja szívrohamot szenvedett, szülővárosába, Manchester-by-the-Sea-be siet, de Joe (a visszaemlékezésekben Kyle Chandler) meghal, mielőtt odaérne. Az orvosok hiába kezdenek nagy részvétnyilvánításokba, Lee-t elsősorban a logisztikai problémák kötik le: hogyan szállítják haza a holttestet, melyik temetkezési vállalkozóhoz érdemes fordulni? Első nagyobb érzelmi kitörésére addig kell várni, amíg megtudja: bátyja őt nevezte meg 16 éves fia, Patrick (Lucas Hedges) egyedüli gyámjának.

Mivel a családját elhagyó alkoholista anyjára semmiképp sem hagyná a fiút, a városból – ahol zenekara, csaja és egy rakás barátja van – pedig lehetetlen kiszakítani, Lee arra kényszerül, hogy egy időre otthagyja munkáját, és visszaköltözzön arra a helyre, amelyhez gyerekkori emlékei mellett egy olyan tragédia köti, amely végleg elválasztotta őt feleségétől (Michelle Williams).

A film olyan tökéletes ritmusban bontja ki a múlt részleteit, hogy amikor már kezdenénk megérteni a karakterek motivációit, mindig jön egy flashback, amely felforgat mindent, amit addig éreztünk velük kapcsolatban. Nyilván nem fogom lelőni a poént, de a film központi jelenete, amely rendbe rakja az addig csak apró részletekből összerakható háttérsztorit, az elmúlt év legerősebb képsorait tartogatja, amit moziban láthattunk.

Nem véletlen, hogy A régi város hat Oscar-jelölésének mindegyike a legfontosabb kategóriákból való: a mindössze 8 és félmillió dollárból készült mozi amellett, hogy gyönyörűen realista, nem bíbelődik a technikai részletekkel, viszont a rendezés és a forgatókönyv (mindkettő Kenneth Lonergan érdeme), valamint a három főszereplő (Affleck, Hedges, Williams) annyira a maximumot nyújtják, hogy a tavaly januári Sundance-premier után sokáig első számú befutónak tűnt a legjobb film díjára is.

Kenneth Lonergan nem egy sztárrendező ugyan, de egyre nagyobb az egyetértés abban, hogy nála jobban ma senki sem ír emberi drámákról. Színházi munkásságát meglepő módon először a Csak egy kis pánik című film kedvéért szüneteltette: a saját ötletéből írt forgatókönyvet a De Niro-komédia mindkét részéhez. Forgatókönyvíróként később Scorsesének is bedolgozott, a New York bandáiért Oscarra is jelölték.

De valódi hangját a rendezői karrierje során ismerhettük meg. A Mark Ruffalo és Laura Linney főszereplésével készült, egyszerűen két testvér kapcsolatáról szóló 2000-es Számíthatsz rám forgatókönyvéért egyből Oscarra is jelölték, de a 11 év kihagyás után elkészült második rendezése, a busztragédiát feldolgozó Margaret is kritikai siker volt. Utóbbi forgatásán találkozott Matt Damonnal, aki eredetileg rendezte volna A régi várost, majd főszereplő lett volna, de végül csak producerként maradt a projektben – egy Oscar-jelölés így is jutott neki.

Sok kőkemény drámaíró társával ellentétben azonban Lonergannek a humora is a helyén van: amikor a fiúk a Star Trekről vitatkoznak néhány órával Patrick apjának halála után, vagy amikor a srác megkéri a csevegésre totálisan alkalmatlan Lee-t, hogy tartsa szóval barátnője anyját, amíg ők a lány szobájában végzik a dolgukat, mind olyan apró momentumok, amelyek legalább annyira életszerűen csempésznek egy kis könnyedséget a sztoriba, mint a súlyosabb témák.

De ami talán a legnagyobb érdeme Lonergan filmjének: A régi város minden percében benne van az érzelmi manipuláció lehetősége, de ezt a rendező olyan gyönyörű tudatossággal kerüli, hogy hiába diktálná a sztori, hogy depresszív hangulatban hagyjuk el a mozit, inkább a felszabadító és életigenlő elemei uralkodnak el rajtunk.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!